Tiszatájonline | 2014. december 29.

Horváth Viktor: A vers ellenforradalma

(RÉSZLET)
Forradalom akkor tör ki, amikor a régi rend élhetetlenné válik. Ez történt a 20. század első évtizedeiben (avantgárd), és ez történt az elmúlt évtizedekben (kódváltás – az elektronikus-mozgóképi-informatikai univerzum megbuktatta az írás-olvasás, a betűk és könyvek univerzumát). Ellenforradalom akkor tör ki, ha a forradalom nem képes eltörölni a régit, mert a régi mégis csak kell a népnek […]

(RÉSZLET)
.

CAUDA (vége)
.

Az ellenforradalom ideológiája

Forradalom akkor tör ki, amikor a régi rend élhetetlenné válik. Ez történt a 20. század első évtizedeiben (avantgárd), és ez történt az elmúlt évtizedekben (kódváltás – az elektronikus-mozgóképi-informatikai univerzum megbuktatta az írás-olvasás, a betűk és könyvek univerzumát).

Ellenforradalom akkor tör ki, ha a forradalom nem képes eltörölni a régit, mert a régi mégis csak kell a népnek – tehát az ellenforradalmár szintetizálja a klasszikust a kaotikus mozzanattal. A forradalmár pusztít, az ellenforradalmár dúlva épít – nem rombol, hanem felforgat.

A vers ellenforradalma újragondolja a két legutóbbi forradalmat: felismeri (1.), hogy a százéves avantgárd elaggott, romantikus, képzésellenes mítosza leginkább a sznobizmust táplálja – ám nem lehetünk meg nélküle sem; és felismeri (2.) azt, hogy a legutóbbi nagy kódváltás győztese (a monitoros kultúra) tudattalan gyökerei közösek az irodalom ősi gyökereivel – egy klip úgy működik, mint egy szonett.

A vers ellenforradalma jó márkanév, ám valójában nincs se ellen, se forradalom – simán csak tesszük, amit lehet: elfogadjuk, hogy az irodalom veszített, mert a beismerés az alkalmazkodás feltétele, másrészt dolgozunk a képzés visszaállításáért, mert az jót tesz a lakosságnak, a művészi teljesítmények alapja pedig a szaktudás.

A szerkezet

A művészeteket a bekeretezett, tudat szülte más-világok és az idő, tér meg hasonló agyrémek érdeklik. Más-más módon varázsolnak, de valami a mélyben ugyanaz. Nem tudom, hogy az mi, de nyilván köze van a szerkezethez, mert a különböző művészeti ágak alkotásaiban a szerkezet azonos elvek szerint rendeződik.

Hát keressük a közöset a struktúrában! Kezdjünk alkotni a szerkezettel. Lehet máshogy is, de az a zseniknek kedvez, mi pedig most a normálisakért dolgozunk. Szerkezetek létrehozásához nem kell tehetség; ez olyan, mint az egyenletmegoldás: nem lesz mindenki matekzseni, de szinte mindenki leérettségizik belőle.

Nevelés és szaktudás

Életünk minősége az öröm, a figyelem, a gondolkodás és érzékenység szabadságától függ – így látjuk meg a másik embert és magunkat –, és mindezt a neveléssel, oktatással kapjuk meg. A nevelés szelekció. Platón hajmeresztő dolgot mond: bizonyos zenei skálákat be kell tiltani, mert azok az állam számára károsan alakítják a jellemet. Abban igaza van, hogy a válogatás hat az egyének és a társadalom karakterére; a műalkotások befogadása tényleg nevel, ám Sztálinnak és Hitlernek  is kiváló filmrendezői voltak, és a közönség az ő mozijukban is valamiféle katarzist élt át – kiszolgáltatottak voltak a szaktudással és érzékenységgel megkomponált műveknek. Neveljük a fiatalokat erre a szaktudásra, így védjük és erősítsük őket. Inkább tanuljanak kevesebb szerzőt, kevesebb adatot, de ismerjék fel a kompozíció erejét, a szerkesztési elvek, szimbólumok működését.

Működés

A művészet hasznos tudatmódosító, segít elviselni saját magunkat és a külvilágot. Megváltoztat bennünket, a környezetünk pedig általunk változik. Az irodalom jót tesz.

Rászoktatás

De elvárhatjuk, hogy egy egészséges tizenévest érdekeljen egy régi szerző furcsa beszéde? Hát ne zúdítsuk rá ezt a beszédet, és ne vasaljuk be rajta tananyagként – tanítsuk meg rá. Tanítsuk meg úgy beszélni, ahogy a szerzők beszéltek, és akkor tudni fog úgy gondolkodni és érezni, ahogy ők gondolkodtak és éreztek. A tankönyv nem fontos, szerzők szövegeivel törődjünk, olvassunk belőlük annyit, hogy taníthassunk velük. Szokjunk rá.

