Vigh Imre: Az Ady Endre éjszakái és a kávéházak

„Az angol hallatlan gőggel mondja: »Az én házam az én váram.«
De a pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza:
Az én kávéházam az én váram.”
(Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros)[1]

Azért választottam a mottót Kosztolányi Dezső egyik írásából, mert az idézet nemcsak azt fejezi, ki mennyire fontos szerepet játszott a századforduló-századelő korszakában a kávéház, hanem azt is, hogy az intézmény nemzeti jelleget is képvisel. Kosztolányi a szöveg elején először elmesél egy történetet, amelyben a tengeren egy amerikaival beszélgetve megkérdezte, mit tart Budapestről, aki a következő választ adta: „Azt, hogy sok és jó kávéháza van.”[2] Majd az amerikai részletesebben is kifejti, miért is tetszettek neki a magyar kávéházak. Elmeséli, hogy a vonatról leszállva mit evett, mit ivott, milyen sorrendben, s amikor rosszul lett, akkor a főpincér hogyan segítette ki a szódabikarbónás szelencével. A továbbiakban Kosztolányi felsorolja, hogy miért érdemes büszkének lennünk kávéházainkra, s milyen jelentős szerepet tölt be a kultúránkban is. Elősorolja szinte az összes olyan jelenséget, amelyet aztán a kávéházak társadalmi, kulturális és egyéb jelentőségével foglalkozó szakirodalom megemlít. Kiemeli a kávéház intézményének arisztokratikus múltját, azonban ez a luxusszolgáltatásnak számító dolog azóta szinte bárki számára hozzáférhetővé vált. Beszél a kávéház otthonosságáról, a berendezések jelentőségéről, hangulatáról, az intézménybe járó törzsközönségről, illetve annak változatosságáról, kávéház és irodalom összefüggéseiről, valamint a különböző „időkről”, amelyek a különböző társadalmi és foglalkozási rétegek kávéházba járási szokásával függnek össze. „Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig).”[3] A felsorolásból nemcsak arra derül fény, hogy milyen foglalkozású emberek járnak kávéházba és mikor, hanem arra is, milyen társadalmi és vagyoni összetételűek és miért éppen abban az időszakban látogatják meg az intézményt. Kosztolányi ezeket követően jut a mottóbeli idézetben olvasható következtetésre. Az író szövege nemcsak megelőlegezi azokat az aspektusokat, amelyeket a kávéház-kutatók a későbbiek során felvetnek és elemeznek, de tömörsége és lényeglátása miatt maga is idézhető szakirodalomként.

Gyáni Gábor a kávéházba járó polgárt és szokásait kutatva kifejti, hogy a kávéház a 19-20. század egyik legjellegzetesebb színhelye, ugyanakkor legfeljebb a félnyilvánosság szférája. Ebben a térben minden úgy zajlik, mindenki úgy viselkedhet, mint az utcán, ugyanakkor mégis egy kicsit másként, hiszen a kávéházi viselkedésnek is megvannak a szabályai, továbbá bár több erőfeszítést is tettek arra, hogy kapcsolatba hozzák az utca terével, attól mégis elválasztott, nem képezi szerves részét. A kávéház hamisítatlanul városi (elsősorban nagyvárosi) és polgári intézmény, ebből fakadóan, bár egyfajta demokratizmust biztosít a különböző fajú, korú, nemzetű, társadalmi osztályú emberek számára, hogy egy térben töltsék el szabadidejüket, mégis csak az a réteg engedheti meg magának az ezekbe az intézményekbe történő járást, amely rendelkezik elég szabadidővel és pénzzel.[4] Saly Noémi ezen a ponton vitatkozik Gyáni felfogásával, szerinte ugyanis azok a kevesek többen voltak, s például a ferencvárosi iparosréteg, amely szintén járt kávéházakba, nem tartozott éppen az elegáns kevesek közé.[5] Wilhelm Droste a monarchiabeli kávéházakról értekezve azt emeli ki, hogy a birodalom a kávéházakkal olyan teret teremtett magának, amelyben a különböző elemek közeledhetnek és távolodhatnak egymáshoz képest. Szerinte a kávéházak megvalósították azt, amit az Osztrák-Magyar Monarchia politikájának nem sikerült, vagyis összehozni a birodalmon belüli különböző nemzetek, osztályok, stb. találkozásának lehetőségét.[6] A kávéház ebben az értelemben nemcsak az egy nemzeten belüli népesség, társadalmi osztályok, nemek, stb. között teremt demokratikus állapotot, hanem egy nagyobb egység, az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeteibe és társadalmi osztályaiba tartozó emberek között is. Krúdy Gyula munkája esetében azért is fontos kiemelni, mert az Ady Endre éjszakáiban egy hajdanvolt világot jelenít meg, méghozzá az első világháború előtti Osztrák-Magyar Monarchiabeli Budapest világát.

