Tiszatájonline | 2015. január 31.

Vigh Imre: Álom, jelkép és szimbólum a Szindbád ifjúságában

Az Álmoskönyvben összesen tizenkilenc konkrét utalás található a pszichoanalízis tanára, ezeket Krúdy F. S. jelzéssel látta el, amely utal egyrészt Freudra, valamint Ferenczi doktorra, akitől jóval többet vett át Krúdy, mint magától Freudtól […]

Krúdy és a pszichoanalízis

Dolgozatomban olyan konkrétabb szimbólumokat és jelképeket elemzek, illetve olyan emlékező részeket tárgyalok a Szindbád ifjúságában, amelyek a hagyományos szimbólumelemzés mellett egy pszichoanalitikus értelmezést is lehetővé tesznek. Abból indulok ki ebben az esetben, hogy az emlékezés az álom szabadabb, asszociációs jellegét követi, s mivel az álom nagyon gyakran használ szimbólumokat, ahogy a költői nyelv is, ezért tartom jogosnak bevonni a hagyományos szimbólumelemzés mellé a pszichoanalízis elméletét, amely akár olyan eredményt is hozhat, amely nem áll távol Krúdy szövegeinek világától. Emellett ismerjük azt a történeti tényt is, hogy a pszichoanalízis 1910 körül már ismert volt Magyarországon, főként Ferenczi Sándor Lélekelemzés című munkájának köszönhetően, amely 1910-ben jelent meg Értekezések a psychoanalysis köréből alcímmel.[1] Krúdy és a pszichoanalízis viszonyát nem lehet „száraz regiszterelmélettel” leírni Kelemen Zoltán szerint,[2] ugyanis nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Krúdy elvetette volna teljes mértékben a pszichoanalízist, ahogy az Álmoskönyvből helyenként kiolvasható lenne. Erre az állításra nyújt filológiai bizonyítékokat Barta András tanulmánya,[3] mely az Álmoskönyv utószavaként jelent meg, s amelyben egy érdekes filológiai jelenségre hívja fel a figyelmet Barta. Az Álmoskönyv első, 1920-as kiadásában a következő szöveg volt olvasható: „Ámde a világért sem szeretném, ha könyvemet tudákosnak vagy álbölcsnek ítélnék, mert itt-ott Freud professzor, illetőleg Ferenczi Sándor doktor tanításának nyomai mutatkoznak. A könyv lehetőleg ragaszkodik a legrégibb álmoskönyvek feljegyzéseihez, inkább bízik a régen meghalt »bölts« emberek megfigyeléseiben, mint korunk felületes megállapításaiban.”[4] Ugyanebben a kiadásban a 367. oldalon viszont egy jegyzetben azt közli az olvasóval, hogy a „felületes” szó felülmúlónak olvasandó.[5] Mivel azonban ennek a szónak nem volt értelme az adott kontextusban, ezért a második kiadásban már „nagyszerű” szerepel.[6] Krúdy szócsúszásként próbálta meg beállítani az esetet, Barta azonban a következő kérdéssel: „és mit szólna ehhez Freud?”, azt implikálja, hogy szerinte nem szándékos véletlen elírásról van szó, hanem a Freud által kidolgozott elmélet helyességének beteljesedéséről.[7] Kelemen arra következtet Krúdy helyesbítő jegyzetéből és abból, hogy az Álmoskönyvben nem fordul elő több elmarasztaló jellegű megjegyzés, hogy Krúdy úgy kezelte a pszichoanalitikus kutatásokat, mint a lehetséges világmagyarázatok egyikét, amelyek nem képesek magyarázatot adni az emberek problémáira,[8] ezért egyenrangúként kezeli a régi álmoskönyvekkel, s csak a nagyanyja, Radics Mária álommagyarázatait, az Egyiptomi álmoskönyvet és Kerner Jusztinusz magyarázatait tartotta előrébbvalónak.[9] Az Álmoskönyvben összesen tizenkilenc konkrét utalás található a pszichoanalízis tanára,[10] ezeket Krúdy F. S. jelzéssel látta el, amely utal egyrészt Freudra, valamint Ferenczi doktorra, akitől jóval többet vett át Krúdy, mint magától Freudtól.[11] Ferenczi ráadásul olyan információk birtokába is juttatta Krúdyt, amelyek saját praxisából és kutatásaiból származtak, s amelyek egyike miatt Ferenczi és Freud között később megszakadt a kapcsolat, mert Freud veszélyesnek és helytelennek tartotta Ferenczinek azt a feltevését, mely szerint még a legerősebb férfi is gyermeki gyöngédségre és kényeztetésre vágyik, azonban nem a freudi szexusközpontú értelemben, hanem a nem nemi értelemben értett kényeztetésre.[12] Freud és Krúdy viszonyára vonatkozóan érdemes még megjegyezni, hogy Freud bár határozottan elutasította az álmoskönyvek módszerét, s kijelentette, hogy szigorú értelemben vett tudományos álomfejtést dolgozott ki, módszere mégis könnyen párhuzamba állítható Krúdy Álmoskönyvének módszerével.[13] Freud ugyan elvetette az álmok szótárszerű és az egy jelölőt egy jelölthöz kapcsoló munkákat, az ő magyarázatai is egy jól körvonalazható fordítói kulcs segítségével készültek.[14] Ez a kulcs pedig a szexus fogalomköre,[15] amely Krúdy Álmoskönyvét is erőteljesen átszövi. További hasonlóság Freud és Krúdy szemléletében, hogy Krúdy is gyakorta alkalmaz olyan egy jelképhez több, akár egymással ellentétes jelentéseket társító magyarázatokat, amelyek a freudi módszer szempontjából árnyaltabbá tehetik az álomfordítást.[16]

