02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Quan Barry, Báthori Csaba, Becsy András, Csehy Zoltán, Alan Dugan, G. István László, Németh András, Radnai István, Vas Máté versei

Mátyás Győző, Petőcz András prózája

Mítoszok, mesék, testamentumok – Margaret Atwood szövegvilágairól (Benczik Vera, Kérchy Anna, Kovács Fruzsina, Kürtösi Katalin, Martonyi Éva, Sághy Miklós tanulmányai)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Lengyel András: A Móra-értelmezés néhány kérdése
2015.07.19 - tiszatáj

EGY MEG NEM TARTOTT ELŐADÁS VÁZLATA

Móra Ferenc mai évfordulós ünneplése élesen veti föl a kérdést, kit ünneplünk? Egy mindig aktuális nagy írót vagy, esetleg, egy kiüresedett, súlyát vesztett időleges hagyomány ikonját, akit csak a vak megszokás tart meg a nyilvánosság előterében? E kérdésföltevés ünneprontásként hathat, de egyáltalán nem az, s még csak nem is a figyelemfölhívás retorikai eszköze. Valódi problémák rejlenek mögötte. Móra irodalomtörténeti státusza ugyanis, tetszik vagy sem, meglehetősen bizonytalan. Nemcsak a kánonok szokásos átrendeződése miatt, amely mindig azzal jár, hogy sok írónak, olykor a legnagyobbaknak helyét is elbizonytalanítja, de azért is, s azért mindenekelőtt, mert maga a Móra-életmű természete az, ami bizonytalanságot szül.

