Bencsik Orsolya: Boldogság

RÉSZLET A KIS VA(J)DMAGYAR C. KISREGÉNYBŐL 

2013. október 21-én betegedtem meg. Anyám azt mondja, biztos a szobrász fertőzött meg, hiába is hárítja a felelősséget, hogy keveset találkoztunk, és hogy nem ő lehetett. A szobrász szép. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel. Ha megjelenek vele az utcán, mindenki a lánytestvéremnek hiszi, holott férfi. Képeslapok forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésem egy-egy „Sárközi menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán: az ő tekintete néz felém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, gyakran az egész arc meghökkentően az övé. Nem mondom anyámnak, mert úgyse hinné el, hogy nem is érintkezek vele, csak a farkát mutatta meg. A fővárosban él, de falusi, akárcsak én, ezért álltam többször is szóba vele, noha nem mesél semmit, csak fütyül és mutogat. A farka színarany, de a végén van egy kis luk, ahol pisilhet. Anna barátnőm a telefonban kérdezi, „És lepisilt?”.

Amióta apám nyugdíjas, azért valljuk be, többet besegít a főzésbe, noha anyám szerint nincs érzéke hozzá, és csak a zöldségpucoláshoz ért. Apám pucolja a legszebben a krumplit, a kiskonyhában, anyám figyelő tekintete mellett a fodrozódó, vékony, levágott héjakat újságpapírra helyezi, majd fehérrel vagy feketével lefesti őket. Hogy pontosan melyik színnel, arra nem emlékszem, pedig az akció szempontjából nagyon is fontos, mert csak az egyikkel működik. Utána lakkot ken rájuk, hogy szép fényesek legyenek, de emellett tartósak is. A mama gyümölcsládáiba pakolja őket. 133 krumplihéj, egy láda, és olyan ravaszul pakolja tele, majd zárja le a fedelét, hogy ha valaki, mondjuk anyám vagy a nővérem, felnyitná, hogy megnézze a lakkozott, festett, merevvé vált héjakat, az egymásra rakott 133 üres vázat, azok egy pillanat alatt szétesnének. Állítólag anyám napokig zokogott, amikor ez kiderült. A gyümölcsládák megőrizték a szagukat, apám megszállottan pucolta a krumplikat, a stelázsi mellett, a földön, négy láda, azt hihetnénk, benne 30 kiló meggy, 25 kiló barack.

Az utóbbi időben nem keres a szobrász, pedig az elején ő volt a lelkes, negyvenöt lányból választott ki magának, „A negyvenöt legszebből”, így mondta, „te vagy a legszebb”. Nem tudom, mi alapján szedte össze ezt a sok lányt, mert volt köztük fiatal és öreg meg igencsak ronda is. A Facebookon volt egy külön oldala, rajta a lányok profiljaival, köztük persze az enyémmel is, holott korábban nem ismertük személyesen egymást, noha nekem már akkor tetszett. Mielőtt megmutatta a farkát, fehérbe öltöztem. Elhoztam a mama piros művirágkoszorúját, amin, ha megnyomom az alján, kis ledek világítanak. Az ágyon feküdtem, mellemen szétnyílt a fehér anyag, anyámtól kaptam, a stafírungom egyik legszebb darabja. Nekem kicsi a fürdőszobám. Kádam sincs, csak egy pici tusolófülke, ott mosta meg magát a szobrász, jó alaposan, fertőtlenítővel, amit érkezése előtt a Tescóban vett 348 forintért.

Már korábban is éreztem, hogy bujkál bennem valami, megittam egy csomó teát, vettem maci-mézet (Aranynektár Kft., Dunavarsány), négy citromot, egy fej fokhagymát, C-vitamint, propoliszt, csak a lázcsillapítót felejtettem ki a bevásárló listámról, noha, most már így utólag tudom, ez lett volna a legfontosabb. „Szerbiában nincsen maci-méz”, ezt írom a szobrásznak, meg azt, hogy „egyszerű befőttesüvegben árulják, vagy pici tasakokban, műanyag dobozokban, mint a marmaládét”. Kevesen tudják, noha ez elég fontos, apám a 90-es években, a két vágóhidas munkája között mézlepergetőkkel üzletelt. A második unokatestvérétől, aki vénlány, vásároltuk előtte a mézet. Senki sem érhetett a nő porcelánbabáihoz. (A kanapén ültek.) A szobája, a falon a gobelinekkel, a kanapén a babákkal, a horgolt csipketerítőkkel, akár egy osztrák rendező filmjeinek szobabelsője. A macinak a fejéből folyik ki a méz, ha irtó rendes lennék, hazaküldeném az üres műanyagtestet apával, hogy az unokatestvére újratölthesse. Ott öntené be, ahol én kiittam. Vagy ha több mézet ennék, lehetne egy maci-gyűjteményem az ágyam felett. Mindegyiken cédula, rajta a dátum. (A tata haverja, aki 87 éves, csinálná hozzá a polcot.)