A fenti jellegzetességek Krúdy művében is megjelennek, különösen azok a részletek, amelyeket Kosztolányi említ kávéház és irodalom kapcsolatában idézett cikkében. Szerinte sz első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt, azóta pedig az irodalom együtt fejlődik a kávésiparral. Irodalom és a kávéház összefonódását olyan erősnek tartja, hogy ha gyengül a feketekávé íze, akkor az irodalom színvonala is romlik, mivel az írók nem tudnak magas színvonalú szellemi terméket előállítani, ha nem jutnak megfelelő minőségű kávéhoz. Ha romlik az egyik, csökken a másik színvonala is.[7]

Krúdy Gyula elbeszélésciklusában a kávéház szorosan összefonódik az irodalmi mező működésével. Budapest belvárosában kocsma és kávéház állítódik szembe egymással. A kocsmák az irodalmi pozíciófoglalás tekintetében kikopóban vannak, helyüket a kávéházak veszik át. A kávéházak az írók számára már nemcsak a találkozás és a kikapcsolódás színterei lesznek, hanem a munkáé is (itt folynak szerkesztőségi ülések és maga az alkotás is).[8] A szövegekből kiderül, hogy Ady Endre nem szereti a kávéházakat, inkább a kiskocsmákat kedveli. Ez a tulajdonsága viszont ellentétben áll azzal, hogy újítónak tartják az irodalomban, hiszen éppen a kávéházak azok az irodalmi intézmények a századfordulón, amelyek átvették a kiskocsmák szerepét.[9] Ebből a szempontból a kiskocsmák jelentőségteljesebbek a kötet írásaiban, azonban a kávéházak, illetve azok világának ábrázolása is hangsúlyos. Én a könyvben szereplő kávéházakat veszem sorra és elemzem röviden.

Az Ady Endre éjszakáiban a legfontosabb szerepet a New York kávéház játssza. A kávézó legendás hírű irodalmi kávéház volt a New York Palota földszintjén. Nevét az épületben található New York életbiztosító társaságról kapta. Vendégei között megtalálhatók voltak a kor híres irodalmárai, művészei, színészei, de kispolgárok és éjszakai bohémek is.[10] Ez az egyik legfontosabb helyszín, ahol több irodalmi csoportosulás, törzsasztal is találkozik. ugyanakkor jól megférnek egy más mellett. Egy irodalmi centrum, amelyhez képest vagy amelynek ellenében mindenki meghatározhatja magát. Három írói csoportosulás tölti itt éjszakáit: az „oroszok” (Mikes doktor, Reinitz, vörös Grajna, Göndör Ferenc, Kunfi Zsigmond és néha Garami Ernő), a „cúgoscipősök” (Molnár Géza, Molnár Ferenc, Lackó, Feiks Jenő, Kálmán Imre, Jacobi Viktor és Csergő Hugó), valamint a „vadak” (Kosztolányi, Karinthy, Szini Gyula, Somlyó Zoltán, Osvát Ernő). Ady viszont nem jár ebbe az intézménybe, mert azt hitte „hogy ellenségei tanyáznak itt, akiknek egyéb dolguk sincs, mint a költőt tépni és marni, akár van a tapéton Duk-duk affér, akár A fekete zongora-ügy néven ismert irodalmi hajbakapás”. (Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái, szerk. Fábri Anna, Budapest, Helikon, 1989 [a továbbiakban: AEÉ], 119.) Ő inkább a szemközti Meteort választja, hogy híreket szerezzen az irodalmi központból. Az elbeszélő is ellenszenvvel viseltet a hely iránt, amelynek leginkább cikóriaszagát emeli ki, illetve azt, hogy „vasárnap délután az Erzsébet körúti öreg asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt” (AEÉ 88.). Fontos még megemlíteni a New York főpincérét, Reisz Gyulát, aki „hogy melyik fiatal írónak mennyi hitelt engedményezhet, kiből lesz valami odakünn az életben is, és ki fog itt ragadni valamely zugolyban, tehetetlenül, eredménytelenül…” (AEÉ 120.)

