Tandori Dezső: Két „fikció” (2002)

RÉSZLET A SZERZŐ GALAMBOCSKÁM CÍMŰ
ÚJ KÖNYVÉBŐL

I. Dusko Gavrilovics egy (?) napja 

Goncsarovéknak és Co.

Régi orosz vagyok, galambocskám, régi orosz, és közben azt se tudom, kik voltak a régi oroszok. Segédegyenesekkel álmodtam, Perforevna Galgiska, segéd­egye­ne­sek­kel, melyek törlendők, és Profjun Pantelovics, az ő profjunizmusában azt mondaná most, hogy bezzeg a seggem elfelejtettem kitörölni reggel, úgy hevertem vissza, azt hittem, eredménytelen voltam, nincs mit, hát segédegyenesekkel? Galambocskám, ezek az ő tréfáik, és Galosz Galankovics még erre mondja, hogy a tréfák tenyésze. Vagy nézze meg, galambocskám, nézze meg…

Beszélgetések, galambocskám, mint az árkádok alatt még ők, de nem, mondom Profjun Pantelovicsnak is, hol járunk mi? Ahol Galosz Galankovics képes azt mondani, hogy ő úgy heverészi végig a napot, mint Oblomov, úgy tárul szeme az égre, mint Andrej hercegnek, úgy zuhan a vázának, mint Miskin herceg, és összetörte volna, galambocskám, Haloz Galankovics, ha a hóna alá nem nyúlnak, épp Profjun Pantelovics nem nyúl a hóna alá, el nem kapja. De ha nincs ott a Profjun Pantelovics, hát a hóna alá nyúl más, elkapja, holott attól kéne félniök, ezt a fertőzést kapják el tőle, mint a náthát, vagyis hogy ő úgy tesz-vesz s főleg heverész, mint Oblomov, galambocskám, hát nem, Perforevna Galgiska, ha valaki, hát én leszek az, aki ma ki sem megyek megint az utcára. Péntek, szombat, vasárnap, hétfő, galambocskám, és nem lépek ki a házból? Jó. De most, hogy péntektől vasárnapig fent voltam a kr.-i kormányzóságban, most hétfőn nem léptem ki a házból, és ma, kedden sem fogok kilépni a házból, és gyakran kérdezem már, galambocskám, egyáltalán hogy hívják ezt a várost, hogy hívják, ahol lakom, ahol élek, de hát élek én, én, Dusko Gavrilovics, nagyon is élek én, nem lehet engem még eltemetni, nézzen rám, bár sokan azt mondják, és főleg azt szeretnék…

Beszélgetni, galambocskám, nem és nem. Perforevna Galgiska, mondja meg, mondja meg. Nem érzi-e hasonlóképpen? Hogy mintha csak mindig ugyanarról lenne szó, és nem is, hogy ha mi beszélgetünk itt, hanem mintha mindig ugyanarról lenne szó. És én már boldog vagyok, mint mondtam, Perforevna Galkiska, boldog, ha nem hallok róla, hogy… Hogy! Hogy! És hogy! De ezt hiába mondom Profjun Pantelovicsnak, ő azt feleli csak, nem hallasz, nem hallasz, nem hallod, hogy… de hát akkor miről akarsz hallani, Dusko Gavrilovics, galambocskám, azt mondd meg, miről halljunk?! Mondom, hogyan hallanánk, akkor megint ugyanott tartunk. Akkor mit van az, hogy nem megyek ki – mondom a városunk nevét, még épp hogy, néha zavaraim vannak vele, most ez nem hibbanás, Perforevna Galgiska, nem ám, de lassan nem tudom mindig a városunk nevét! B.? G.? N.?, ezt kérdem –, akkor mit van az, mondom hát, hogy nem megyek ki, hogy nappal is érdemén és valóján, így, mondom, Porfjun Pantelovics, érdemén és valóján alszom, nem az, hogy alvajáró vagyok, nem az, hogy ébren alszom, nem, nappal is alszom, az, hogy ébren vagyok, az is alvás, akkor mit van ez, ha én neked mindenféléket mesélek. Galambocskám. Mondom neki. Akkor mit van az, hogy már az sincs, mondom neki, ami velem van, és nem azért, mert annyira nem érdekel, de azért is, mert nem érdekel, és mit folytassam. Mit folytassak, galambom, mondom, mondom a Porfjun Petrovicsnak, a másik nagy P. P.-nek, lásd, a Porfjun Pantelovics egy kanál vízbe megfojtana, nátha elleni port is pazarolna bele rám, hogy ne folytassam, csak hogy ne folytassam, miközben folyton azt mondja, folytassam, ezt hajtogatja, hashajtót tennék én a te kanaladba, Profjun Pantelovicsnak ez járna, mondom Porfjun Petrovicsnak, csak azt nem mondom, az egyikőtök, mint a másikótok, és egy nagy semmit, látod, annyit nem érek én vele, hogy akkor kirúgom miattatok a Galasz Galankovicsot, mert tényleg elegem lett belőle, és én-nem-tudom-miket mondotok rá ti is, mit! amikor épp miattatok is kell az, hogy a Galosz Galankoviccsal kicsit lazítsak, ti meg itt maradtok, ti meg folyton jöttök, így Dusko Gavrilovics, úgy, meg amúgy, nem tudok meglenni nélkületek. Könnyű ott tágítani, galambocskám, ahol lehet is tágítani, szinte semmiség az, de ahol nem lehet tágítani, Perforevna Galkiska, ott tágítson…!

