Karap Zoltán: A Másik csöndje

FIKTÍV ELŐADÁS
A VILÁGEGYETEM
PSZICHO-AKUSZTIKA TANSZÉKÉN

A saját csöndünkről nyilvánvalóan lehetetlen, vagyis értelmetlen volna beszélni. A Másik csöndjéről talán reménytelibbek az esélyeink. Első hallásra a Másik csöndjének minimum két fajtája létezik. Az egyik telis-tele van zsongással, csinnadrattával, zajos, hebrencs, ide-oda cikázó, látszólag gondtalan vagy játékosan zsémbes, a zsémbeskedésben vagy mogorvaságban is, talán valami titkos recept alapján, jó kedvre derülő dallam, ami ellenőrzése és fennhatósága alatt akarja tartani a Másik végtelen és titokzatos távolságát; ami közelebb akarja hozni, húzni, vonni, cibálni célpontját a fecsegő anti-melankóliába, a csönd csapdájába. A másik: a szempillák ablaktörlő szerű, pislogó rebegése; a test laokoón légzése; a rezzenéstelen arc mögötti láthatatlan, tektonikus érzelmek és szemrehányások és emlékek mozgása; mindig ugyanazoké, amik hajdanán kontinenseknek tűntek, fokozatosan bomlanak szét; leválnak önmagukról, a másik beszédéről, leválnak a zajokról, leválnak még a csöndről is, saját – mondhatni – csöndnélküliség lesz belőle, megoszthatatlan, ellenőrizhetetlen, áttörhetetlen, megoldhatatlan nyugtalanság.

Egyik csöndnek sincs köze a valódi szabadsághoz. A szabadság ugyanis magatartásforma és nem pedig állapot, a külső körülményekhez köze nincs; mert a szabadság döntés, még pedig arról, hogy a világot itt és most hagyom a magam számára megnyilatkozni, és ehhez az egészhez (még ha egy-egy részleten keresztül is) próbálok újra és újra totálisan viszonyulni. Ennek a totális viszonyulásnak, ennek az akarásnak a megnyilvánulása a megértő dialógus, ami csak egészen kivételes esetekben jelent beszédet. Az ember totális viszonyulása a világhoz: behallgatás a Másik csöndje mögé, vagyis természet-paranoia, Isten-éhség.  A csönd maga csak akkor lehetne dialógusképes, ha a csönd válaszolni is tudna. A csönd azonban hallgatag és néma. A csönd néma és nem is neszel. A csönd bezárkózik és kizár mindent. Magába zárkózik, és kizárja a Másikat. Így válik a Másik csöndje az én és a Másik közötti láthatatlan szakadék kerületévé és területévé. Ez nagyjából olyan, mintha vacsora közben már kint állnánk cigivel az erkélyen, de valójában még az első falatoknál tartunk. Olyan, mintha a kettesben megkísérelt vacsora közben a Másik egyszersmind máshol is lenne.  A csönd – az idő metafizikája.

Kollektív csönd nem létezik. Két ember csöndje: ilyen sincs. A szünet ugyanis még csak nem is hallgatás. Az egymás iránt bizalmat tanúsító emberek közös hallgatását a pszicho-akusztika harmóniának, vagyis gyanakvásnélküliségnek tekinti.

