Kődarab vagy jég, nagyjából akkora, amekkora a szív

NAGY JÓZSEF ‒ ANNE-SOPHIE LANCELIN: MEGNEVEZHETETLEN

Ha el kellene mondanom, hogy miről szól, feltehetően már az elején belebuknék. Pedig tiszta, világos, követhető, és a helyén van minden. A színtér egy fekete doboz, mindössze néhány méter széles és néhány méter hosszú: ebben a „sötétkamrában” játszódik az előadás. A mennyezetről gyertyatartó lóg, az egyik sarokban egy durva seprű áll, ennyi csupán a díszlet.

Az első jelenetben egy fekete zakós, fej nélküli férfit látunk, aki a közönségnek háttal áll, a karját többször széttárja, és lassan kimegy. A színpad elülső szélén, félig takarásban egy nő hever, testhezálló, sötétszürke ruhában, és zsineget teker egy orsóra; ez a zsineg lassan egy bőrszíjat feszít ki a színpad két fala közé. Szép jelenet, tisztább és világosabb már nem is lehetne. Mégis, már itt, a legelején érezhető, hogy nem csak „szép”, „tiszta” és „világos”, hanem éppen ellenkezőleg – komor, súlyos és letaglózó itt minden. Például a fej nélküli ember, ez a régi jelkép, amely a különállást, a kettéválasztott állapotot jelenti az alkímiában: a sötétséget, amelyben az összetartozó elemek nem találják egymást. Ezzel kezdődik a Megnevezhetetlen, a férfi és a nő könyörtelenül szét vannak választva. Lehet, hogy örökre külön kell maradniuk? Úgy tűnik, igen. Az előadás ugyanis, túl azon, hogy letaglózóan szép, komoran megkapó, és mintegy rabul ejtően „csupasz”, mindezen túl tehát ez az előadás a legfőképpen: időtlen. Mintha a tér és az idő szabályai felfüggesztődtek volna, vagy legalábbis másként érvényesek.

A következő jelenetben a férfi egy keskeny ablakon keresztül hajol be, háttal, a sötétkamrába, mellkasa lassan a nézők felé feszül. A feje már a helyén van, most viszont a lába hiányzik, jobban mondva takarásban van. A kezében egy hosszú, vastag szöget tart. A nő mágikus jeleket rajzol a levegőbe, azután sepregetni kezd. Újabb szögek kerülnek elő a színpad sarkából, a nő háromszög alakba söpri őket össze a színpad közepén. Lehet, hogy boszorkány ez a nő? A férfi most felegyenesedik a kis ablakban, és a szöggel jeleket ír, rovátkákat rajzol a falra: a vászontapéta felszakad, a falra rótt jelek világítanak.

Mintha mágikus helyre kerültünk volna. Dürer is eszünkbe juthat: Melankólia – a perc, amikor a vakok látni kezdenek. A nő mozgása kísérteties, talán mert időn kívüli. A szellemek lebegnek így, vagy a boszorkányok. És a hangok, a süvítő zörejek, amelyek a jelenetet kísérik, ugyancsak kísértetiesek. A nő ráfekszik a „sötétkamra” falai közé kifeszített bőrövre, elnyújtózik rajta, teljesen kiegyenesedik a keskeny övön, és most úgy tűnik, mintha a színpad felett lebegne: mintha csakugyan mágia, színtiszta mágia volna, amit látunk – és a hosszú ideig kitartott jelenet azt sugallja, hogy ez a mágia valahogy örök időktől fogva tart.

A nő aztán felmászik a kamra falán, egy láthatatlan ajtót kinyit, és kimegy. A férfi az ablakon keresztül becsúszik, és következik a szólótánca. A nő közben „átvedlik” a színfalak mögött. Amikor újra bejön, fekete ruhát visel, a mozgása is lágyabb. A jelenetet kísérő zörejek, hangok szintén megváltoznak, most csörgőket, dobokat, gyerekhangokat hallunk. És az „örökre” szétválasztott elemek ebben a pillanatban mégis egymásra találnak a férfi és a nő lassú, elégikus duójában. – Az alkímiai menyegző pillanata ez, a király és a királynő násza. Nem az izgalmak, nem a szerelmi mutatványok, nem a tündöklő báj az, amiről ez a tánc szól; miközben aligha lehetne elképzelni izgatóbb, szerelmesebb, tündöklőbb táncot. Mégis, itt már nem a férfi, nem a nő, nem a tánc az, amiről szó van, mert ebben a táncban a növények énekelnek és a kövek mozognak. Paul Celan írja: „Ideje már, hogy a kő kiviruljon.” Az alkímiai nász éppen erről szól, a kövek virágzásáról.

