Tiszatájonline | 2014. december 1.

A dolgok, amikről nem beszélünk

TURI TÍMEA MÁSODIK KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA A NYITOTT MŰHELYBEN
Turi Tímea második, A dolgok, amikről nem beszélünk című kötetéről Szegő János és Szűcs Teri beszélgetett a szerzővel… – Pintér Leila beszámolója

TURI TÍMEA MÁSODIK KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA A NYITOTT MŰHELYBEN

Turi Tímea második, A dolgok, amikről nem beszélünk című kötetéről Szegő János és Szűcs Teri beszélgetett a szerzővel.

Önismétlés, közhelyesség, túl­gon­dolt­ság, túlfűtött feminista hév, a nemi szerepek esszencialista ábrázolása. Az első, 2012-es Jönnek az összes férfiak című kötet kapcsán a túlnyomórészt pozitív kritikai fogadtatás mellett ezek a kifogások merültek fel, s érvelni az új kötet kapcsán is lehetne ezek jelenléte mellett. Azonban az is világos − ahogy az az említett kritikák jó részéből is kiderül −, hogy az ismétlések kompozíciós eszközök, a közhelyek, így az ilyenekként is értelmezhető esszencialista nemi szerepek mozgásba hozatnak, az analitikus szárazság pedig az átélt poétizálásában szervesül plasztikussá.

Szegő János mindjárt e költészet egyik központi filozófiai problémájáról kérdezte Turit, a beszéd, a hallgatás és az írás viszonyáról. Turi számára mindig is fontos volt az irodalom azon két minősége, amit „az igazat mondd, ne csak a valódit” (József Attila) és a „költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” (Arany János) idézetekkel szemléltetett. Igaznak és hamisnak az emlékekkel, a múlt feldolgozásával, megteremtésével párhuzamosan létrejövő elhajlása. Hisz az élet – amennyiben változás – hűtlenség, ahogy hűtlenség az élettel szemben a gyász is. Nem csoda, hogy Szűcs Teri rezignáltságot, Szegő pedig elégikus hajlamot emlegetett a kötet kapcsán, s Turi ezeket nem is vitatta el, de hozzátette, hogy szerinte nem csak ez a szélsőség jellemzi, a komplexitásban hisz, s a kötetben valóban vannak éles, néha elsőre túlzóan metsző humorúnak, iróniájúnak érezhető momentumok is. Turi maga használta a publicisztikus düh kifejezést, Szűcs szerint is vannak egész merész darabok, összességében azonban – Borbély Szilárdnak az előző kötetről írott kritikájára és a szerző számára is fontos A Tízezer című, a Zsanett-ügy emlékére írt par excellence traumaversére hivatkozva – inkább Turi üdítően középutat tartó lírai énjét emelte ki, mint hiányzó és üdvözlendő, vélhetően sokak számára az azonosulás lehetőségét nyújtó költői perspekítvát. Szegőnek is ez volt a tapasztalata, igaz, egy szöveghelyet azért megemlített, ahol felszisszent benne a férfi: „Nem a test / tesz nővé. / Nem a lélek / érzékenysége. / Hanem az, hogy / minden nőnek / van egy története, / amit nem mesél el.” Ti. miért ne lenne ez így a férfiaknál is.

A generációs kötet fogalma is felmerült, de Turi elegánsan hárította a felvetést, legalábbis ami alkotói szándékát illeti. Azonban a tapasztalata az volt, hogy sok olvasói visszajelzés mégis erre utalt. Szűcs Teri kimondottan kereste az olyan elemeket, amelyek korunkhoz, illetve a ’80-as generációhoz horgonyozhatnák a kötetet. Aktuálpolitikai vonatkozása biztos nincs; ennek a kötetnek szélesebb a merítése, az időben mélyebbre nyúló családtörténeti versek tágabb kontextust mozgatnak, s ebbe íródik bele a központi lírai én, a házas, harmincas értelmiségi nő képe. Utóbbival kapcsolatban Szűcs az ideális távolság megtartását üdvözölte a szerepszerűen körülhatárolható jelenség attribútumai és az ezen belül létrejövő személyesség ideálisnak tetsző egyensúlyában. Úgy sejtem én is, hogy a felnőtté válás, a felelősségvállalás és a múlt hordozása, mint központi kötettémák − különösen a többnyire jól mért gender-specifikáltsággal együtt − generációssá tehetik a kötetet. Ezt Szegő is hasonlóan gondolhatja: a kötet gyakori T/1-es alakjai szerinte is egyensúlyban maradnak, a vallomásosság nem csap át realista tablóba, de tapinthatóvá, átélhetővé teszi a kollektivitási potenciálját megtartó élményt. Szegő, aki persze üdvözölne kicsit több díszt, formát, ennek megfelelően „epikai ellenfolyást” is emlegetett, ami valóban jól érezhető a verseken, és a szerző alkotói profiljából is következik. Turi úgy fogalmazott, hogy azt vette észre, túl sokat húz, és túl türelmetlen a prózához. Ami azonban a versekben megmaradt ebből a prózai töltetből, az Szűcsnek például tetszik, saját beszédéhez közelíti, megkönnyítve az azonosulást.  A prózaiság kapcsán én azt emelném ki, hogy egyes darabokban milyen sikerrel válik egy szerves prózai helyzet elemeltebb, ám szervességét átmentő allegorikus elemmé. Egy másik beszámolómban már sokat dicsértem ilyen szempontból A keleti kényelem című verset, úgyhogy most egy másik példát hozok, a Tésztanapot, de ha már étel, akkor legyen utána kézmosás is a Bombakráterből, ez utóbbi Szűcs Teri egyik kedvence.

„Köveket cipelek, pedig számlapok. / A napot mindig túl közelről néztem, / ahonnan csak a tízórai látszik és / a pénteki ebéd, a tésztanap. És megszámoltam minden mákszemet. Az érintés hiányát / megneveztem. És aztán elcsúsztam, / a figyelem hiánya: jég. Most messziről figyelem, a múltam hogy nyüzsög. Hogyan hagy el.”

„és úgy elhagynak a szavak, / mint a gyerekek. / A szép hűtlenek. / Mosunk rájuk, és piszkos a kezük, / és mi gyönyörködünk a piszkos kezeikben. / Az örökség bombakráter.”

Pintér Leila

covers_320775Magvető Kiadó

Budapest, 2014

2290 Ft

96 oldal