A Másik csöndjével először akkor találkoztam, amikor a harmóniáról az életemben tudatosan lemondtam. Onnan tudtam, hogy amit tapasztalok, csönd és nem valami más, hogy nem beszélt hozzám, inkább evett belőlem. A szájával, az egész lényével. Valami éhséggel, amely mintha a gyomor távoli rokona volna. A csönd erotikája olyan volt, mintha csak és kizárólag a fülem mögötti fülemre és a gyomromban lakó számra hagyatkozhatnék. Keresztény neveltetésemnek köszönhetően mindez természetesen bűntudattal töltött el. A csönd erotikus tapasztalatában erkölcsi borzongást éreztem, amiért minden pillanatban csak a tiszta, tökéletesen összehangolt ritmus, a fizikai jelenlét volt fontos. Amiért a történelmet és a személyes történeteket valami megmagyarázhatatlan erő késztetésére, ha csak átmenetileg is, zárójelezni kényszerültem. Egy harmónia-diétára fogott csöndcsontváz jobb vagy bal agyféltekéjének éreztem magam. Ebből is láthatják, a fül képzelete mennyire más, mint a szemé. A szem számára a ritmus mindig csak szimmetria. Szín-metria. A ritmusnak azonban nincsenek színei. A ritmus differenciája a testen belüli, zsigeri mikro-változásokban bontakozik ki. A színek viszont segítenek tájékozódni és megkülönböztetni a külső horizont szerkezetéből kilógó belső képzeteket. Hogy előbb mindig a kép van-e, és csak utána az érzés, amely kialakítja a látványhoz való viszonyt – ez egyelőre még a kutatások tárgyát képezi. Egy biztos: a csend láthatatlan. Akárcsak a zene. A csendet nem lehet lekottázni, és nem lehet semmilyen művészi kifejezéssel közvetíteni.  A csend privát. Olyan privát, mint az őrület és a halál és a szorongás. De nem csak individuális értelemben privát, tehát nem csak abban az értelemben, hogy a másikkal megoszthatatlan, hanem úgy is, hogy a csönd él, együtt-él velünk és minden egyes pillanatban változik. Az egyetlen olyan létező, amely bármilyen más létező alakját fel tudja ölteni. Megfoghatatlan és láthatatlan és kiszámíthatatlan, mert üressége végtelen. A jelenlét abszolút akusztikai nonszensze. Mindenhol és mindenben jelen van, de ő maga soha sem tevékeny. Éppen ezért érezhetjük gyakran a hallgatás, az elhallgatás, a némaság, a neszelés, és a magunkba zárkózott bosszúforralás perceiben, hogy a csönd mintegy lelepleződött. A bosszú és a mártírság csöndje egymásra merőleges egyenesek; tehát a csönd – keresztmetszet. A szegeket egymásba lehet verni egy szennyes kosár mellé dobott zoknival vagy egy sáros cipővel a frissen mosott járólapon, rosszkor jó hangsúllyal tett megjegyzéssel és fordítva. Feltámadás a csönd mártíromságából nincs.

A csönd, ha egyszer megtelepszik a lélek odvában, fényévek elteltével lehet csak kipusztítani. Szinte vírusként támadja meg a szabadság immunrendszerét. A csönd választása annak belátása, hogy nincs értelme a dialógusnak az elme és a valóság között. Ilyenkor a csönd saját magát kínálja közvetítő közeg gyanánt az én és nem én közé. De a csöndben magában nem történik semmi. Még megértés sem. A csönd sötét, és a sötétben nem lehet rendet tenni; nem lehet letörölni a port; még tapogatózni is fölösleges, mert a sötétben csak elnapolni érdemes, elnapolni magunkat. A csönd időhúzás és halál-vágy. A másik halálának, ignorálásának, esetleg újjáteremtésének vágya.

Ha egy családban nincs csönd, akkor az a család vagy halott, vagy szent. A szentekkel viszont vigyázni kell. A szentek gyakran lehetnek álszentek, vagy ami ugyanaz: impotensek. Egy impotens házasság azonban még korántsem biztos, hogy szent. Sőt. Többnyire nem az. Ha nem szent, akkor világi. Ha világi, akkor a teológia szerint, gonosz. Ha gonosz, pokoli. Ha pedig pokoli, akkor a csönd, a másik csöndje minden rettegésünk alapja. Akkor a csönd egyszerre a metafizika és fizika tökéletes horrorja, az angyali szózatok tudattalanja, az Ige vákuuma. Most pedig csendesedjünk el…

Kérem, ne ijedjenek meg.

Amit a hangszórókból hallanak, a teremben ülő hallgatóság speciális mikrofonokkal kierősített szívdobogása. A feladat a következő: próbálják meg arc alapján összevetni az egyes metronóm-értékeket.