Álom, jelkép és szimbólum a Szindbád ifjúságában

A szimbólum egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig valami helyett áll, valamit helyettesít.[17] A szimbólumnak itt azt a felfogását követem, amely egészen a mítoszi-mágikus gondolkodás koráig nyúlik vissza.[18] Ehhez a felfogáshoz kapcsolódik némileg az az állítás is, hogy az analógia, a jelhasználat az emberi gondolkodásmód alapvető sajátossága már a kezdetektől.[19] Fontos tulajdonsága még, hogy konvención alapul,[20] vagyis egy jelhasználó közösség megegyezésén, amely az adott jelet aztán szimbólumként fogadja el, s úgy is kezdi használni. A jelre aztán a jelhasználó közösség szabályrendszert épít fel, amely keretet biztosít a szimbolizált tárgyak halmazának. Egy másik felfogás szerint a szimbolikus feldolgozás akkor lép előtérbe, „amikor a beérkező információ a már tudott dolgokat erősen megkérdőjelezi […], vagy amikor az intellektuális éberség foka igen alacsony”.[21] Ez elsősorban az álom során következik be, vagyis egy olyan állapotban, amikor az emberi  agy alacsony működési kapacitást mutat a hétköznapi dolgok irányában abban a tekintetben, hogy olyan módon foglalkozzon velük, ahogy azt a hétköznapokban teszi. A megkérdőjeleződés során aztán olyan többletjelentései alakulhatnak ki a szimbólumoknak, melyek hagyományosan nincsenek benne a szimbolizált tárgyak mezejében. Freud azokat a folyamatokat írta le Hoppálék szerint, melynek során „az agy a tapasztalat tartalmát áthelyezi az érvelés láncolatára”,[22] valamint azt a kiegészítő folyamatot, amelyben „az okoskodási láncolat és a memória kondenzálódik az áthelyezés folyamatában”.[23] Az áthelyezés így az a folyamat lesz, amelynek során egy szimbólum egy másik szimbólum helyettesítője lesz, vagyis a helyettesítő helyettesítője, ám így egyúttal „megszelídül”, általa elmondhatóvá válik közvetetten az, ami nem mondható ki közvetlenül.[24] Freud egy olyan dimenzióját kívánta racionalizálni a hétköznapi életnek, amelytől abszolút idegen a hétköznapi ráció, a logikus rend, ennyiben téved abban, amit az álmoskönyvekkel kapcsolatban tart fenn,[25] hiszen az álmoskönyvek invenciójuk szerint éppen annak a mítoszi-mágikus világ hagyományának a közvetítői, amelyek az álmok világához közelebb állnak, s amelyet én is követni szeretnék elemzésemben. Jómagam is a freudi gyakorlatot követem, amikor a Szindbád ifjúságának álomlogika jellegét igyekszem leírni a szimbólumok által. Ennek a mítoszi-mágikus felfogásnak az egyik legjelentősebb képviselője Jung, aki bár Freud tanítványa, végeredményben meghaladta mesterét. Jung szerint a tudományos megismerés fejlődésével az ember számára elveszett a rejtett érzelmi energia a szimbolikus kapcsolatból.[26] A tudattalant két összetevőre bontja: személyes és kollektív tudattalanra, amelyek közül az utóbbinak öröklött tartalmai az archetípusok, amelyek az összes individuumban megegyeznek.[27] A szimbólumokról alkotott másik felfogás ezzel ellentétben úgy képzeli el a szimbólumot, hogy az az emberi faj elidegeníthetetlen, fajra jellemző lényege, differentia specifica-ja. Ennek a tételnek a bizonyítását látják az elmélet képviselői a kultúrák átjárhatóságában.[28]

