Tiszatájonline | 2015. január 22.

Zelena András: József Attila útja a közösségi költészet felé

…azzal a módszertannal vizsgálom tehát a versszövegeket, mint amelyekben a költő az egyén emberi és a társadalmi-történelmi kölcsönhatását képes bemutatni. Arra teszek kísérletet e ritkábban elemzett versek fölvonultatásával, hogy bizonyítsam: József Attila költészetében és versszövegeiben a közösségi kötészet elemei sejlenek föl […]

„Az író megélt élete számtalan módon belejátszik az immár megalkotásra váró műbe.”[1]
(Olasz Sándor)

A lírai alany, a költő és a közösség elválaszthatatlanság-problematikájával kapcsolatban arra teszek kísérletet e tanulmányban, hogy bebizonyítsam: az versszövegben megformálódó versszubjektum erősen társadalmi-közösségi lény. Mészáros István monográfiájában megjelent gondolatait idézem: „a magánéletiség szenvedélyes elutasítása nem jelentett személytelenséget […] József Attila költői világában az egyén minden örömével és bánatával, boldogtalanságával és fájdalmával, aggodalmával és reményével egy magasabb egységbe illeszkedik, ahol az egyes mozzanatok nem maradnak magukba zárva s ennélfogva elszigetelve, hanem egymásnak felelgetnek, és így földúsulnak annak a visszhangzásnak az intenzitásával, amelyet sikerült kiváltaniuk.”[2] E sorok azt erősítik, hogy nemcsak az egyén hat a közösségre írásaival, verseivel és tetteivel, hanem fordítva is: a közösség is képes hatni az egyénre. Mészáros azt hangsúlyozza, hogy „a belső értékrend közvetítések révén megfelel a „kívül” értékrendjének”.[3] A Szabad-ötletek jegyzékében föllelt gondolat némi bizonyosságát is szolgáltatja e megállapításnak: „a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok”.[4]

 A továbbiakban azzal a módszertannal vizsgálom tehát a versszövegeket, mint amelyekben a költő az egyén emberi és a társadalmi-történelmi kölcsönhatását képes bemutatni. Arra teszek kísérletet e ritkábban elemzett versek fölvonultatásával, hogy bizonyítsam: József Attila költészetében és versszövegeiben a közösségi kötészet elemei sejlenek föl. Mészáros gondolatmenete szerint József Attila legmélyebb egyéni érzelmi pillanatai is telve vannak társadalmi elkötelezettséggel. A Hangya című versében így: „A bábok között elaludt a hangya. / S szél, a bábokat most el ne fúdd! / Különben jó az is. / […] / Egy szalmaszállal fölkelteni szépen! / De jobb, ha már indulunk haza, / erősen beborult – -” A hangyát, a lírai én alteregóját apró, de szorgalmas lényként ábrázolja, amely a fáradtságtól kimerülve alszik el a bábok között. A vers kezdetén a hangya ugyan még bővelkedik bábokban, de a költő a zivatar képével megelőlegezi a veszteséget. A hangya és a bábok közt igen szoros, bizonyos „újrateremtő” kapcsolat van: a hangya teremtette a bábokat, és belőlük azután újabb hangyák lesznek. A bábok, mint a közösség szimbólumai tehetetlenek a külső erőkkel szemben, túl aprók; a hangya pedig fáradt (és talán erőtlen is) ahhoz, hogy mozgásállapotukat megváltoztassa, így egy külső erőnek (az esőnek és egy omnipotens valakinek) kell mozgásra bírni őket, akinek a kezében szalmaszál van. Az erőtlen bábok – bízva az újrateremtő gesztusban – bár tettre készek, de még talán a hangyákkal együttesen is kevesek ahhoz, hogy báb és hangya viszonyában bármilyen változás történjék. Nem a társadalomból kiszakított költő beszél tehát a versben, hanem társadalmiságának és közösségi létének nagyon is tudatában lévő lírai alany, aki maga nem mindenható vátesznek gondolja, de a közösség problémáját költészetes alapélményévé teszi. Az identitás diszkurzív konstrukcióval próbál kettős lényével számot vetni a József Attila című versben. Önsajnálat, reményvesztettség uralkodik itt; van egy olyan József Attila, akit a lírai alany nagyon szeret, de egyszersmind szeretne is elérkezni önmagához, aki nem benne, hanem „bennetek lakik, az bizonyos”. Vagyis abban a József Attilában és kortársaiban lakozik, aki bizonyosan nem ő. Több jeles szakértő (pl. Németh G. Béla, Kulcsár Szabó Ernő) egyetért abban, hogy a metaforikus fölcserélhetőség, a kint és a bent elválaszthatatlansága jelenik meg a szövegek dialógusképző önmegszólításakor.