Galkiska, Galgiska, hol ezt mondom, hol azt mondom, hol így, hol úgy, és ez nem az, hogy nem tudom megjegyezni még a házvezetőnőm nevét sem, nem az, hanem hogy az ember hol ezt mondja, hol azt, mondom Porfjun Pantelovicsnak, na tessék, megint beszélgetek. Pedig lett volna egy micsoda jó napom! És mégis megint a Profjun Panteloviccsal beszélgetek, mert kivel beszélgessek, ha felhív a galambocskám, a Porfjun Pantelovics, most mondjam neki azt, hogy nem beszélgetek? És nem mondhatom neki, Porfjun Pantelovics, ravaszdi egy gazember szakmát képviselsz te, érdekszakmát, nem mondom én, galambocskám, hogy te egy ravaszdi gazember vagy, ha már szembekerülsz vele, senki se ravaszdi gazember, de lásd, ezért becsülöm én azt, aki a távolból olyan, amilyen, amilyen lehet, amilyennek talán lennünk kellene, galambocskám, egymáshoz, egymással, a távolból is olyan, én ezt becsülöm…

Még csodálkozik, galambocskám, még csodálkozik. Most akkor ha nem reagálok, elbújok, rendben, ha csak a Galosz Ga­lan­kovicsról van szó, úgyis megtalál, és akkor úgy is azt kell mondanom neki, mikor pedig nem erről van szó, ez egy szúnyogcsípés, akkora dolog csak, azt mondom, galambocskám, nyúljon neked a hónod alá a Porfjun Pantelovics vagy a Profjun Petrovics, és annyit se teszek hozzá, feküdj ki a felhők alá, talán akkor tényleg látsz is valamit, aztán majd elmondhatod, nem, nekem ne mondj el te semmit, te úgyse fogsz már semmit se látni; de ha nem ezt mondom neki, ha ezt mondom, megint ott folytatódik minden, ahol abbahagytuk, csupán mert…

Nem mondhatom neki: a te Porfjun Petrovics barátod, jól megnyomva a szót, nem mondhatom neki. Nem mondhatom ezt Galosz Galankovicsnak, mert mindenki mindent mondhat egymásnak, mondhatna, galambocskám, mert hogy a micsodába lehet elmondani, hogy miféle hely ez, és így nem jut eszembe néha a város neve se, ahova, igen, galambocskám, ebbe a városba én jórészt ki se járok, valóján és érdemén ki se, micsoda város ez, meg ami körülötte van, hogy így végzi az igazi nagyság. És csak Ferdus Kalamovics esetére célzok. Mit írtál te a Ferdus Kalamovics élete munkásságáról, érted, az élete munkásságáról, galambocskám, ezt nem mondhatod neki, szétfütyülted, és milyen hülye füttyökkel, ráadásul, ami így vagy úgy de egészben meglett volna, nem, te inkább egy szót se szóltál volna a Ferdus Kalamovics élete munkásságáról, de nem az, hogy ezt műveled, és ráadásul mintha kitüntetnéd. És már össze is cserélem, ezt én a papírszomorító, bár nagyon tehetséges, hát persze, mi a tehetség, galambocskám, a nagyság, galambocskám, a nagyság csak a nagyság, ezt én Profjun Petrovicsról mondanám, az én Galosz Galankovics barátomnak, szép kis támogatód van, szépen leszünk, ha engem kap a tolla hegyére, miért, én is csináltam valamit, miért, velem se csak az volt, hogy…