Szeretnék még említést tenni a modern irodalom szimbólumfogalmáról, amelybe a kép részletezettségén és a látomásosságon alapuló szuggeráláson kívül beletartoznak a visszatérő jelképek.[29] Ennyiben szimbolikus költészetről csak akkor beszélhetünk, „ha a költő visszatérő jelképeiből rendszert alkot”.[30] Itt szeretnék utalni Orosz Sándornak arra a megállapítására, hogy Krúdy szimbólumai „rendszerint csak vázoltak”, kidolgozatlanok.[31] Ebben a fejezetben a visszatérő jelképek alapján amellett szeretnék érvelni, hogy igenis létezik rendszer a szimbólumok megjelenítésében egyrészt a Szindbád ifjúságában, másrészt az egész Krúdy-életműben. Nem lesz terem a kisebb szimbólumok tárgyalására, ezért azokat igyekszem röviden tárgyalni az egyes szövegek említése kapcsán.

Elsőként az utazás szimbólumát fogom megvizsgálni, amely megjelenik egyrészt a kötet címében, másrészt az egyes elbeszélések címében is, erősítve a tematikus összetartozást a szövegek között. Általánosságban a következő jelentései vannak az utazásnak: „a keresés, a fölfedezés, a beavatódás, a megtisztulás, a misztikus tudás utáni vágy, az egyik szintről a másikra, profán térből a szent térbe való átlépés; célja a béke, az igazság, a boldogság, a halhatatlanság, a misztikus központ, az önazonosság megtalálása.”[32]Az emberi élet jelképe is lehet. Szindbád esetében a leginkább releváns az önazonosság megtalálása jelentés lehet, hiszen Szindbád emlékeiben folyamatosan önmagát keresi. A legtöbb utazása nem fizikai síkon, hanem mentális téren zajlik le, s mint tudjuk, az önazonosság megtalálása csak ezen a szinten érhető el. Az utazás mint toposz már az Odüsszeia óta jelen van a világirodalomban, s így intertextuális rokonság fűzi Szindbádot az Odüsszeia hajósához, Odüsszeuszhoz, aki szintén az önmegtalálás útján jár. A különbség csupán annyi, hogy míg Odüsszeusz az utazás, a bolyongás alatt jut el az önmegtalálás céljához, őt a kíváncsiság hajtja, s a halhatatlanság felé tör, eredendő célja ugyanis a hazajutás, addig Szindbád mintha már eleve az önazonosság keresése céljából indulna útnak, s így a két utazó ellentétes utat jár be. Az utazás „profán térből a szent térbe való átlépés” jelentése pedig követi a Kemény által felvázolt elmélet logikáját,[33] hiszen a Szindbád-novellák képisége terén is a profánból tart a szakrális felé a nyelvi kép, s ezáltal Szindbád is a szakrálisba igyekszik folyton belépni, más kérdés, hogy nem sikerül neki. A szakrálisat azonban csak a halálban tudná megtalálni, s így mindig a profán erotika terén belül marad. Egyszer találkozik a szakrális erotika megtestesülésével, melyet a halott Máriában vél felismerni a Szindbád a hajós című elbeszélésben. Ám amint közeledni próbált a halott lány felé, „kellemetlen, csípős szag ütötte meg az orrát” (Krúdy Gyula, Szindbád ifjúsága, szerk. Venczel Sándor, Palatinus, 1998 [a továbbiakban: SZI], 14), így a szakrálisba történő belépési próbálkozása nem járt sikerrel. A Szimbólumtár konkrétan is megemlíti Szindbádot, mint akinek az utazás a létformája. Ezt csak annyiban finomítanám, hogy a mentális utazás, vagyis az emlékezés a létformája Szindbádnak. Ide tartozónak vélem még Freud megjegyzését is az utazással kapcsolatban, amely a „leggyakoribb és a legjobban megalapozott halálszimbólumok egyike”.[34] Elutazni tehát annyit jelent, mint meghalni Freudnál, ami Szindbádra vonatkoztatva Bataille elméletéhez közelíti a figurát. Bataille a halál és az erotika kapcsolatáról a következőket mondja: „Az erotika utat enged a halálnak.”[35] Vagyis az erotika egy olyan aspektust kínál fel, amellyel betekinthetünk a halálba, abba a létmódba, amely tagadja a lét végességét, s megszakítja a nem-folytonosságban, vagyis az életben való létezést.[36] Ebben az értelemben a halál jelenti az út végét, ahova meg kell érkezni, s az erotika maga az utazás, amelyen keresztül láthatóvá válik a folytonosság a nem-folytonosságban,[37] hiszen, „az erotika az élet igenlése még a halálban is”.[38] Ilyen értelemben Szindbád utazásaival az erotikában a halál felé tart, de nem érkezik meg, csupán megközelíti azt, láthatóvá válik számára az út hozzá az erotikán keresztül.