A történelmi traumatizáltság[5] kutatásának egyik helytálló megállapítása, hogy az eseményekről emlékező alany egyenlő a történtek megírójával (a történetíróval), aki egyben maga az áldozat is. József Attila ilyenformán lehet minden egy személyben: író-történetíró-áldozat is. E hármasság pedig föloldhatatlan gátlást és szorongást teremt folyamatosan a költőben, holott Dominic LaCapra szerint tudható: a (történet)író feladata[6] éppen az, hogy objektíven közölje, vezesse le az eseményeket, ne azonosuljon az át- és túlélőkkel. A veszteség József Attila életében eszerint bár összeforrt a kétféle hiánnyal, de tette/történt vele mindez úgy, hogy közben a közösségi költővé válás útjára lépett. Ez azt eredményezte, hogy egészen különleges lírai világot, versnyelvezetet hozott létre. Bár műveiben sorra végigzongorázott a kellemetlen élményeken (gyakran játékos formában, például Születésnapomra című költeményében a poétává érlelődés eredethistóriáját tekintve), ezek a tulajdonképpen elfojtott traumatartalmak minduntalan a fölszínre törtek, és ott maradtak lehorgonyozva. Lajstromozásuk, mozaikszerű ismétlésük az e tehertételekről beszámoló rögzítésmódok állandósuló kényszerében testesült meg. Éppen az írói-áldozati azonossága és az állandó szorongás edzette a versszubjektumot olyan individuummá, amely lírai alanyiságában azáltal lett több, hogy azt a társadalmat képviselte híven, amelyből kinőtt.

József Attila filozófiai zsengéi közül a kompozícióról írt tételt idézem, melynek fő mondanivalója az alábbi mondatban foglalható össze: „Amikor a valóságról szólok, éppenúgy része vagyok a valóságnak, mint amikor nem szólok a valóságról.”[7] Nem sokkal halála előtt, 1937 októberében írt – szintén költészetfilozófiai munkájában – ezt írja: „A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz.”[8] József Attilának a költészetről alkotott fölfogása a korai évek zsengéitől csak megerősödött: a költő úgy, ahogy alakítja a világot (és ahogy a világ is alakítja költészetének témáit), az alapélményévé vált.

A már 1935-ben írt Ajtót nyitok című versére igaz talán leginkább Mészáros Istvánnak a bevezetőben idézett gondolata: a költő lírikus énje „egészében közelíti meg az emberi problematikát, valamennyi vonatkozásával, a legtöbbre kötelezőtől, a legaprócseprőbbekig, és olyan költői látomásban testesíti meg, amelynek részei […] mindenkor nyilvánvalóvá tudják tenni az egészhez való bonyolult viszonyukat.”[9] Az Ajtót nyitok című versében is az élet legközönségesebb és leghétköznapibb dolgai, mint például a valószínűleg egyéni élményből fakadó jelenet, a fagyott főzelék illata válik az egész versbeli közösség jellemzőjévé: „Ajtót nyitok. Meglódul lomhán / a főzelék fagyott szaga / és végigvicsorog a konyhán / a karmos tűzhely. A szoba üres, senki. Tizenhat éve / ennek, mit sosem feledek.”