A férfi a fal mellől egy hosszú, vékony rudat, egy acéllándzsát vesz elő, és a mennyezet közepén függő gyertyatartóra akasztja. Ez az „órainga” talán az időt jeleníti meg; nem a mindennapi tapasztalás idejét, nem is Newton absztrakt, matematikai idejét, hanem inkább az „eszkatologikus”, vagy még inkább az „okkult” időt, amelyben a legszemélyesebb sors beteljesedhet: amelyben tehát az említett kő kivirulhat. – Newton az abszolút időt kereste, az absztrakt időt, amely minden körülmények között egyenletesen múlik. Kérdés, hogy van-e ilyen elvont, matematikai idő, vagy inkább csak a sorsot alakító okkult idő létezik; akárhogy van is, ez a lándzsa egyfelől hűvösen egzakt és húsbavágóan pontos, másfelől a jéghideg hegyével magára a sorsfordító időre mutat: arra az időre tehát, amelyben a születés és a halál, a kiteljesedés és a bukás bekövetkezik, és amely Beckett szerint éppen ezért nem más, mint „a kárhozat és a megváltás kétfejű szörnyetege”. A jelenet alatt hullámok lüktetését halljuk, a tenger, az óceán lélegzését. A nő az acélinga alá helyez egy tálcát, és egy kődarabnak látszó, ökölnyi tárgyat erősít az acélrúdhoz. Kődarab vagy jég, nagyjából akkora, amekkora a szív. Lehetne akár a lapis philosophorum is. A férfi egy lángot helyez alá, majd a nővel együtt kimennek a színpadról. Mialatt ebben a szemünk előtt összeálló alkímiai műhelyben a láng az ökölnyi jég- vagy kődarabot hevíti, olvasztja, edzi (újra csak a sorsot formáló időt megjelenítve, amely, miközben alakít, formál és változtat, ezalatt egyre csak fogy, múlik és apad), addig a falon egy ablak nyílik az elmúlt, vagy talán inkább az eljövendő sivatagra, középen egy homokban heverő oroszlánnal. – És ezen a ponton már egyre inkább úgy tűnik, hogy egy alkímiai folyamatot kísér végig az előadás. A király és a királynő kémiai menyegzője létrehozta a filozófusok kövét, amelyből most ezzel az égetéssel, ezzel a hevítéssel a végső egyesítésre alkalmas fémet, az aranyat előállítják. Az oroszlán ennek az aranynak lehet a jelképe, és egyben utolsó védelmezője.

Az alkimista műveletek fontos, ha nem épp a legfontosabb kelléke a higany, a mercurius. Az első jelenetben a nő ezt a folyékony fémet, ezt a „híg anyagot”, a higanyt alakítja – ezért lehetett olyan kísérteties, „cseppfolyós” a mozgása. A higany többféle szerepet játszik az alkímiában: részben a kiindulás előmozdítója, részben az említett lapis philosophorum készítésének „katalizátora”; ez utóbbi révén tehát a folyamat végcélját, az aranyat is magában hordozza.

Az arany megjelenésével persze még nincs vége az átalakulásnak. Ami következik: a hús megkínzása, megszaggatása, hogy végleg megtisztuljon a szenvedésben. Mert, ahogy az alkimisták mondják, az aranyat a tűzben edzik meg.

A nő most krémszínű ruhában jelenik meg a színpadon. Ez a színváltás is feltehetően az újabb alkímiai stációt jelzi. A férfi ezúttal egy középkori lovag páncélsisakát viseli, és lassan, kíméletlenül lassan, kitartóan, már-már aszketikus elszántsággal egy vastag szelet húst ütöget, klopfolóval. Mintha egy végsőkig elszánt, könyörtelen szertartást látnánk, a hús megszaggatását, a hús megkínzását, a hús megpróbálását. Esetleg a hús megsemmisítését? Nem, erről nincsen szó, az alkímia nem megsemmisíteni, nem eltüntetni akar, hanem átszellemíteni és megemelni. Az aranyat a tűz, a húst a szenvedés edzi meg – így válik alkalmassá a végső egyesítésre, az alkímiai konjunkcióra.

A nő lassú, szívbe markoló szólótáncában a virágok ismét megszólalnak, és a kövek újra kivirágoznak. Aztán a nő hanyatt fekszik, a lábait felrakja a falra, és egy szöggel megérinti a lábfejét. Sebek fakadnak a húsán, a falon vékony, sötét kis erecskék csorognak végig.

A lovag egyre üti, gyötri, klopfolja a húst, lassan, következetesen, és úgy tűnik, megállíthatatlanul. Csak akkor hagyja abba, amikor a nő odamegy hozzá, és megfogja a kezét. A lovag leteszi a klopfolót, és a nővel együtt a színpad jobb oldalára megy. A falból egy-egy madártollat vesznek elő, és végiglebegtetik, végigtáncoltatják őket a kamra egyik falától a másikig. A tollak ide-oda kanyarognak, könnyedén hurkokat vetnek, jeleket rajzolnak a levegőbe – talán mert az aranyat már megedzették, a szenvedés könnyűvé vált, és az alkímiai folyamat közel jár a befejezéshez. A lovag visszamegy a kiklopfolt húshoz, és lassan, nagyon lassan, néhányszor megütögeti még ököllel. A nő hátranyúl egy szöggel döfködi magát, hátul, a lapockájánál ‒ kék stigmák jelennek meg, nagyjából a szárnyak helyén.

A lovag végül leveszi a páncélsisakot, és a földre teszi. Felegyenesedik, kezébe veszi a kiklopfolt, kinyújtott, megedzett húst, ezt az „agyonvert csipkét” (Tolnai Ottót idézve, akinek a költészete ugyancsak kihagyhatatlan ihletője Nagy József művészetének), és ráhelyezi az arcára. A mű készen van, a konjunkció megvalósult. A férfi és a nő egymás mellé állnak, kezeikkel jeleket rajzolnak a levegőbe, és lassan hátrálva elhagyják a színjáték terét. Mintha csak Paul Celan versét látnánk színpadi megjelenítésben: „elmennek félénken / sötét jeleket mutatva felénk”.

Danyi Zoltán

MEGNEVEZHETETLEN

előadók: Nagy József (SRB/F) & Anne-Sophie Lancelin (F)

rendező: Nagy József

pódiummester: Dobó László
jelmezkészítő munkák: Aleksandra Pešić
jelmezterv és zenei válogatás: Nagy József

Fotó: Molnár Edvárd