Fontos jelképe és jelképezettje az elbeszélésciklusnak a csók. Szintén megjelenik tematikus szinten egy címben, a Szindbád és a csók című elbeszélésben. A csók hagyományos értelemben a „szoros szellemi és/vagy fizikai kapcsolat kifejezője”.[39] Fontos szerepet tölt be a vallásban, főleg a zsidó és a katolikus vallásban, ezekben ugyanis csókkal illetik a szent tárgyakat.[40] Főként a tisztelet jele, de jelölhet alattomos szándékot is.[41] Az Újszövetségben Júdás csókkal árulta el Jézust (Mt 26, 48-49).[42] Az Énekek énekében, mely a menyasszony és a vőlegény szerelméről szól, s amely a bibliai könyvek egyik legvitatottabb darabja, Clairvaux-i Szent Bernát szerint, a csók a legmagasabb fokú vallási elragadtatás jelképe.[43] Ide tartozónak vélem még azt a jelentését is, mely szerint a halott megcsókolása az utolsó lehelet felfogását jelöli Vergilius Aeneisében.[44] Krúdy egészen más jelentéseket talál a csókra az Álmoskönyvben. Szerinte általában szomorúságot jelöl, az 1759-es álmoskönyv szerint pedig: „csókolni: szomorúság; téged csókol valaki: még nagyobb szomorúság, bánat jegye”.[45] Krúdy, Kernert idézve, a halottal való csókolózásnak a betegség jelentést adja.[46] Talán ebben a jelentésben van jelen abban a már többször emlegetett jelenetben, amikor Szindbád meg akarja csókolni a halott Máriát a ravatalon, a furcsa, csípős szag azonban eltántorítja ettől. Vagyis fizikailag is megijed egyrészt attól a betegségtől, amit esetleg egy halott megcsókolása okozhat, sőt magát a halált is tarthatja betegségnek ebben az esetben Szindbád, amelytől végül fizikai viszolygása lesz, mint általában a betegség tüneteiben az embernek. Ez a jelenet megközelíthető a vallási jelentés felől is, s ebben az esetben úgy vélem, a Szent Bernát-i Énekek éneke-beli jelentést kell elfogadnunk, amely a legmagasabb fokú vallási elragadtatás kifejeződését látja a csókban.[47] Így a Mária felé irányuló érzései a legnagyobb fokú vallási áhítatként, a szent szüzek iránti „rajongásban” írhatók le, azonban a beteljesülés, a csúcspont nem következhet be éppen azért, mert az anyagi világ közbeszól, s emlékezteti Szindbádot a földi világ erotikafelfogására, amelyben halottakat csókolni szintén betegség, de olyan betegség, amely nem nyilvánul meg testi tünetekben, csupán a társadalom megvetésében kap ilyen jelöletet. Egyúttal felfogható ez a jelenet úgy is, mintha Szindbád Mária utolsó leheletét akarná felfogni,[48] amely által új életre akar kelni,a kellemetlen szag azonban megcsapja az orrát, így elmarad az életerő megnyerése. Az álombeli lovagban pedig csókkal búcsúzik el Szindbád a színésznőtől, mielőtt „kétszer fordult a kulcs a zárban” (SZI 89). Krúdy Álmoskönyvében ismét csak Kernert idézve a nagy gond jelentést adja a kézcsóknak,[49] mely ebben az esetben félrevezető lehet, ezért vissza kell térnünk ebben az esetben a köszöntés értelméhez, s így Szindbád ezzel a csókkal búcsúzik el Galamb Irmától. Jelölheti még a szerelem beteljesülését is. Szeretnék még kitérni a kulcs szerepére a novellában. A kulcs hagyományosan „a nyitás és zárás eszközeként a megszabadítást, a tudást, a beavatást fejezi ki”.