Generális elvek

Száz-százötven éve az irodalomoktatásban letiltódott az írás, maradt a művek magyarázata és értelmezése, aztán a 20. századi avantgárd fejezte be, amit a romantika vihara elkezdett – a klasszikus-akadémikus díszletek eltakarítását –, de a kiürült előírásokkal együtt eltörölte a taníthatóságot, a szakmaiságot is.

A szöveg az emberiséggel, de talán már az élettel egyidős elvekkel építkezik. Tanítsunk a művészetben, egyáltalán az életben működő alapvető elvekkel; ezek öregebbek a nyelveknél, szimbólumoknál: lássuk és használjuk a kontraszt, az átmenet, az inverz, a variáció, az aranymetszés, a szimmetriafajták, az ökonómia, a katalógus, a tempóváltás, keretmódosítás durva erejét. Ha hagyjuk, hogy ezek gépek maradjanak, végünk, de ha nem a klisék használnak minket, hanem mi őket, felszabadítanak bennünket.

Konzervatív kontra forradalmár

Ezek nem léteznek. Csak az emberi agy lázas képzelgései, a világ működésének sarkított látásmódjai. A művészetek, a politika és a történelem hasonló ritmusban pulzál: a fogódzók és elengedők ingamozgásában.

Szükségünk van szilárd pontokra, meghitt és biztonságot adó keretekre. Ez a politikában a hagyománytisztelő, konzervatív irány, a jog és az állam; a filmben, drámában a beszélgető, álló jelenet, a festészetben az akadémizmus, az epikában az ezer éve is használt sablon stb. Megnyugtató otthonosság, a ráismerés öröme, bázis a feltöltődéshez. De ha csak ez van, akkor a mese érdektelenségbe fullad, a festmény és a zene üres virtuozitás, az állam megmerevedik, a közélet elrohad. Jön a robbanás.

A változásban mindig van valami borzalmas. Káosz, nyitottság, bizonytalanság – egyszerre vonz és riaszt. Ez a politikában a forradalom, a művészetekben pl. az avantgárd, az írott és mozgóképi mesékben a váratlan elem, a fordulat, az akció. A rendetlenség mélységesen egylényegű az emberrel, egyáltalán az élettel, egyáltalán a világmindenséggel, ám a kaotikus, forradalmi mozzanatok egyeduralma szintén halálos – rend nélkül minden összeomlik, és a rommezőn semmink nem marad.

A kristályok tökéletes rendje és a teljes rendezetlenség egyaránt terméketlen – az élet a határterületeken virul.

Hagyomány

Mi szükség van a régi versformák ismeretére? Ha nem jók semmire, akkor semmi. A formák mémek (itt ne a netes társasági oldalak szimbólumaira, hanem R. Dawkins elméletére gondoljunk). Evolúciójuk van, mindig is változtak, máig változnak. Életterük az elménk, a kultúránk. Tekinthetünk rájuk úgy, mint a biológiai fajokra – kihalnak, változnak, újak jönnek –, nem lehet rájuk közvetlen hatásunk, erőszakkal nem tudunk kiirtani egyet sem, éppúgy, ahogy teremteni sem (hiszen a munkásságunk utáni fennmaradásukhoz az utódaink elfogadása kell). Kölcsönhatásban élünk velük, hát hagyjuk, hogy az a forma tegye használhatóvá magát számunkra, ami az adott szövegünk számára éppen kell – prózában a kilsék, a versben a jól ismert mintázatok és arányok. Ha az adott szövegnek semmi ilyesmire nincs szüksége, mert más törvények hajtják, akkor ne használjunk a hagyományból semmit.

Sablonosság kontra eredeti

Aki a klisét gyilkolja, az is a klisét használja. Lehet próbálkozni azzal is, hogy ne vegyünk tudomást róla, ám így a mű vagy érdektelen lesz, vagy lehetetlen, illetve akkor is rátalálunk egy ősi elvre, ha fogalmunk sincs róla, hogy éppen rátalálunk – megy az tudattalanul is. Nem lehet megszabadulni tőlük, ők mi vagyunk. Egyet tehetünk: mi használjuk őket – ne ők uralkodjanak. Az eredetiség az, amikor mi vagyunk fölül.

A bukás

Tehát tanuljuk meg használni a kliséket, mintázatokat. De hogyan? A többi művészeti ág művelését tanítják a közoktatásban, viszont az irodalom kivétel; az írók és költők autodidakta módon tanulják a szakmát.

