A költészet valósága, a valóság költészete

Határátkelés Borbély András­sal, Serestély Zalánnal, Tinkó Mátéval és Lapis Józseffel a debreceni FISZ/Book kere­tében.

A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének könyvtára adta helyszínét a Határátkelés címet viselő, a FISZ/Book programsorozat keretében megrendezett könyvbemutatónak. Három kortárs verseskötet és a szerzők mutatkoztak be, ketten közülük Erdélyből érkeztek. Borbély András, Serestély Zalán és Tinkó Máté beszélgetőpartnere az est folyamán Lapis József, a Debreceni Egyetem oktatója volt.

Vendégeink a bemutatkozást egy-egy vers felolvasásával kezdték. A Gyergyóremetéről származó és jelenleg is ott élő Borbély András Gyermekbénulás című művével indította a sort, melynek felkavaró hangulata (családi tragédia, öngyilkosság, ’89) erős start mező volt a még hátralévő eseményekhez. A vers maga egy 81 soros mondat, melynek végén az újrakezdés alternatívája és a visszafordíthatatlanság tudatából áradó keserűség uralkodik. Az utolsó szakasz feltételessé módosul:

 „… hol leélhetné újra a gyermekkorát, / hol elölről kezdődhetne minden, / nem volna a gyermekbénulás és / nem történt volna meg Judit / öngyilkossága, máshogy alakul / ezerkilencszáznyolcvankilencben az az elbaszott forradalom…”.

A megmásíthatatlan ténye pedig az utolsó két sorban mutatkozik meg: „… nem tud már semmi megváltozni, / azért történhetett volna másképp”. Megtudhattuk azt is, hogy Borbély András legújabb, Szél címet viselő kötete a második a sorban, amely a Hortus Conclusus sorozat kiadványaként jelent meg.

Ezt követően Serestély Zalántól hallhattuk Sortűz című versét a Feltételes átkelés kötetből, melyet áthatottak a szokatlan szóképek és a bizarr jelzős szerkezetek. Hátravolt még Tinkó Máté Amíg a dolgok nem rendeződnek című verse és ezzel az első kör bezárult, kezdetét vehette a beszélgetés.

Lapis József első kérdése vendégeinkhez az volt, hogyan találtak rá arra a költői nyelvre, melyet jelenleg is „beszélnek”. Borbély András arra a kérdésre, hogy miért nem a prózát választotta formául, azt válaszolta, hogy a történetmesélős szabadvers igen, míg a narratív forma nem áll közel hozzá. A Szél kötetben szereplő, ilyen jellegű versek egy éve keletkeztek, megírásuk terápiajellegű volt, és nagy szerepet játszottak bennük a gyergyóremetei család- és szomszédtörténetek. Erre találunk utalást a kötethez tartozó fülszövegben is Borbáth Péter tollából: a „…gyergyói kisközösség traumatikus történetszilánkjai metafizikus hip-hopba oltva, szakrális és testi költemények intenzív egymásba íródása, paródiába hajló szövegek és létköltemények feszült feleselése”. Továbbá hatással volt költészetére, hogy tíz évig a magyar fővárosban élt, és persze az is, hogy utána visszaköltözött Erdélybe. Szót ejtett még a gyergyóremetei Képes vagyok című folyóiratról is, ahol ezek az általa írt, olykor provokatív jellegű történetek szintén megjelentek.

Ezután kapott szót Tinkó Máté, a kérdés még mindig a költői nyelvre való rátalálás volt. Válaszában kitért az elbeszélhetőség fontosságára, a töredékesség jelenlétére, és arra is, hogy a líraiság és dallamszerűség a feszültség közvetítésének nagyszerű eszköze. Az ő költészetében is nagyon fontos helyet kapnak az emberi viszonyok és kötődések. Az este egyik legemlékezetesebb mondata is ekkor hangzott el, miszerint egymás történetei által szerethetjük igazán a másikat. Beszélt viharsarki származásáról, a békés békési életről, ahonnan ő is Budapestre került tanulmányai miatt. A leválás mint morális kérdés merült fel a beszélgetés e pontján, a kétlakiság és az otthonról való elszakadás feldolgozása.