[50] Ebben az értelemben akár ennek a novellának a címe is lehetne a Szindbád titka, hisz azzal, hogy bezárul az ajtó Szindbád után, Szindbád egy titkot őriz, melynek a kulcsa kezében van. Ide kapcsolódik a kulcs Álmoskönyvbeli jelentése is, amely szerint a kulcs titkot jelöl.[51] A kulcs nemcsak a nyitás és a zárás eszköze, hanem a clavis universalisegyetemes kulcs’ szimbóluma, „amely az emlékezés, a mnemotechnikus művészet (ars memoriae), amely mindent lehetővé tesz”.[52] Így a kulcs jelképezheti ebben az esetben Szindbád létmódját, amely maga az emlékezés művészete, vagy akár Szindbádot magát, aki ebben az esetben a történet megértésének kulcsa, ez a jelentés azonban már átvezet a kulcsnak a férfi attribútumaként való értelmezéséhez. A magyar népművészetben a lakatoscéhek szimbólumaként is megjelent.[53] A kulcs természetesen magában hordozza azt, hogy ki kell nyitnia egy zárat, ezt pedig csak úgy tudja elérni, ha belehelyeződik a zárba. A zár ebben az esetben természetesen női szimbólum.[54] Freud egy álom kapcsán a következőket mondja: „Hogy mi az a kulcs, ami ezt az ajtót nyitja, azt nem kell nyíltan megmondani…”.[55] Így tehát igaza lehet azoknak is, akik azt mondják Az álombeli lovag jelenet kapcsán, hogy az egy szimbolikus nemi aktus kifejeződése, de azoknak is védhető az álláspontjuk, akik szerint csak az emlékezést vagy a titkot jelöli, s az ajtózárás aktusának nincs semmiféle erotikus vagy szexuális vonatkozása. Visszatérve a csókhoz, egy jelentését mindenképpen szeretnék még tárgyalni, melyet a De Ronch kapitány című szövegcsoport kapcsán szeretnék megtenni. Itt elsősorban csak annyit jegyeznék meg, hogy a mű egyik hangsúlyos részében egy leszbikus szerelem idéződik meg az olvasó előtt. A műben emellett nemcsak leszbikus szerelem található, hanem kukkolás is mint cselekményelem a műben. A két nő szerelmének az a Herman lesz a tanúja, aki már egy jó ideje sikertelenül próbálkozik a Franciska nevű hölgy meghódításával, azonban miután a két nőt látta, amint „halkan, cuppanósan, melegen csókolóztak, mámorosan ölelkeztek” (Krúdy Gyula, Szerenád. Válogatott elbeszélések 1912-1915, szerk. Barta András, Budapest, Szépirodalmi, 1979 [a továbbiakban: DRK] 14), s felírta a fehér falra egy darab szénnel, hogy „Itt jártam, és mindent láttam. Herman.” (DRK 14), azután Franciska levélben kérte Hermant, hogy látogassa meg, ő azonban nem volt hajlandó. Jómagam ebben azt a jelentést vélem felfedezni, melyet Krúdy ismertet az Álmoskönyvben, s melyet Radics Máriától vesz át. Ez pedig a biztos csalfaság jelentés, amely egyértelműen meg is nyilvánul a műben, még akkor is, ha Franciska először visszautasítja Hermant.