Az állami intézményrendszer csak a reagálás szakmáját, az elemzést, kritikát tanítja, és ez idáig jónak tűnt – illetve észre sem vettük, mert ebben nevelkedtünk –, hanem mostanában maga a nyelv mint uralkodó kód lett trónfosztott, és ez nemcsak a művekre való reagálást, hanem magát az irodalmat is veszélybe sodorja. Az írás, a könyv mint a kultúrát ötszáz éven át integráló rendszer elbukott, de azért amúgy még éldegél, és hogy kisművészetként tovább virágozzon, re-noválnunk kell óvodától egyetemig az intézményes és rendszerszerű írásművelést a vizsgarendszerrel együtt – ahogy az évezredeken át minden civilizációban működött. Így kevesebb mű és lexikális ismeret tanítására lesz idő, de amire lesz, arra a diák emlékezni fog a vizsga után is, mert a saját élmény, az alkotás sikerélménye fogja kötni a műveket, szerzőket, korokat.

Az oktatás

Ma az egyetemeken, a tanárképzésben csak (irodalom)tudományt oktatunk – ez olyasmi, mintha egy gimnáziumi rajztanár úgy kapna diplomát, hogy nem rajzolt vagy festett semmit, hanem csak tanulmányokat írt festményekről és olyan tanulmányokról, amelyeket festményekről írtak. Ha a gyerek megkérdezi, hogy miért kell neki egy adott tantárgyat tanulnia, a tesitanára tud válaszolni: nem azért van testnevelés, hogy olimpiai bajnok legyél, hanem mert jó neked, hogy erősebb, szebb, egészségesebb, magabiztosabb leszel, teljesebb lesz az életed, bukni fognak rád a csajok/fiúk. De a gyerek ezt meg sem kérdezi, mert jó neki, hogy focizhat, zenélhet, rajzolhat, táncolhat, színészkedhet stb.; akkor is jó neki mindez, ha fogorvos lesz belőle, és biztos, hogy ezektől jobb fogorvos lesz, mint ezek nélkül lett volna. És az is biztos, hogy ha mégsem fogorvos lesz, hanem fagottművész, akkor a hangszeres oktatástól, éneklős énekóráktól jobb fagottművész lesz, mint ha autodidaktaként tanul meg így-úgy szolmizálni és fagottozni.

Aki a zeneakadémiára jelentkezik, az tudja, miért teszi, és hogy mi akar lenni. Színművészeti? Film? Építészet? Az oktatók ott is művelik a tudományt, végeznek elméleti és történeti kutatásokat, de az vissza is forog az alkotás-tanításba és a saját alkotásba. És a recepcióba, mert arra is szükség van. De ha csak recepció?

Ha képes is úgy működni egy irodalomoktató, ahogy a többi művészeti ágon alapuló oktatás résztvevői (alkotva tanítani), az oktatási-vizsgáztatási tradíció, a kimenet, akkor sem támogatja ezt, nem erre van kitalálva. Az oktatók szerkezetek és technikák hatalmas diverzitását mutatják be, mindent, amivel ötezer év irodalma gyönyörködtet bennünket, de nem taníthatják meg, nem helyezhetik funkcióba, hiszen őket sem képezték ki erre.

Nézzünk rá a többi művészeti ág oktatására – a felsőoktatásban mindenhol van művész- és tudósképzés egyaránt. A tanárképzés e két iránynak az alkalmazása; és a tanároktól függ a közoktatás minősége, a közoktatástól pedig felnőtt életünk minősége.

Vegyük vissza az irodalomoktatásba az alkotás-tanítást, illetve írással tanítsunk irodalmat. Az irodalom is művészet.

Felejtsük el

a kreatív írás kifejezést. Az írás kreatív tevékenység – ahogy a zenélés, festés, tánc, építészet, mozgóképi művészetek, szobrászat és a dráma is, tehát nem mondjuk, hogy kreatív dráma, kreatív építészet. Tiszta fogalmi bázissal javulnak a gondolkodás esélyei.

Alkalmazkodás vagy enyészet

A hagyományos, csak elemző, bölcsész típusú gondolkodással már nem tudjuk megközelíteni az új, monitoros, vizuális kódon nevelkedett generációt. Egyáltalán: gondolkodással kevéssé tudjuk megközelíteni – sok tekintetben visszatér a nyelv előtti működések kultúrája, az instant, rövidre zárt, asszociatív, ha tetszik, lírai és időtlen, nem lineáris kapcsolódások világa. Ha azt akarjuk, hogy a nyelv alapú művészet fennmaradjon, az elemzés-centrikusságot váltsuk le alkotás-centrikussággal. Így az elemző mozzanatok is hitelesebbek, hiszen funkciót kapnak.