A Meteor kávéház a New Yorkkal szemben helyezkedett el a Meteor szálló földszintjén. Maga Krúdy is lakott a szállodában 1913-1914-ben, a családi élet kötöttségei elől menekülve.[11] Ady csak akkor kezd el járni ebbe a helyiségbe, amikor „úgynevezett polgári életet kezd, mint aki házasodni vagy adósságot törleszteni akar: a Meteor kávéházba jár…” (AEÉ 119.) Krúdy a következőképpen jeleníti meg a helyet: „Kis tanya volt a Meteor az amerikai felhőkarcolót imitáló New York mellett. Igaz, hogy ebből a palotából még az sem mondhatott magáénak egy téglát, aki éppen a kávéházat bérelte, tehát bizonyos tekintélynek örvendezett a szegény írók társaságában, akik megszokták, hogy a kávésok mindig gazdag emberek.” (AEÉ 120.) A Meteor mintegy eltörpülve áll a pompázó New York mellet az összehasonlításban, ugyanakkor a kávéház bérlője legalább a szegény írók körében tiszteletnek örvend, hiszen egyáltalán nincs tulajdonjoga az épületre. A narrátor leírja a kávéházba járó közönség szokásait, különösen az írókét és a legfőképpen éjszaka. „Ami azt illeti, a Meteorban is szokás volt dühöngeni tehetségtelen újságokon. Itt sem Szent Ágoston iratait olvasták a különböző asztaloknál búslakodó éjszakázók, sőt azt lehetne mondani, hogy az Ady asztalán kívül más asztaloknál nem is olvastak.” (AEÉ 122.) Később pedig így folytatja: „Tágas, üvegtetős kávéház, amely a szálloda udvarát is elfoglalta. Napközben többnyire állás nélküli artisták lődörögtek olyan végtelen unalommal, amint csak egy facér táncos vagy ekvilibrista unatkozni tud.” (AEÉ 122.) Itt tűnik fel „ama Rienzi kisasszony, mikor nincs angazsmánja, aki Ady Endrének már Nagyváradon ismerőse volt” (AEÉ 122-123.) és Bakti Gyula, „aki némileg megháborodott attól, hogy újságjait mindig éjszakázó hírlapíróknak adogatta el, és megmételyezték azok a beszélgetések, amelyeket hírlapírók asztalai mellett suttyomban kihallgatott”. (AEÉ 123.) „És éjféltájban sem lesz nóbelebb a társaság, amely a Meteor kávéházban a város különböző mulatóhelyeiről, varietéiből, kisszínpadjairól, énekes lebujaiból összeverődik, hogy itt megbeszélje az elmúlt este eseményeit”. (AEÉ 123.)

A New York és a Meteor mellett feltűnik még a Balaton, a Báthory és a Baross kávéház. A Balaton kávéház Tihanyi József kávézója, amely 1894-ben nyílt meg. Törzsvendégei közt volt Eötvös Károly, Herczeg Ferenc, Károlyi Mihály, Kossuth Ferenc, Mikes Lajos, Molnár Ferenc, Pásztor Árpád, Vajda János és Wekerle Sándor.[12] A Balaton Ambrus Zoltán kávézója tűnik fel, amelyben az író „olyan hűvösen és nedvesre fésült szőke hajjal jelenik meg éjfél után” (AEÉ 37.), „mintha akkor kelt volna fel” (37-38.). A vendéglátó helyiség hangulatát jól leírja, amikor az elbeszélő arról mesél, hogy Tihanyi a kávés, „a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával, eszegetett” (AEÉ 38.), „nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus úr miatt nem merészel” (AEÉ 38.), egy díványon pedig „félig elnyújtózkodva alszik egy lóversenyjátékos és kártyás, pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít” (AEÉ 38.). Fontosnak tartom kiemelni azt a momentumot, amely a kávéházi reggelt jelentette. „…a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú úriember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York kávéházban már >>fájramt<< van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért sohasem tette le fejéről kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni.” (AEÉ 38.) A reggel eljövetelét tehát az jelentette a kávéházban üldögélők és a személyzet számára, hogy egy másik kávéházból, a New Yorkból, átjött egy cigányprímás, aki nem a saját munkahelyén szeretett volna szórakozni, hanem egy másik vendéglátó intézményben.

A Báthory (Bátori) éjjel is nyitva tartó kávéház volt a Kálvin tér és a Kecskeméti utca sarkán. Nevét alapítója, Bátori Mihály után kapta.[13] Az Ady Endre éjszakáiban Benedek Aladár törzskávéházaként bukkan fel. A vendéglátó egység neve összesen négyszer említődik az elbeszélésciklusban, s ebből háromszor a „Báthory kávéház remetéje”  nevével kapcsolatban. A Baross kávéházat az előkelő józsefvárosi polgárok kávéházaként tartották számon. Az 1890-es évektől üzemelt a József körút és a Rökk Szilárd utca kereszteződésében.[14] Ezt a kávéházat Krúdy csak egyszer említi érdemben művében, méghozzá a következő módon: „És ne feledkezzünk meg a József körúti Baross kávéházról, ahol mindig volt bizonyos írói különítmény, amelyet nem érdekelt csak a saját dolga. Milotay itt szerkeszti az Új Nemzedék-et hetilap korában, és a köréje csoportosult írók, a nagy hajú Márkus, P. Ábrahám itt csoportosulnak.” (AEÉ 40.)

Fontosabb szerepet játszanak még az elbeszélésciklus szövegeiben a Helvécia és a Français kávéházak. A Helvécia egy kétes hírű éjjeli mulató és kávéház volt az Andrássy úton. Az egykori Gutfreund kávéház helyén nyitotta meg Schwartz Béla, 1899-ben.[15] A narrátor úgy mutatja be a kávézót, mint Ady és Reinitz Béla egyik törzshelyét. Szó esik egy bizonyos Puella classica nevű hölgyről, aki költőnőként mutatkozott be a kávéházban, amikor pedig Ady megjelent, akkor felolvasta „az Éj leánya legújabb költeményeit” (AEÉ 16.). Továbbá megtudjuk azt is, hogy itt egyszer a „riporterek egyik dísze verést is kapott egy megtermett hölgytől” (AEÉ 60.). A Français kávézó az éjjeli hölgyek egyik nevezetes kávéháza az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán. Nevét 1900-tól 1914-ig viselte, berendezése pazar volt.[16] A hely egyszer fordul elő a kötetben, a „cúgoscipősök” kedvenc helyeként. Ezen a helyen nem történt más, „mint megfigyelése  a kávéház hölgyeinek, kikérdezése a kávésnak és pincérnek a legfrissebb eseményekről, néhány kapucíner elfogyasztása” (AEÉ 61.) A narrátor leírja azokat a szokásos, rutinszerű cselekedeteket, amelyeket a csoportosulás tagjai csináltak a kávéházban, majd továbbálltak a következő egységbe.