Menjen, támogasson téged ő, nem tudok átjárni hozzád füst­partikra, galambocskám, drága Galosz Galankovics, járj csak Petrovics barátodhoz, de mintha ez lenne a lényeg, úgy fog ez hangzani. Ez és a lényeg! A lényeg például inkább az, galambom, hogy mit írtak a te barátaid a Ferdus Kalamovics élete művéről! Ezt írták, és mintha megdicsőítették volna, de akkor olvass bele, te magad olvasd végig, ha van még szemed, Galosz Galankovics, barátocskám, és magad lásd…

De ez mind nem a lényeg, mondom magamban, mert felmondtam Perforevna Galgiskának, elszereztem őt Ferdus Kalamovics unokasógornőjéhez, a családokat most hagyjuk, a Ferdus Kalamovics családja is nyilván ugyanúgy megéri a pénzét, mint akárkié, meg mint mindenki. Miféle tisztesség ez, gondolhatja a Perforevna Galgiska, miféle? Mert ezt mondja nyilván rólam is, és való igaz, miféle tisztesség létezhetik egyáltalán a világon, ha már ketten ítélik meg a kérdést, kettő, akivel történik, és egyáltalán. Tehát ezt én mind jól értem, és tönkre is tette egy napomat – melyik az én napom? ezt gondolom hát –, tönkre, és mikor pedig épp azt mondom: csöndet! csöndet szeretnék, akkora csönd van bennem, ki tudja, holnap is lesz-e, és nem, erre az egész nap csupa zaj, és még örülhetek, ha szép szerén zajlanak le a dolgok, amik rosszul indultak, igen, ha elérem azt, talán sok nap elteltével meglesz, aminek egy hete meg kéne lennie, mert megígérték, és titkon még az én fáradozásom kellene hozzá nekik, hogy a lábukat billenteni alig kelljen, miközben mindenfélémet elvesztették, elkunyerálták, még én szaladozzak utána, szerencsére volt valami, ami a meglétemet stabilizálja, de valaminek csak kell lennie…

És ez sem igaz. Sajnos, ez sem igaz…

És ha már, mint mondtam, kettő, ha ketten vannak, ha ketten vagyunk, kétféle az igazság, már abban az esetben, ha nekünk is szét kell menni, kedves Profjun Pantelovics, kétfelé. Mondom képzeletben Profjun Pantelovicsnak. Mert az ő kreatúrájának, a te kreatúrádnak, bármi öntörvényű, kedves galambom, a Galosz Galankovicsnak a képébe ezt nem mondhatom, meg mit is mondanám neki. Nem ugyanezt csináltad te a Ferdus Kalamovics barátunkkal? Nem ugyanígy vennél hülyére engem? Nem ez lesz belőle? Ha együtt füstölünk, bármi ártalmatlan pipákból? Miattad menjek ki én a városba, barátocskám? Mikor megvan ez a csönd, ez már amúgy is lerontott örömem, hogy ekkor és ekkor itthon vagyok. Persze, mindenki azt mondja, meghalt a kutyád, meghalt anyád, galambocskám, de hát ők olyan szentek már, mint kis zsugorított indián fejek, olvastam minap ilyenekről, és futballozni velük nem fogunk, egy rossz szót se róluk, hát hogy befolyásolna belőlük bármi fájdalom-öröm, inkább beszéljünk arról, barátocskám, hogy én hozzád a városba hogyan menjek ki, hogyan, és mi végre, és külön megbeszélni, pedig azt kellene, Porfjun Pantelovics, galambocskám, hogy ha lehet, te engem aztán soha úgy a tollad hegyére ne vegyél, mint a Ferdus Kalamovicsot, mert ha olvastad volna, amit a königsbergi Mesterről írtak, hogy élet és mű egy szinten felül, és messze egy bizonyos szinten felül van Ferdus Kala­movics minden szava, már a tiédhez képest, galambocskám, hát akkor te például ezt nem tehetted volna, hát én hozzád menjek ki a városba, csak úgy véletlen találkozásra akár, de persze, felhívsz, levelet írsz…

