Hanula Zsolt Péter: Skip Ad

Hét hal hevert kiterítve a pulton, pontyok. Még éltek, legalább is tudtak magukról. A pontyban az is jó, hogy pontszemében nem látszik se félelem, se tudatlanság, az ember mégiscsak könnyebb szívvel gyilkolja meg. A sor nem volt hosszú, de ilyenkor ez a pár kóbor lélek is sok. Nagyapjuk korabeli béleletlen szövetkabát, leszakadt gombok helye, a galléron a hajnali utcán állva legurított keserű kávék hagyta folt. Hárman, nem: négyen előtte. Többen nem is fértek volna be. „Fogyassza felelősséggel, a lélekvándorlás elvi lehetőségét vizsgáló szakbizottság 2467/3. határozata szerint e ponty kifejezéstelen tekintete mögött akár édesanyja vagy más közeli hozzátartozója is létezhet.” Jobbról a második csap egyet nyálkás alsó testével, önkéntelen rángásnak tűnik, pár centit odébb is csúszik. A következő rángással mintha már direkt a szomszédjára akarna rácsapni. Hádé szinte várja, hogy beinduljon egy láncreakció, hogy reflexből amaz is megdobja magát, majd a következő és így tovább, mígnem egy komplett pontyforradalommal kell szembenézniük. De nincs több mozgás, nincs már rajszellem. Egyet tudnak, hogy meg fognak halni. „A halszálkával összefüggésben bekövetkezett fulladásos halálesetek száma az összes fulladásos haláleset mennyiségéhez viszonyítva az elmúlt öt év* adatai alapján 1:1,2567. (*Összevont Adatfeldolgozói Hivatal, halálozási osztály.)

Egy lépéssel előrébb jut, egy férfi mellette el, ki az utcára, szatyorral. „Plusz vagy szimpla?” Már csak Hárman előtte. Kettőt nem vesz itt senki. Egyet, és csak szimplát. „Elvi lehetőségével foglalkozó kétezer-négyszázhatvan.” Megint csap egyet, mi van ezzel? Közben a halárus már el is hadarta a kötelező tájékoztatót, ide a kését, hogy kihagyott valamit. Na, majd az ellenőrzés! Ilyen gyorsan nem lehet. Vagy akkor a többinek mért nem? „’csátás.” Most látja csak, hogy egy asszony áll előtte szürke orkánkabátban, ráncos arca, hegyes orra előre mered. Újabb lépés előre, újabb ember el. A háta mögül neszek és léptek, a linóleumpadlón kontúrtalan árnyak, ezek szerint érkezők is vannak.

„Plusz.” Felnéznek. Hogy-hogy? Nyújtogatják a nyakuk, előtte a nő teste szinte megcsavarodik, miközben előre dől, hogy ha lába egy helyben marad is, de valahogy fejét oldalról belógatva szemből lássa, ki kéri itt a drágább verziót. A pult mögött a halas most nem szaval, egy hang nélkül papírba csomagolja a pontyot, épp azt, amelyik az előbb mintha reagált volna társa csapkodására, átnyújtja és már-már lelkesen, szépen artikulálva köszön: „Megbocsátás!”

„Most mondja meg!”- sipít fel a nő abban a pillanatban, ahogy a vevő becsukja maga mögött az ajtót. Hangjában gúny, utálat, bosszú. „Plusz vagy szimpla?” – „A felvágós büdös mindenit!” – „A halszálkával összefüggésben.” – „Én végighallgatom – fordul a mögötte állók felé, szinte szónokol –, én nem tehetem meg!” Sírni kezd, cérnahangja fülsértő és semmilyen reakciót nem vált ki a sorban állókból. Azok csak véletlenszerűen értenek meg egy-egy szót, „…életemben… szentséges… utolsó…”, a többi monoszkóphangon kitartott ííííííí, ahogy egész testében rázkódva fizetéshez nyújtja előre a kezét, elveszi a halat, és alig egy lépést odébb áll, épp hogy csak ne legyen nagyon útban.

„Plusz vagy szimpla?” Hádé nézi a halat. Azt a halat. Az is nézi Hádét. A férfi tekintete végigfut a többin is. Kisebb méretbeli különbségek, az az egy nem a legnagyobb, nem a legkisebb. Nem mozdul, figyel. A többi nem figyel, a többi csak van.

„Élve.”

A sipítás elhallgat a háta mögött. A halas komoran néz előbb rá, majd mögé, mint aki lincseléstől tart. Palástolja döbbenetét, átformálja méreggé. „Olyan nincs.” – „Hogyne volna.” – „Nálam nincs!”

Már ő is direkt a többiekhez beszél, előttük kéri ki magának, őket akarja meggyőzni, ellenzi, ami éppen történik. Mit képzel! „Mennyi?” – „Háromezer”- csap az asztalra olyan hangsúllyal, mintha már nem először mondaná neki. Hádé maga elé néz, a pultra, a pontyra. Ugyanaz a szem, ugyanaz a nézés, nem lát rajta reményt, vagy bíztatást. Fizet, elköszön. „Megbocsátás!” – a halas ingerült, de meg is könnyebbült. A nő nem várja meg, míg Hádé kilép az utcára, gyűlölettel a szemében kiáltja utána, „Azt hiszed, különb vagy nálam?!” Megint sírásba fordul. Térdre esik, rázkódik. A sor egyet előre lép.