Utolsóként a Somossy Orfeumot szeretném kiemelni az Ady Endre éjszakáiból, amely, nevével ellentétben, nemcsak mulató, hanem kávéház is volt. 1894-ben nyitott meg a Nagymező utcában, üzemeltetője s egyúttal építtetője Somossy (Singer) Károly volt. Az orfeumban artisták, énekesek, táncosok, műlovarnők is felléptek. Az orfeumhoz kávéház és télikert is tartozott.[17] Krúdy a következőképpen jeleníti meg az intézményt: „A kávéházon túl a Télikert nyílott üvegtetőalatt, pálmákkal, piros plüssdíványokkal megrakva, és itt a legkapósabbak voltak a sarokasztalok, amelyeknél a legjobb pincérek szolgáltak ki. Szénásszekér nagyságú csillár függött le a mennyezetről, az oszlopokon villamos kandeláberek… Valahogy úgy volt szokásban, hogy az egyszerű éjjelezők, így a hírlapíró urak is, akik a maguk feketekávéja vagy üveg söre mellett hosszasabban el is üldögéltek: a külsőkávéházban telepedtek meg, míg a Télikertben azok foglaltak helyet, akik a cigány muzsikája mellett vigadni is szándékoztak, és nem ijednek vala egy kisebbfajta költekezéstől (habár ez elegáns helyen nem volt szokásban, kényszeríteni a vendéget a fogyasztásra).” (AEÉ 57.) A Télikert Ady kedvelt éjszakai mulatozó helye volt, ahol szüksége volt a főpincérre, Melcsoff Jánosra, a tipikus éjjeli főpincérre, „aki nyugodtságával, józanságával, becsületességével, megingathatatlan flegmájával nagyon népszerű volt ez idő tájt az éjjeli világban: szótlanul szolgál hitellel is, ha a hírlapíró urak a pénzüket elköltötték” (AEÉ .65.) Az elbeszélő a nosztalgia mellett legendával övezi a mulatót. Akkora jelentőségre tett szert a hely megnyitásakor, hogy még a bécsi Ronacher is jelentőset veszített nevezetességéből. Annyira jelentős hatása volt, hogy még nevelő hatást is kifejtett a régi Pesten, „amelynek éjszakai erkölcsei még ott duhajkodtak el a a régi »Blaue Katz«-ban” (AEÉ 57-58.). Az orfeum azért tölt még be jelentős szerepet, mert szinte csak ezen az egyetlen helyen találkozhat Ady a cúgoscipősökkel, akik a New Yorknak is látogatói, vagyis egy olyan irodalmi társulással, amelynek tagjai inkább a kávéházat, vagyis az irodalom újabb intézményét részesítik előnyben.

Dolgozatomban azt igyekeztem bemutatni és példákkal alátámasztani, milyen fontos szerepet játszik a kávéház a századfordulós irodalmi életben, s hogy a kettő nem választható el egymástól a századforduló irodalmának tárgyalásakor. Először Kosztolányit idéztem, aki a Budapest,a kávéváros című cikkében a magyarság mibenlétével összetartozónak gondolja a kávéházi kultúrát, s akinek szövege szakirodalomként is hivatkozható összefoglaló jellege miatt. Majd a kávéház mibenlétét kutatva kitértem arra, hogy a kávéház városi és polgári intézmény és egyfajta demokratizmust nyújt vendégeinek. Végül az Ady Endre éjszakáiból nemcsak valóban létező helyeket jelenít meg a fikció keretein belül, hanem be is mutatja azok hétköznapjainak történéseit, miliőjét, mikrovilágát.