Mellőzzük azokat a törekvéseket, amelyek József Attilát mozgalmi, harcos proletárköltőnek akarták/akarják definiálni. Közösségi költőként való meghatározásának kísérlete nem a klasszikus formában értendő így. Kissé provokatívan is, de próbálok olyan verseket is az értelmezés látókörébe vonni, amelyeket jórészt csak ebből a szemszögből vizsgáltak. Ars poetica című verse is ilyen: (…) „Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván, a paraszt; / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött.” Emlékezzünk vissza, a költőtársak közül József Attilát többen nem tartották nagy költőnek. Korai éveiben az értelmiségiek idegennek látták maguk közt az avantgárd irányába való tapogatózásával, de zsánerképeivel, a paraszti-szegény rétegekről szóló műveivel sem érte el a vágyott sikereket. Pedig a költő célja nem az volt, hogy egyetlen társadalmi réteghez kapcsolódjék, és egész életében az ő hangjukon szóljon, hanem hogy hangja elérjen mindenkihez. A „század pártfogását” szerette volna élvezni úgy, ahogy ő érzett érzékenységet és szimpátiát az emberiség iránt; úgy, hogy egyúttal elszigeteléssel vádolja is őket. Ez a kettőség és viszonylagosság, tehát az, hogy művészileg nem határolódott el panaszának tárgyától, így a történelmi-társadalmi oldal és a lírai alany közti viszony állandóan változásban volt, határozta meg verseit. József Attila már 1924-ben így vall Üvegöntők című versében: Néha napszámosnak hívjátok őket / Néha pedig költőnek mondjátok, / Noha nem több egyik a másiknál. / Lassan egyformán elfogy a vérük, / Ők maguk is átlátszókká lesznek, / Ragyogó, nagy kristályablakok / A belőletek épülő jövendőn.” Azaz: a költői én minden társadalmi rétegnek (legyen munkás vagy értelmiségi) szószólójává tudna válni, hiszen az emberek teremtik meg a lehetőséget a jövő fölépítéséhez.

Amint már írtam: József Attila egyik társadalmi réteghez tartozónak sem érezte magát: túl tudott lépni a Szépség koldusa kötet után a Juhász Gyula-i provincialitáson és a szűk, szegényemberi világot ábrázoló technikán. Míg Juhász Gyula társadalmilag teljesen elköteleződött egy eszme, egy társadalmi osztály mellett, s ezzel egy időben teljesen el is szigetelődött, József Attila nem volt erre hajlandó: ő mindenki hangján akart beszélni, nem csak ezt a korlátozott problémakört kívánta átlátni. Így József Attila látóköre fokozatosan tágult, elhagyta a provincializmust és a Juhász Gyula-i folklorizmust, de nem ragadt meg a kassáki formalizmusnál sem. Ugyanakkor kettősségét jól jellemzi, hogy a város, a „proli” szószólója sem tudott maradni. 1928-tól költészetéből eltűntek a romantikus-szimbolikus elemek, de ábrázolásmódja megmaradt. Olyan metaforák alkalmazása lett a legfőbb ismertetőjegye, amely a közösség számára jelentéssel bírt. Innen kezdve célja a kor elemi emberi viszonyainak művészileg adekvát megragadása lett, ugyanakkor mindig is két világ közt állt abban az értelemben, hogy átéli és kifejezi az emberi szenvedéseket és az elidegenedés érzését, de képes nem elidegenedetten is tekinteni a világra (mint például Juhász Gyula).

Mészáros ezt írta erről: „A művészet olyan, mint a tudomány, tehát funkciója van, amely képes hozzájárulni az emberi létezés megjavításához, bár módszerei mások is, és próbálja minél társadalmibbá tenni az embert”.[10] 1937-ben egyik utolsóként írott verse, a (Csak most..) kezdetű, amely ismét egyik biográfiai helyzetéből indul ki: életéből azt idézi föl, amikor az apa elhagyta a családját. A vers egésze elképzelt történet, mely szimbólummá válik: a lírai alany képzeli el, ahogy apja áthajózik a tengeren, elhagyja a társadalmat, amelybe beleszületett. A versben megerősödik a versszubjektum hiány-énje: olyan trauma éri, amelyet nem tud veszteségként földolgozni, hiszen jószerint nem ismerte apját, így a veszteség földolgozatlanul hiánnyá lényegül át. Apja a közösség – haza – elhagyójaként funkcionál: minden olyan emberre vonatkozik, aki csak saját érdekeit nézve máshol keres boldogulást. „Nem volt erkölcsi példatár / s nem hűse hazugság-felhőnek” – jellemezte apját a lírai alany. Ahogy az apa a boldogulás, a jobb lehetőségek végett hagyta el a családot, és adta föl régi életét, úgy a szubjektum egy új szerelemért képes föláldozni mindent. Úgy látszik, a lírai alany képes volt feldogozni a hiányt, nem rögzült a veszteség az őt ért trauma miatt, és megértést tudott tanúsítani apja iránt.  Ez azt is jelenti, hogy képes lett megérteni és részévé válni annak a közösségnek is, amely elköteleződött egy eszme iránt. Itt már nem a lírai alany szétaprózódását és környezetéttől való elidegenedését jeleníti meg a vers, hanem a közösséggel való együvé tartozást.

