Sok hűhó semmiért?

AHOGY TETSZIK,
SZEGED, KISSZÍNHÁZ

Ez Shakespeare-nek egy másik műve, nem ezt játsszák a Sze­gedi Nemzeti Színház kis­szín­padán, de az Ahogy tetszik után mégis ez jutott az eszembe.

Két punkszerű fiatal nő cigarettázik a színpadon, van még egy fehér szék, odébb egy földre fektetett fehér tábla, rajta egy Teddy mackó élesen megvilágítva. Ez a nyitóképe a szegedi Nemzeti Színház Ahogy tetszik című előadásának.

Épp elég ahhoz, hogy meginogjon a bizalom, mert isten tudja, hogy van ez, de a néző általában már az elején érzi, hogy mi lesz, és bizony az lesz, amit gondol. Mert a nyitóképeknek az a titkuk, hogy előrevetítik a stílust és a hangulatot, ez itt is így történik, és nagyon nem örülünk neki. Aztán később még jobban nem örülünk neki, mert az előadás tényleg az lesz, amit a kezdőkép ígér: trendi szimbolikával és álkortárs modoroskodással terhelt kultúr-toposzok katyvasza.

A két nő nagyon „fazon”: provokatívan erős sminket viselnek, hozzá ormótlan bakancsokat és drága ruhákat, mindeközben a szájukba sehogy se illő Szabó Lőrinc nyelven (vagyis fordításban) adják tudtunkra helyzetüket, és ezzel a darab kiindulópontját.

Shakespeare-nél nem velük kezdődik a mű, de volt már olyan magyar színpadokon (is), hogy rendezők jeleneteket cseréltek fel, húztak meg és ki, szóval ezzel nincs is gond, ha a többi jó. Itt, mondjuk úgy, hogy tűrhető, mert a mese végül kikerekedik, bár a száműzött herceg családjának a története meglehetősen megsínyli a beavatkozást.

Már rögtön az elején, a birkózós jelenetben, ahol (a szegedi verzió szerint) megismerjük Orlandót (Szívós László), aki olyannyira jelentéktelen figurává zsugorodott az átigazításban, hogy nem is értjük, miért akadhatott meg rajta Rosalinda (Gidró Katalin) szeme. Valószínűleg azért, mert felismerte benne a rokon szubkultúrát.

Ez a jelenet Orlando miatt íródott, ezzel szemben, a szegedi előadáson egy epizódszereplőről, Charles-ról szól, ugyanis Gömöri Krisztián jutalomjátékaként lett felépítve, aki hozza is a – ki tudja, milyen alapon idekerült – extrovertált transzvesztitát. (Ekkor még nem tudjuk, hogy később egyéb marslakók is feltűnnek a darabban.)

Nem megyünk sorra képenként az egész előadáson, de mielőtt mi is belépnénk a szereplőkkel az ardennes-i erdőbe, megpróbáljuk megérteni, hogy a trónbitorló herceg (Rácz Tibor) miért rág be hirtelen Rosalindára és miért zavarja el az udvartól?

Szerencsére a lány nem marad magára, mert hű barátnéjára Céliára (Lass Bea), s vele együtt annak kedvenc játékmackójára(!) is számíthat. Ily módon együtt indulnak száműzetésbe, de előbb óvintézkedéseket foganatosítanak: hogy feltűnő külsejük miatt ne essen bántósásuk, álruhát öltenek. És újfent egy érdekes mozzanat következik, Célia a parasztlány ruhában pont úgy néz ki, mint punk korában, a fiúnak átvedlő Rosalinda viszont valódi metamorfózison megy keresztül, ugyanis Chaplinnek öltözik. Azt később sem fogjuk megérteni, hogy miért, de ekkor már mindegy, mert azt hisszük, hozzászoktunk a megfejthetetlen rejtvényekhez, persze rosszul hisszük, mert az előadás tartogat még meglepetéseket.

De, most már tényleg gyerünk az ardennes-i erdőbe, ami ebben az előadásban elég alaposan átlényegült. Nehéz eldönteni, hogy mi lett belőle: kórházi műtő, esetleg jéghideg sci-fi helyszín, netán posztmodern koncertterem? Mindenesetre az eddigi vakfekete deszkamezőkről behuppanunk egy fehéren izzó ufó környezetbe, ahol aztán különféle furcsa ember- és állatlények jönnek és mennek.

Szegény színészek! Szinte mindegyikőjüknek a levegőbe kell játszani valódi partner és értelmezhető helyzetek nélkül.

Érdekes módon, a szövegnek hála, a cselekmény innentől mégis felpörög, még poénok is vannak, személyek, érzések, kapcsolatok viszont alig. A száműzött herceg (Jakab Tamás) csak lézeng a légüres térben, a szórakoztatására kirendelt zenészek mindhárman Andy Warholra emlékeztetnek (de minek?), a pásztorszerelmesek (Csorba Kata, Pataki Ferenc, Szilágyi Annamária, Hodu Péter) mintha egy másik darabban lennének, az emberméretű rózsaszín nyúl pedig, amelyik sárgarépát markolva időnként átsétál a színen, egy harmadikból csöppent ide. Egyedül a játékmackó talál magára: színről színre növekszik, a végén már léptékben is méltó párja Céliának, ám valahogy Olivér (Rédei Roland), vagyis Orlando testvére mégis kiüti a nyeregből.

A rendező Keresztes Attila nyilván tudatosan vonultat fel ennyire habos szimbólumrendszert, s ő minden bizonnyal okoltnak és érthetőnek tartja, csak valahogy a nézőt hagyta figyelmen kívül, aki a sárgaköves úton követni is tudja.

Ibos Éva

[nggallery id=461]

Fotó: Szegedi Nemzeti Színház