A továbbiakban három szimbólummal szeretnék foglalkozni, a virággal, a madárral és a lepkével vagy pillangóval. Mindhárom egy-egy nő megjelenítésére szolgál, ennél azonban árnyaltabb képet szeretnék adni a jelenségről.

A virág két helyen jelenik meg különösen hangsúlyosan: Az első virág és a Szindbád útja a halálnál című elbeszélésekben. Az első virág esetében csupán a virág címbeli szerepéről beszéltem, s elhagytam annak tárgyalását, milyen jelentései lehetnek a piros rózsának a műben. A piros egyértelműen az életöröm, az erotikum és a vágyak megtestesítője ebben a szerepben, a rózsa pedig hagyományosan női szimbólum, amely általában „a szemérmesség, a szépség, a vágy, a szerelem, valamint az élet, a teljesség szimbóluma”.[56] Szűz Mária attribútumaként is megjelent a keresztény szimbolikában, ott a tövis nélküli rózsa a paradicsombeli ártatlanságot jelölte Mária kezében, aki megőrizte azt az ártatlanságot, mely a bűnbeeséssel megszűnt.[57] Mária maga volt a rosa mystica, amely tövis, vagyis bűn nélküli.[58] A világi hagyományban a vörös rózsa leginkább a szerelem és az érzékiség kifejezője.[59] Így tehát a rózsa Az első virágban annak a világi hagyománynak a képviselője, amely a rózsában ismét a földi vágy és szerelem megtestesülését látja. A szerelem kertjében megjelenő piros rózsa pedig jelölheti a női nemi szervet, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy a csokorba kötött rózsa mindig letépett, egészen odáig mehetünk, hogy azt mondjuk, a rózsacsokor előreutalás a későbbi coitusra, ugyanis a leszakított rózsa a népdalokban gyakran az ártatlanság, a szüzesség elvesztését jelöli.[60] Krúdy is megerősíti azt az Álmoskönyvben, hogy a rózsa a „szerelmesek virága”.[61] Az ajándékba kapott rózsa a távollevő gondolatát (ti. szerelemi vágy) fejezi ki,[62] továbbá érdemes még idevenni a rózsakoszorúval kapcsolatosan mondottakat: „betegnek halál, lánynak elcsábítás”[63], amely tovább erősíti az eddig elmondottakat, s annyiban árnyalja is, hogy inkább a szerelmi és szexuális vágy felé hajtja a rózsa jelentését, mint a tiszta szerelem felé.

A virág másik hangsúlyos megjelenése a Szindbád útja a halálnál című elbeszélésben fedezhető fel. Ezt az előfordulást említi a Szimbólumtár is: „Krúdynál az emeletről leugró virágáruslány a ledobott virághoz hasonlít, a törékeny életet jeleníti meg.”[64] Így tehát ebben az esetben a virág egyúttal halálszimbólum is. Ehhez érdemes még hozzátenni, hogy Krúdy szerint a virágárulás a szomorú szerelem jelképe.[65] Ezzel tulajdonképpen egy kulcsot nyújt a novella értelmezéséhez, s egy lezárt értelmezést tesz lehetővé, amellyel egyértelműen kimondható, hogy a lány öngyilkossága valószínűleg egy szerelmi bánat következtében történt meg.

A madár két novella esetében tölt be hangsúlyos szerepet: A Szindbád útja a halálnálban és a Szindbád titkában. A Szindbád titkában a Fáni nevű hölgyet nevezi Szindbád kb. a novella közepétől végig kismadárnak, amely a novella végére már-már ironikussá válik. A madár ebben az esetben, ugyanúgy, ahogy a virágárus lány esetében a Szindbád útja a halálnál című elbeszélésben, azt az általános jelentését képviseli a madárnak, amely az égi és a földi szféra közötti kapcsolattartást, a lelket és a szellemet jelöli,[66] ugyanis mind Fáni, mind pedig a virágáruslány öngyilkos lesz a történet végén. A virágáruslány öngyilkossága azonban sokkal összetettebben van ábrázolva, s sokkal inkább működik esetében a szimbólum jelentésének alkalmazása. A virágáruslány fehér madárként való ábrázolása pedig óhatatlanul felidézi a harmadik isteni személyt a katolikus vallásban: a Szentlelket.[67] De összefüggésbe hozható a madár a lélekmadárral, amely a sírkő vagy fejfa faragványán ül, s a halott égbe kerülő lelkét szimbolizálja, illetve segíti.[68] Ami az elbeszélés értelmezésében a legtöbb segítséget nyújthat, az ismét Krúdy Álmoskönyve, amely a madár repüléséhez pozitív jelentést tulajdonít. Úgy tartja ugyanis, hogy madarat „repülni látni: nem rossz”.[69] Így Szindbád vágya, hogy „csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel repül tova” (SZI 56.), nem látszik indokolatlannak. Érdemes még figyelembe venni a kézből elszabadult madár jelentését is, amely szerelmi csalódást jelöl az Álmoskönyvben.[70] Ami vonatkoztatva a novellára, jelöli egyrészt Szindbád sikertelen csábítási próbálkozását, másrészt azt is sejtetheti, hogy a lány szerelmi bánatában vetette le magát a harmadik emeletről. A lány öngyilkosságának ábrázolása nemcsak madárral, hanem lepkével is megtörténik, amely, akárcsak a madár, szintén fehér. S ez adja a legfőbb támpontot abban, hogy megint csak a lélek jelentésre utaljak vissza. Ebben az esetben a halott felszálló lelkét[71] szimbolizálja. Érdekes azonban, hogy mind a lepke, mind pedig a madár lefelé száll a novellában, s így a földi szférával érintkeznek, mindezt azonban már úgy teszik, hogy a lélek szimbólumai, nem pedig a virágárus lány testéé. Visszatérve a madár szimbólumra, egy esetben konkretizálódik a madár gyűjtőnév, mégpedig a szarka fajában a Szindbád őszi útja című elbeszélésben. A szarka általában vendég érkezését jelenti,[72] így a Szindbád őszi útjában is. Előreutal Szindbád váratlan látogatására Málcsihoz.