Utolsóként az (először a Szépség koldusában) 1922-ben megjelent, majd 1934-ben átírt Rög a röghöz című verssel foglalkozom. E vers jól illeszkedik a szegényember-költészet tematikájához, hiszen ha a szegénység, a nyomor szövegszerűen nem is jelenik meg, a ’rög’ kifejezés fölidézi bennünk a paraszti élet figuráit. Sőt a szöveg jóval többet mond ennél. József Attila az 1920-as években az egyetlen költőnk, aki nemcsak a parasztság, hanem a munkásság, a „proli” réteg problémáit egyaránt át tudja érezni. Juhász Gyula ugyanebben az évtizedben született munkásversei a szolidaritás, az együttérzés kifejeződései. A verseiben konstruált lírai alany közösségi énje pedig ennek a kettősségnek vibrálásából válik életszerűvé. A korszakban zajló népi-urbánus vita (melyről Nagy Sz. Péter gyűjtötte össze a tudnivalókat: A népi-urbánus vita dokumentumai. 1932─1947. Debrecen, 1990.) mit sem változtatott azon a nagyfokú érzékenységén, amelyet a fiatal költő már 1923/24. évi filozófiai zsengéiben megmutatott. Az egész nemzettel kívánt azonosulni, nem csak a parasztsággal és nem csak a munkássággal; így lett József Attila közösségi költő. Ahogy Olasz Sándor jegyzi meg találóan általános érvényű tételmondatában: „Az író megélt élete számtalan módon belejátszik az immár megalkotásra váró műbe.”[11]

A makói-szegedi élmények miatt, valamint pályakezdésekor Juhász Gyulának a fiatal költőre tett hatása miatt megmaradt ugyan benne a paraszti elköteleződés, a polgári világ tagjaként pedig a munkásmozgalom és a polgári értelmiség nézeteit is átszűrte magán.A Rög a röghöz című versében is az egyetemességet hirdeti, ’testvérkém’-nek nevezve a többi embert: „Egymás mellett mi is rögök vagyunk most, / minket a gyönge, friss vetés szeret.” A lírai én általános hiány-énjén túllépve e vers az egész közösség elmagányosodását mutatja be. Dolgozatomban célul tűztem ki, hogy a József Attila-szakirodalom ritkábban elemzett verseit is tanulmányom példaanyagába emeljem, s az általam kiválasztott szövegek segítségül hívásával mutatom be a lírai alany személyiségkonstrukcióját, amely fokozatosan átlényegül a közösség meghatározójává, s összefonódik benne hiány- és veszteség-énje. Ágh István írta találóan: „József Attila a nemzetet, a proletárságot és a parasztságot is az emberiséghez tartozás élményeként élte meg, akárcsak a szerelmet.”[12] Ez a tartalmilag differenciálódott látásmód tette József Attilát a korszak egyik legnagyobb (közösségi) költőjévé.

 


[1] Olasz Sándor: „Három bűnösök” Móricz Zsigmond 1924-1925-ös naplója. In: Olasz Sándor: Kalliopé útkeresései. Mai prózánkról. Nap Kiadó, 2014. 29.

[2] Mészáros István: József Attila és a modern művészet. Argumentum, 2004. 29.

[3] Uo.

[4] József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke. Közzéteszi, jegyz.: Stoll Béla. Jav. kiad. Budapest, Atlantisz Kiadó, 1997. 30.

[5] Auerhahn, N. C. – Laub, D.: Intergenerational Memory of the Holocaust. In: Danieli, Y. (ed.): International Handbook of Multigenerational Legacies of Trauma. Plenum Press, New York, 1998. 21-43.

[6] LaCapra, D.: Writing History, Writing Trauma. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2001. 147-157.

[7] József Attila: Töredékek. [22] [Itt elsősorban és csupán…] http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm (Elérés: 2012. október 24.)

[8] József Attila: A mai költő feladata. ÖM 3: 194.

[9] Mészáros I.: József Attila és a modern művészet. Argumentum, 2004. 35.

[10] Im. 172.

[11] Olasz Sándor: „Három bűnösök” Móricz Zsigmond 1924-1925-ös naplója. In: Olasz Sándor: Kalliopé útkeresései. Mai prózánkról. Nap Kiadó, 2014. 29.

[12] Ágh István: József Attila nyomában http://www.hitelfolyoirat.hu/arch/0504/essze.html (Elérés: 2013. április 11.)