Klaus Händl: Félreértések
Hans, a fiúcska, apjával kézen fogva ment az anyjához, aki… már várt rá. Az apa pontos szeretett volna lenni, miután elviszi a fiút az anyjához, máris megy tovább az esti műszakra. Pontosnak kellett lennie. A nagy sietségben… szorosan fogta a fiú kezét. A fiú nem szorította. Siettek, az apa… maga után húzta, ráncigálta a gyereket. A gyereknek nem esett jól, inkább lassabban ment, és figyelte a környezetüket. Sötét és szürke volt minden, kezdett bealkonyulni. A jobb lábán kioldódott a cipőfűző […]
Megbocsájthatatlan. Hans, a fiúcska, apjával kézen fogva ment az anyjához, aki… már várt rá. Az apa pontos szeretett volna lenni, miután elviszi a fiút az anyjához, máris megy tovább az esti műszakra. Pontosnak kellett lennie. A nagy sietségben… szorosan fogta a fiú kezét. A fiú nem szorította. Siettek, az apa… maga után húzta, ráncigálta a gyereket. A gyereknek nem esett jól, inkább lassabban ment, és figyelte a környezetüket. Sötét és szürke volt minden, kezdett bealkonyulni. A jobb lábán kioldódott a cipőfűző. A fűző elég hosszú volt ahhoz, hogy összegabalyodjon a talpa alatt. Az idősebb testvérei felpuhították a cipőket. Még az apja is hordta, amikor kicsi volt, néhányan lánynak gondolták miatta. De a fűzők újak és erősek voltak. A következő lépésnél Hans rálépett, a fűző megfeszült. Hans elveszítette az egyensúlyát. Hadonászott és eldőlt… végig a hosszú járdaszegélyen, riadtan feküdt. Gyorsan zajlott minden. Nem tudta, mi történt. Meglepetésében ökölbe szorította a kezét, felült. Döbbenten nézett körül. Az ég majdnem fekete volt. Magán kívül volt, kapkodta a levegőt. A zuhanás haragot keltett benne. Nem fájt semmije. Mégis a földre került. Mintha a semmiből ütöttek volna rajta. A mellkasa és a válla emelkedett és süllyedt, az ajkai… remegtek. Átadta magát a sírásnak. Az apa döbbenten állt előtte. A gyerek kicsúszott a kezéből, nem tudta… megtartani. Az izzadt tenyér hirtelen el… eresztette, és a kis test lezuhant. Nyöszörögve feküdt a földön. Még az apa is nyöszörgött, ahogy együttérzően felé fordult. Ahogy megérezte a lépteit, a pityergés máris bömböléssé… vált. Az apa ezt úgy érzékelte, mint egy motor hangját, amely éppen sebességet vált. Túlerőltették, és nem hagyja magát. A tüdeje nem bírta. Alig kapott levegőt. Megdöbbentette ez a semmiből érkező harag, aggódva a gyerek mellé térdelt, és a nevét kiáltotta. „Hans!” A fiú nem figyelt. Mindenről elfeledkezve bömbölt a járdán, akár egy megelevenedett sziréna. Hangja egyre magasabbra váltott, kitartotta. Igazából nevetségesen nézett ki. A kisfiú túl apró volt, hogy ilyen lármát csapjon. Rövid karok, óbégató arc, a megduzzadt nyak, ahogy vádolta a világot, egészen viccessé vált. Az együttérzés semmivé lett. Nevetséges volt csupán, semmi egyéb. Az ember látta a gyermeki főt, amely dühöngve komolyan veszi magát. Minden más csendes volt. Csak a csöppség tombolt. Ahogy mindig újra és újra rázendített… mint egy gépezet, olyan volt, az apa csak mosolygott a kis vakarcson. Fintorogni kezdett, mert nem látszott a vége, aztán felnevetett, kinevette a fiát. Visszhangzott a nevetése. Hans nyomban elnémult. Mintha megütötték volna. Amit látott, egy újra és újra kinyíló és bezáruló gonosz lyuk, az apja szája volt, a gúnyolódás helye, amit többé nem akart és nem is tudott volna elfelejteni. Annyira bántotta a dolog, hogy alig tudott levegőt venni. A nyugalmat adó gyűlölet csak lassan töltötte el, és… vele maradt. Még időskorában is ezzel a gyűlölettel beszélt a halott apjáról, aki szerette őt. Amíg ő kővé dermedve ült, az apa hahotázva… megfogta a kezét. Nevetve húzta fel. A karja lángolt, könnyei némán potyogtak tovább. Az emberek, akik látták őket, mosolyogva nézelődtek. A könnyektől mit sem látva kapaszkodott az apjába. Egy idősebb nő észrevette, hogy sír. A nő, aki maga is kényes volt, megsajnálta a fiút. Jól esett az együttérzése. Biztonságban érezte magát tőle. Sopánkodva kívánt a világnak jó éjszakát. Titokban szipogott, nyelte a taknyát, egész kellemes és jóízű volt. A kemény utca úgy húzódott most előtte, akár egy hatalmas ágy, aludni tudott volna rajta. Az apja azonban, aki még mindig vigyorgott, a hátára kapta a gyereket. A fiú védekezett, megpróbált elnehezülni, de vitték tovább. A gyors léptek hatására csak úgy rugózott a teste. Elfáradt, és elengedte magát. Könnyek folytak a szeméből akkor is, amikor elaludt.
fordította: Bartók Imre