Anyám szerint túl sok teát iszom, de én mondtam neki, ettől nő a hajam. Apám hozza, Szerbiából. A bioboltos néni szerint apám a legjobb vevő az egész községben. (Topolya községhez Topolyán kívül még 13 falu tartozik, ha nem számítjuk bele Karađorđevót, ahol életemben először láttam szürke gémet apámmal, vagy Zobnaticát, ahol sok a pedofil, de megtűrik őket.) Ha a nővérem azt mondja, hogy a fokhagyma elűzi a vámpírokat, mindig megijedek, és szólok anyáéknak. A mama nem eszik citromot, mert nem bírja a savanyút. Azt mondja, gyomorsava lesz tőle. Apám őrült mennyiségű C-vitamint elrág, anyám hol Béres-cseppezik, hol propoliszozik.

Apám újabban megint mézlepergetőkkel üzletel. Ha úgy van kedve, nyugdíjassága ellenére megint beül a kocsiba, átmegy a határon, és meglátogat. Mindig hoz ezt-azt. Gyógynövényteát, villanyradiátort vagy télikabátot. Nekem meg vidámnak kell lennem, mert apám egy szomorú ember. Ez a szomorúság azonban eltűnik az arcáról, ha krumplit pucolhat, vagy éppen répát, zöldséget, zellert. Ha hagymát hámoz, nem sír, anyám ilyenkor mindig körülötte sürgölődik, és látszik rajta, hogy ő is baromira feldobott. A konyhában kicserélte a függönyöket, pedig apám szerint felesleges pénzkidobás volt. Most a margaréták helyett zöld csíkok fedik az ablakokat. Ha kinézek, a borostyánt látom, benne a rigókat, füttyük, akár a szobrászé. Anna barátnőmnek mutattam a fényképét, ő meg csak annyit mondott, „A fején látszik, hogy nem használ szavakat.” Anna barátnőm szeme körül a nagy, sötét árkok hullámoznak, az évgyűrűk: az értelmiségi nők fáradt szemkörnyezete. Most A szürke ötven árnyalatát olvassa, de lassan halad vele.

Hozzám közel van a Tesco. Gyakran elbicajozok oda, de inkább csak nézelődök, mint vásárolok. A parkolóban számolom a kocsikat, a gyerekeket, a kopaszodó vagy pocakos férfiakat, vagy azokat a nőket, akiknek festett a hajuk, de már csíkban lenőtt, mikor mihez van épp kedvem. Ha lett volna lázcsillapítóm, nem szenvedtem volna annyit. Pedig a nyár folyamán még boldog voltam, és csak utána jött a betegség. Ha hirtelen megiszok egy negyed maci-mézet, mintha a szobrász hiányzó szavai öntenék el a testem. Lefolynak a nyelőcsövemen a gyomromba, hogy végül a vékony-, majd vastagbelek után a klotyóba távozzanak. Ez persze hazugság, de legalább én, sok más ismerősömmel ellentétben, magamnak nem, csak másoknak hazudok. Erre apám tanított meg. Fütyülni viszont még mindig nem tudok, noha anyám gyerekkoromban őrült mennyiségű sárgarépát diktált belém. A sárgarépa kilója most 250 forint. A főzelékem még mindig nem közelíti meg anyámét, a mamáéról meg ne is beszéljünk.

Mielőtt a puncimra helyeztem volna a piros, világító műanyagkoszorút (rajta rózsák, mindegyik közepén pici led), előtte lekapcsoltam a szobámban a villanyt. A szobrász alsógatyáján gyümölcsök, meggy vagy cseresznye, olcsó, kopottas színek, de az illata, akárcsak a mama gyümölcsládáié, melyekbe apám a fehérre vagy feketére festett krumplihéjakat pakolja. „Én egy agresszív nő vagyok”, ezzel kellett volna nyitnom, helyette csak bámultam a szobrászt (üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal), száján füttyszó, kezében aranytárgy, mellemen a szétnyíló anyag 20 százalék poliészter, 80 százalék pamut.