Egyetlen szimbólumot szeretnék még kiemelni az elbeszéléscikussal kapcsolatban: a hajnalt. A hajnal általában a pozitív erőknek a gonoszság felett aratott győzelmét hirdeti, ellentéte az éjszaka.[73] Emellett a reménység szimbóluma is.[74] Éppen ellentétes jelentésben bukkan fel a Szökés a halálból című novellában, amelyben a reményt Fáni számára éppen az éjszaka jelenti, csak éjszaka tud öngyilkos lenni, nappal ismét vissza kell térnie az életbe. Éppen ezért jelenthető ki róla, hogy ő is közelebb áll a halálhoz, mint az élethez, s ő is a halálba mutat betekintést. Fáni ahhoz a már emlegetett Bataille-i felfogáshoz áll közel, amely a nőt a vallási áldozat szerepébe helyezi, s a feláldozó szerepébe a férfit.[75] Szindbád azonban nem hajlandó vállalni az áldozatot bemutató szerepét, s az ettől való menekülésben is segít neki az, hogy „hajnalodik” (Krúdy Gyula, Szindbád, szerk. Kozocsa Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1985 [a továbbiakban: SZ], 288). Ebben az értelemben illik ide az Álmoskönyv megjegyzése a hajnalról: „Kerner szerint: hajnalodás mindig jót jelez.”[76] Az Utazás éjjel című elbeszélésben pedig a hajnal jelzi a hazaérés idejét Miminek, akit Szindbád megszöktetett otthonról, csábítása azonban nem jár sikerrel, ezért a hajnali vonattal hazaküldi. Az Álmoskönyvben Krúdy Kernert idézve azt mondja az éjszakai utazásról, hogy gonoszat jelent.[77] Ebben az értelemben Szindbád gonosz lehet annyiban, amennyiben éjszakára tervezte a vonatos leányszöktetést, amikor kevesen vannak a vonaton is, s így talán sikerül a lányt elcsábítania. A tárgyalt szimbólumokon kívül számos példát hozhatnék még a Szindbád ifjúságából vagy akár az életmű más darabjaiból, s a kisebb jelképekről még nem is beszéltem, amelyek még inkább elősegíthetik a pszichoanalízis alkalmazását az értelmezéshez.

Befejezés

A dolgozatban egy olyan aspektust kívántam megcsillantani, amely bár már számtalanszor felbukkant a Krúdy-szakirodalomban, mégsem alkalmazták annyiszor, mint ahányszor annak létjogosultsága lenne. Ez pedig egy olyan olvasat, amely pszichoanalízis módszerét ötvözi a szimbólumelemzéssel és az álmoskönyvek, esetemben csak Krúdy Álmoskönyvének módszerével. Az Álmoskönyv ugyanis jó néhány esetben hozzásegít a művek árnyaltabb megértéséhez, s segíthet eligazodni abban az álomvilágban, mely a Szindbád ifjúságának szövegeiben történő emlékezést jellemzi. Szintén egy újabb kutatási területet kínál az álommechanika és az emlékezés összefüggése nemcsak a Szindbád-szövegek kapcsán, hanem Krúdy későbbi művei, így például az Aranyidő vagy a Purgatórium című munkája kapcsán is. Harmat Pál szerint Krúdy ugyan eljutott a mélylélektanig az ábrázolás tekintetében, azonban egészen más úton, mint Freud, ő ösztönösen érzett rá.[78] Máig nem tisztázott Krúdynak a pszichoanalízishez és Freudhoz való viszonya, ezért ezt is egy olyan aktuális problémának ítélem, amely kiváló kutatási téma.



* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

[1] Kelemen Zoltán, „Krúdy Gyula és a pszichoanalízis”, Korunk, 1999/8, 68.

[2] Uo. 74.

[3] Barta András: „Az álomlátó Krúdy”, Krúdy Gyula: Álmoskönyv, szerk. Barta András, Budapest, Magvető, 1966, 559-595.

[4] Uo. 579.

[5] Uo. 580.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Kelemen, „Krúdy Gyula és a pszichoanalízis”, 71.

[9] Uo. 72

[10] Kelemen Zoltán, „Álmoskönyv és álomfejtés. Pszichoanalitikus hatások Krúdy Gyula munkásságában”, Új Forrás, 2002/3, 54, ill. http://www.jamk.hu/ujforras/020310.htm (elérés: 2014. 11.30.)

[11] Uo. 54., ill. Kelemen, „Krúdy Gyula és a pszichoanalízis”, 72.

[12] Kelemen, „Krúdy Gyula és a pszichoanalízis”, 70.

[13] Uo. 73.

[14] Uo.

[15] Uo.

[16] Uo.

[17] Jelképtár, szerk. Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György, Budapest, Helikon, 2000, 5.

[18] Alakzatlexikon, szerk. Szathmári István, Budapest, Tinta, 2008, 539.

[19] Szimbólumtár, szerk. Pál József-Újvári Edit, Budapest, Balassi, 1997, 6.

[20] Jelképtár, 540.

[21] Uo. 8.

[22] Uo. 9.

[23] Uo.

[24] Uo.

[25] Jelképtár, 7, ill. Alakzatlexikon, 540.

[26] Szimbólumtár, 10.

[27] Uo. 11.

[28] Uo.

[29] Alakzatlexikon, 542.

[30] Uo. 542.

[31] Orosz Sándor, „Krúdy Gyula szimbólumairól”, Magyar Nyelvőr, 1961/4, 422.

[32] Szimbólumtár, 478.

[33] Kemény Gábor, „A szakrális és az erotikus viszonya Krúdy prózájában”, Stílus és jelentés. Tanulmányok Krúdy stílusáról, szerk. Jenei Teréz-Pethő József, Budapest, Tinta, 2004, 48.

[34] Freud, Sigmund, Álomfejtés, ford. Hollós István, Budapest, Helikon, 2003, 272.

[35] Bataille, Georges, Az erotika, ford. Dusnoki Katalin et al., Nagyvilág, 2001, 28.

[36] Uo. 28., ill. uo. 13-19

[37] Uo. 28.

[38] Uo. 11.

[39] Szimbólumtár, 96.

[40] Uo.

[41] Uo.

[42] Uo.

[43] Uo.

[44] Uo.

[45] Krúdy Gyula, Álmoskönyv, szerk. Barta András, Budapest, Szépirodalmi, 1966, 81-82.

[46] Uo. 82.

[47] Szimbólumtár, 96.

[48] Uo.

[49] Krúdy, Álmoskönyv, 82.

[50] Szimbólumtár, 289.

[51] Krúdy, Álmoskönyv, 185.

[52] Szimbólumtár, 289.

[53] Jelképtár, 130.

[54] Uo. 130.

[55] Freud, Álomfejtés, 250.

[56] Szimbólumtár,394.

[57] Uo. 395.

[58] Uo.

[59] Uo. 396.

[60] Jelképtár, 184.

[61] Krúdy, Álmoskönyv, 244.

[62] Uo. 244.

[63] Uo.

[64] Szimbólumtár, 492.

[65] Krúdy, Álmoskönyv, 278.

[66] Szimbólumtár, 313.

[67] Uo. 315.

[68] Jelképtár, 147.

[69] Krúdy, Álmoskönyv, 202.

[70] Uo. 202.

[71] Szimbólumtár, 381.

[72] Krúdy, Álmoskönyv, 257.

[73] Szimbólumtár, 179.

[74] Uo. 179.

[75] Bataille, Az erotika, 20.

[76] Krúdy, Álmoskönyv, 139.

[77] Krúdy, Álmoskönyv, 96.

[78] Kelemen, „Krúdy Gyula és a pszichoanalízis”, 68.