Dusko Gavrilovics, Dusko Gavrilovics, szinte hallom, álld a sarat! áldd a te jó Istenedet, hallom szinte, hogy efféle képességekkel áldott meg, a kitartás, a szorgalom, ne tiltakozz, már nagyon ne volnál te szorgalmas, a termékeny munkálkodás képességével. Áldd érte Őt! És ne ilyeneket beszélj. Ne fogd rá a szegény Porfjun Pantelovicsra, hogy miatta nem mégy a városba ki! Még épp hogy B. város nevét is tán Porfjun Petrovics miatt felejted el? És elfelejted, viszont, hallom, galambocskám, mondják nekem – hallom! –, miket mondott rólad a Ferdus Kalamovics, jó, hát gyönyörűeket is, de mindig megtűzdelte azt, egész amíg vissza nem került hozzá, egy-egy tüskével, ami nem a pástétomban maradt, nem a bármi szívbéli, ziháló hízelgés finom falatjaiban, hanem a húsodba jutott, a bőröd alá, és fájt ott, Dusko Gavrilovics, ezt ne feledd. Mert persze, igaza van a Ferdus Kalamovicsnak a maga kicsinyes, én nem tudom, miből eredő mit-tudom-én-micsoda mondásaival, sőt, akár minden mélyen túli mélységgel igaza van, de…

Mondom csak, mondom, egyre mondom ezt, s ez az én nyugalmam. De amikor így mondom, mintha megértenének, holott nem megyek ki a városba, kilopózom egy-egy órára, most, hogy nem hozathatok haza Perforevna Galgiskával vagy Galkiskával semmit – megjegyzem, visszajelentkezett! egész megrémültem a telefonjától, olyan volt a hangja, nem, mondtam, nincs visszatérés, kicsit sírtam –, nem akarok találkozni Porfjun Pante­liccsel vagy Profjun Petroviccsal, „zelber áner”, hogy egyetlen kifejezést idézzek a Ferdus Kalamovicstól, ez az ő kr.-kor­mányzóságbeli műveltségéből van, hát akkor magamban sem kell úgy beszélni, hogy így bezzeg, ugye, galambocskám, megértenének! Harmincxxx, így írom, harmincvalahány éves vagy, Dusko Gavrilovics, barátocskám, még jól meggondolhatod, melyik úton! Legyen neked példa a Galosz Galankovics, legyen neked példa ő. Vagy hát ne juss a Ferdus Kalamovics sorsára se. Mit ért hatvan-valahány esztendő küzdelme, neki mit ért? Jó, ért, ért, nem csupán, ezt olvashattad Perforevna Galgiska szemében is, ne mindig a Profjun Pantelich legyen, vagy Porfjun Pantelics, vagy a Porfjun Petrovics, már összecserélem, ne mindig csak ők. Az legyen, ami mindig van. Ez a csend, és hogy mit sírnál vissza? Kis zsugorított indiánfejek, apádat nem is ismerted, galambocskám, háborúban esett el. Na, hát akkor! Mi gátol nyugalmadban? Megvan valamennyi járandóságod, megvan szépen, hogy harmincxxx éves korodra így élhetsz. Nem mész ki a városba, nem mész ki. És a többi. Telefont fölemelni: érzéssel. Leveleket kibontani: érzéssel. Van-e nagy baj, galambom, barátocskám, Dusko Gavrilovics? Nincs és nincs. És hiába várod, hogy csak kesztyűs kézzel, vagy el a kézzel, vagy pátyolgatni, meg hogy téged csak kényeztessenek, de te se kényeztesd magad. Olvastad a Nagy Mestert a másik Nagy Mesterről. Életed és úgy nevezett műved, melyből eddig nem valósítottál meg, korai zsengéken túl, semmit, galambocskám, essenek egybe. Így élj! Nem mész ki a városba, ne menj ki a városba. Ne mondd Galosz Galankovicsnak, hogy elfogadják őt, hogy ne fogadják el, azzal mind, ami és amilyen ő. Hagyd a fenébe a Ferdus Kalamovicsot, ezt akarnád te egy negyedszázad elkövetkezendő munkájával? Maradjon fenn utánad ennyi, aki érteni akar belőle, értsen, de most akkor ennél reménytelenebb már csak az lenne, ha széked stíljéről is beszámolnál, hányszor váltasz havonta lepedőt, vagy miképp süt be a toronyház által félig levett délutáni, rőtellő Nap…

Tandori Dezső: Galambocskám

Tiszatáj Könyvek

Szeged, 2014

296 oldal

2750 Ft