Következett Serestély Zalán, akinek költészetére az erőteljes képszerűség és filozofikusság jellemző. Elmondta, hogy a formaválasztás nála nem döntés kérdése, a forma talált őrá. Célját egy paradoxonban fogalmazta meg, miszerint olyan szubjektumot akar létrehozni, ami nem diszkurzív. Azt, hogy művészetére kik voltak hatással, egy egyszerű, némiképp ironikus összehasonlítással intézte el: „a két kutyám nem hatott rám kevésbé, mint Borges” (bár utóbbival szakdolgozat formájában is foglalkozott).

A beszélgetés az inspirációkkal folytatódott, Serestély Zalán után Tinkó Máté vette át a szót. Elmondta, hogy a versíráshoz rengeteg prózát olvas és nagy hatással volt rá a Hajnóczy Péter-féle alázat. Ezen kívül Déry Tibor szerelemábrázolásai is foglalkoztatják. Az Apokrif folyóiratban Vera üzenete Borisznak (Széljegyzet Déry Tibor Búcsú című novellájának leveléhez) címen jelent is meg esszéje ezzel kapcsolatban. Itt került még szóba a rap, mint meghatározó és a szövegeibe beépülő stílus. Borbély András ezután arról a nyilvánvaló tényről beszélt, hogy szerző és kritikus szempontjai eltérnek egymástól, mindenkinek lehetősége van saját nyelvének megtalálására. Itt említette meg a fülszövegben szereplő metafizikus hip-hop kifejezést, mely a költészetére vonatkozva jelenik meg.

A második kör kiindulópontjához visszatérve ismét a verseké lett a főszerep. Tinkó Máté nyitóverse a Sárkeresztúri ének Pityének (Bella István emlékére) címet viselte, ugyanis a szerző gyerekkorát Csepelen és a Fejér megyei Sárkeresztúron töltötte Békés mellett. Formája inkább az egyperces novellákét idézi, mint egy énekét, sőt, ha három percbe belefér felolvasva, akár nekrológ-slamnek is nevezhető.

Ezt követte Serestély Zalán verse, mely az Apakrif címet viselte, és egyértelműen észrevehető rajta Pilinszky János hatása. Az alliterációk és az apa szó játékba hozása az uralkodó jellemzői a vers első részének. A másodikban a ne, a nem és a sem szavak gyakorisága kölcsönzi a felzaklatott hangulatot. Következett Borbély András és a Léthe címet viselő vers, amely bővelkedett görög mitológiai alakokban és szimbólumokban.

A harmadik kör leforgása után már csak egy kérdés maradt hátra, a mítoszok és a Biblia hangsúlyos szerepe munkásságukban. Serestély Zalán kitért arra, hogy az apokrif írások azért izgalmasak, mert fenyegetik a hagyományt, Borbély András, visszacsatolva az utolsó felolvasott verséhez, az emlékezés-felejtés játékát említette meg, mely szerinte nem pusztán szellemi, de testi aktust is jelent. Hozzátette még, hogy itt a nyelv és test összekapcsolódik és nem áll oppozícióban egymással. Tinkó Máté a Biblia fontosságát hangsúlyozta, a zsoltárok nyelvét a belső beszéddel hozta párhuzamba és a távlatáthidalást metafizikus kényszerként értelmezte.

A program a végéhez közeledett, egy utolsó rövid szövegfelolvasás következett, és ahogy Borbély András December című versében is áll:

„Semmit se jelent,
amibe véletlen belebotlasz.
S hogy miért kell erről írni? -,
attól is csak egyre rosszabb
lesz a képlet.
Ideje lenne végre
abbahagyni az egészet.” 

Úgyhogy abbahagytuk.

Kiszely Zsófia