2013. október 27-én hagytam el először a lakást. A Cserepesi-soron már hiányoltak, a vevőkkel, akik közül mindegyik nyugdíjas és férfi, meg is beszéltem, ha éppen úgy alakul, házhoz is jöhetnek. A Katona József utcában lakom, az 57-es bérházban, és a lakók egészen rendesek, nem lesz velük gond, ha sokan jönnek hozzám. Csak egy Gorkij Listem volt, meg egy Kruskovácom, de tíz perc alatt elkelt, a bácsik ki voltak már éhezve a szerbiai szeszekre, erre gondoltam, amikor a pénztárcámba (kicsi, műbőr) gyömöszöltem a lóvét. A pénzből rögtön vettem egy új tápegységet a laptopomhoz. Kereken 4000 forint volt, a fitneszszalon melletti elektronikai boltban vásároltam egy negyvenes pasastól. Pedig azt hittem, a régit is meg lehet javítani, de a fickó a számítógépüzletben kiröhögött. Nem akartam mondani neki, noha a nyelvem hegyén volt, „Ismerem a fajtádat”. Anna barátnőmtől tanultam, egy pillanat alatt bekategorizáljuk (néha együtt, néha külön) a férfiakat. Ez a pasas például havonta egyszer dug, a háta meg csomókban szőrös, bele lehet kapaszkodni. Pontosabban bele lehetett, amíg a felesége le nem borotválta. Azt hiszem, az asszony legnagyobb boldogsága az, hogy minden vasárnap, éppen főzés előtt, egy 8 centis, csavarós fejű aranyeszközzel vastag rétegekben húzza le a már kinőtt szálakat. A szobrász nem szőrös, még a farka is csupasz. Barna Szofit szív, és Tamásnak hívják, noha nem is illik hozzá ez a név. „Baromira nem tamásos”, ezt anyám is mondja, pedig csak egyszer találkoztak, amikor megmutattam neki Szerbiát. Ha jobban belegondolok, azóta nem keres, pedig anyám egészen jól viselkedett, apámmal, a nővéremmel és a mamával egyetemben. Vannak ilyen emberek, 40 kilométerre születnek a szerb határtól, és harmincéves korukig nem lépik át, de Nyugat-Európába bezzeg utaznának, ha lenne rá pénzük.

A műanyag virágkoszorút a mama ki akarta vinni a temetőbe, de én meggyőztem, nálam jobb helyen lesz. Akkor még nem tudtam, a szobrász vagy legalábbis a farka maga is egy műalkotás. Biztos van még mit tanulnom Anna barátnőmtől, „A tökéletesség még távol áll tőled”, ilyeneket mond nekem, pedig, ez nem vitás, én valóban igyekszem. Ebben apámra hasonlítok. A fürdőszobámban, a mosdó alatt műanyagflakonban áll a fertőtlenítő, a szobrász hagyta ott, lassan már két hete. Rajta a nyílás vagy öt centis átmérőjű. Ha beleinnék, a nagyja végigcsorogna a szám szélén, le a nyakamon, majd kis erekben folyna szét a mellemen. Ez tuti kiölné belőlem a szavak utáni vágyakozást. Ez most nem hazugság. Én sok ismerősömmel ellentétben magamnak nem, csak másoknak hazudok.

Anyámmal beszélek a Skype-on, apám éppen a piacon, krumplit vesz télire. Vagy 200 kilót. Van valamilyen por, ezzel kell behinteni jó vastagon, ládákba rakni, és akkor eláll. Nem csírázik ki, noha ez a fehér por elég mérgező. Pucolás előtt el kell távolítani, ez is apám feladata, a kiskonyhában mosogatja a krumplikat, megtörli, pucolja, csak utána viheti be a házba, anyám tiszta konyhájába. 2013. október 22-én még azt írtam a szobrásznak, hogy az abszolút boldogság ott kezdődik, ha valakinek az egész testében méz van. Pedig az abszolút boldogság (ennyiben egyre tökéletesebb vagyok) tudom, hogy színtiszta sterilitás, műanyagflakonban tárolt olcsó, átlátszó folyadék. Tamás nem én vagyok.