Figyeljünk a kultúrafüggetlen, elemi működésekre; legyünk képesek gondolkodni azon, hogy egy esküvői szertartás protokolljának hogyan van köze egy emlékmű szerkezeti elveihez, hogy mi köze egymáshoz egy reklámfilm és egy szimfónia struktúrájának.

A primér elveken, generális mintázatokon keresztül lehet úgy tanítani irodalmat, hogy a szerzők csak alkotás (műfordítás, imitáció, átirat) után kerüljenek szóba; így a diák megszereti őket, miután renovált valamit belőlük a maga munkájával, és miközben ír, filológiai és struktúra-, műfajelméleti, történeti kutatásokat végez, tanul.

Miért kellene, hogy egy kamaszt érdekeljen egy régi költő munkássága? Majd ha észreveszi, hogy az órán a tanárával olyasmit írt, mint az a költő, akkor érdekelni fogja. Ha a régi költővel beléptek egymás életébe, és amikor a gyerek megírja a költő pár versét, amit az hajdan elfelejtett megírni.

A diákok csodálkozva és megkönnyebbülve élik meg, hogy maguk is képesek komponálni, hogy szabad írniuk – könnyű azt tanulni, amitől nem választanak el transzcendens előírások, az áthághatatlanság hagyománya. Oldjuk fel a tiltást! Vegyük vissza az írást az iskolába!

A módszer

A vers ellenforradalmával lehet tanulni kiscsoportban vagy egyedül, és lehet használni frontálisan. De bárhogy tanítunk, szükség van a csoporton belüli kapcsolatrendszerre, tehát mindenkinek legyen egy vagy több társa, akikkel megnézik egymás munkáját, segítenek, ötleteket adnak egymásnak.

A feladatokat mindig előbb közösen oldjuk meg, hogy a diák elhiggye, hogy neki is szabad írnia, fordítania; és hogy képes is rá. Itt a módszer a kollektív agyroham, ennek kohéziós, közösségformáló hatásai is vannak. Az így megírt vers nem lesz mélyen rétegzett, súlyos üzenet, de egyelőre nem is az a cél.

Miután együtt írtunk, feladhatunk házi feladatként bármit, ami hasonlít a közös találkozás során véghezvitt dolgokhoz – ismétli, rögzíti vagy továbbviszi azt. Ez a második lépés – az otthoni feladat ad esélyt az elmélyülésre, a fókuszált írásra, a figyelemre, a költészetre.

Az eszközökről

Aki irodalommal foglalkozik, bukott ügy mellé áll; ha ezt vállalja, akkor vállalja fel annak közegét is. Szobrászművészetet is lehet művelni monitoron, de akkor az már mégsem szobrászat. Az irodalom közege a papír, toll, könyv, tábla, kréta, beszéd.

Nem mindig a legújabb a legkorszerűbb. Egy powerpointos előadás látványos és szórakoztató, ennek a dolgozatnak az anyagát erre is át lehet tenni, de minek? Használjunk táblát, krétát, papírt. Úgy adunk személyes élményt, ha a diák előtt az ábrák, sorok, versek egy az orra előtt ugráló ember (ez lehet tanár, diáktárs, akárki) keze alatt születnek meg úgy, hogy az az ember azt írja, amit a csoport együtt talál ki. Kollektív rögtönzés, performansz, interaktív színház, aminek nyoma marad – ezt a nyomot mindenki hazaviszi a füzetében, és azt csinál vele, amit akar. Továbbalakíthatja.

Intermedialitás

A szerkezetet és a primér elveket figyelve sejtjük meg, hogy miért van szükségünk erre az egészre; nem csak a művészetek eredete egy, hanem a bírósági tárgyalásoké, a sportjátékoké, a vallási szertartásoké, munkahelyi értekezleteké is.

Ha írunk, olvasunk, gondoljunk a többi művészetre és minden emberi rendszerre, amely speciálisan rendezi el és teremti meg a teret és az időt.

39. feladat

Alakítsuk át a tananyagot – egyetemen, középiskolában és általánosban.

Tanítsunk írással; külföldi költőktől fordítsunk rövid verseket, magyar művekhez írjunk imitációkat, átiratokat. Előbb mindig közösen, aztán adjunk fel házi feladatokat.

Ha új szerzővel kezdünk foglalkozni, mielőtt kiejtenénk az illető nevét, írjunk a diákokkal egy a szerzőre jellemző szerkezetű szöveget. Írjunk velük együtt! Meglepő eredményt kapunk: a diákokat érdekelni fogja az irodalom.

1907225_5Magvető Kiadó

Budapest, 2014

144 oldal

2990 Ft

Kapcsolódó írásunk: