KÖNYVHETI SZUBJEKTÍV
„A könyvhétben az a jó, hogy mindig ugyanolyan.” Oké, ezt a Keresztury Tibor-mondatot akkor megjegyzem magamnak, elég igaznak tűnik. Én csak pár éve kezdtem a könyvhetezést a Vörösmarty téren, előtte csak Szegeden, no meg Makón voltam ilyenkor, tisztán emlékszem, gyerekkoromban még kitettek a Főtérre vagy három-négy standot június első hétvégéjén, nem is tudom, mikor és hogyan tűntek el. Mondom, nemrég járok ki a Vörösmarty térre – és kiadói szerkesztőként idén először –, de valóban úgy lehet érezni, sejthető, milyen volt mindez évtizedekkel ezelőtt is. Ugyanilyen, gondolom, csak még nagyobb tömeggel.
Mert a könyvhét csak elsősorban szól a könyvekről, másodsorban a társaságról – kivel találkozol és kit szalasztasz el, hova mész el és mit húzol ki a naptárból –, harmadsorban pedig az időről – esni fog-e vagy tűzni a nap, és mindehhez persze mit vegyél fel. Könyv, társaság, időjárás: az egész olyan, mint egy angol lányregény. És mégsem. A magyar irodalom össznemzedéki osztálytalálkozója. Nádasdy Ádám, a hasonlatok nagy mestere például ezt nyilatkozta a könyvhétről: „Ha az ember egy faluban él, akkor a búcsúba el kell menni, akkor is, ha semmi különösebb célja nincs vele, hogy mutassa, ő a közösségnek a része”. Valahogy így. És még vásárfia is van.
Most jelent meg, ahogy mondani szokás: a könyvhétre, Kántor Péter új verseskönyve, Köztünk maradjon a címe, és van benne egy vers, amelyben, ahogy mondani szokás: a „lírai én” a könyvespolc előtt képtelen selejtezni a könyvtárát: „ahogy beleolvastam / ebbe is, abba is, amabba is, / elkábultam és megszédültem, / rám tört a gyengeség, mellbe vágott, / akár a tavaszi fáradtság, / az a sok fohász, sok akarás / nyomot hagyni, valami nyomot hagyni”. Hát így bolyong az ember a könyvstandok között, a sok akarás között, így letaglózva, szórakozottan és mégis a figyelem folytonos kényszerével. Az például feltűnt már, hogy minden könyvhéten és könyvfesztiválon van egy-két magányos harcos, aki a hivatalos területfoglalóktól – ahogy mondani szokás: a kiállítóktól – csak kicsit távol kinyitja a rozoga kempingasztalt, és filctollal kiírt plakátkával hirdeti: „saját könyvem helyben dedikálom”? Ők tudják, miről szól ez az egész. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Könyvhéten ugyanis elhiteti magával az ember, hogy az a világ, amiben az év többi részében él, nem csak pár ember magánügye, nem egy kicsi és egyre szűkülő közösség magánszórakozása. Hogy a szöveg nem börtön, amit belepakolsz, nem lesz láthatatlan. Igaz, nem is segítség, nem is terápia. Mert a könyvhét vége után a társasági lelkesedés alábbhagy: maradnak a könyvek, maradnak az olvasók (és az írók), de az olvasás (az írás) maga már megint olyan magányos dolog, és ez a végülis indiszkrét, magányos viszony – ellentétben a könyvheti társasági nyüzsgéssel – mindig másmilyen.
Turi Tímea