Móra írói alkata sok szempontból rendhagyó. Költőnek indult, akkor s olyan poétikai gyakorlathoz igazodva, amely akkor már rég a kiüresedettség jegyeit hordozta. Az a nép-nemzeti epigonizmus, amely Arany halála után egyre semmitmondóbbá, üres sablonok imamalomszerű ismételgetésévé vált, mindenkit tévútra vitt, aki igazodott hozzá. A tehetséget, ha egyébként megvolt, ellehetetlenítette. Az irodalmi toposzok és eljárások, amelyek kanonizált mintákként írták elő az önkifejezés módját, a lehetséges formákat, már nem fejeztek ki semmi valóságosat, alóluk elforgott a társadalom – a kibontakozó kapitalizmus az élet új tereit és relációit, például az addig Magyarországon elképzelhetetlen méretű nagyvárost, Budapestet hozta létre, s ezek az új emberi relációk új emberi tapasztalatokat, új élménykonstrukciókat szültek. Az 1890-es évek igazi újdonságai így már A Hét nagyvárosi élményeket és tapasztalatokat kifejező valóságtematizációi lettek. E megszólalások formája nem annyira a vers volt, mint inkább az irodalmi igényességgel megírt, de nem normakövető, hanem a saját, friss impulzusokat rögzíteni igyekvő rövid, prózai műfajok: a glosszák, tárcák, novellák (vagy ezek szabálytalan keverékei). Ehhez mérten a „nemzeti” eszmények patriarchális hangfekvésben előadott, „népi” sztereotípiái egyre inkább irrelevánssá lettek. Móra, aki egy félig paraszti, félig iparos kiskunfélegyházi szocializációt vitt magával egész életében, s aki kezdetben e tapasztalatait bátyja, Móra István költészetének mintájára próbálta kifejezni, már indulása pillanatában zsákutcába került. Később, nem is véletlenül, Ady jogos és gyilkos iróniával emlegethette föl a „Mórákat és a Pósákat”. A fiatalabbik Móra-fiú, Ferenc azonban tehetséges volt, csak a megszólalás módjait nem találta meg. Nyelvi ereje, íráskészsége persze olyan adomány volt, amellyel az „irodalmon” kívül is élni lehetett, aprópénzre lehetett váltani, s Móra, rövid tanárkodás után el is jutott ehhez a testhez álló szakmához, 1902-ben újságíró lett Szegeden. A történet innen kezdve, legalábbis anekdotikus formában ismeretes: Szegedi Napló, Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum, s e kevert, a két munkaterület feladatait sajátosan kombináló gyakorlat az 1910-es évek második felére már eredményt is hozott. 1913-tól a Szegedi Napló főszerkesztője, 1917-től – párhuzamosan – a „Kultúrpalota” igazgatója lett. S mellékesen „Pósa bácsi” nyomdokain haladó ifjúsági író. Igazában persze változatlanul költő szeretett volna lenni továbbra is (ennek sok apró, de elfojtott jele van), s amit írt, azt csak gyakorlatias megfontolásból tette. Okossága, pragmatikus realitásérzéke, igazodni tudása s egyáltalán nem utolsó sorban: íráskészsége azonban kitűnő újságíróvá tette. Ez számára olyan szakma volt, amely engedte érvényesülni írásösztönét, íráskészsége pedig a napi gyakorlatban folyamatosan csiszolódott. S ami a legfontosabb, ismeretei és élményei meglehetősen összetettekké váltak általa. Azt a norma- és evidenciarendszert, amelyet még otthon, Félegyházán szedett magába, s amely a magyar kulturális élet fő sodrához képest már egyre periférikusabbá és provinciálisabbá vált, Szegeden, az újságírás cinikus és pragmatikus iskolájában fokozatosan felülírta a napi gyakorlat. Az 1910-es évek Móra Ference, bár továbbra is hordozta magában a premodern eszmények számos elemét, már egy komplikált tapasztalatrendszer megélője volt. Amit tapasztalt, az sok vonatkozásban kedve ellen volt, de pragmatikus emberként elismerte új s komplikált tapasztalatai erejét. Számolt velük, élt velük, fölhasználta őket. S ez a realitásérzék, amely alighanem legfőbb erejének tekinthető, ha némi rossz közérzettel is, irányította életét – jellemző, hogy Tömörkény István, akinek tiszta művészetét soha el nem tudta érni, de akit másfél évtizedig közvetlen közelről figyelhetett meg, számára „naiv” léleknek tűnt föl. Ez az ítélete persze értetlen, egyféle csőlátás eredménye, de az tagadhatatlan: a modern kor megkövetelte önadminisztráló készség (s mindaz, ami ennek sikeréhez kell) Mórában összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt, mint Tömörkényben. Móra, jó s rossz értelemben egyaránt „okos” ember volt, aki jól eligazodott az emberi gyengeségek között, s tudta, hogyan hasznosíthatja azokat a maga javára. Az vitakérdés lehet, e gyakorlata morális értelemben hogyan ítélhető meg, pragmatizmusnak vagy/és amoralitásnak vesszük-e. De az tény, e pragmatizmus mögött jelentős valóságismeret s nagyon sok releváns tapasztalat húzódott meg, s ez olyan ember számára, aki, mint író az emberi tapasztalatok artikulálásából él, nem hátrány.

Az azonban bizonyos: ha Móra a háború végi „zavaros” viszonyoknak áldozatul esett volna, meghalt volna, ma elsősorban a szegedi újságírás történetének egyik prominenseként tartanánk számon. A legjobbak közt, de nem íróként, hanem újságíróként és szerkesztőként, akiről tudni lehetne, hogy megérintette az irodalom szele, de maga nem tartozik az irodalom illetékességi körébe.

Móra igazi íróvá csak az 1920-as évek elején lett, jóval túl verseskönyve megjelenésén. Akkor, amikor már „megégette magát” a politikában, amikor addigi élete fő keretei megrendültek, s amikor – nem kis részben kényszerűségből – újságírói gyakorlata is fikcionali­zálódott, a politikai cikk helyére mindinkább a „szubjektív” és „apolitikus” tárca lépett. Ez a váltás, amelyet az irodalomtörténet-írás jórészt ahhoz az eseményhez köt, amelyet ő maga később úgy kommentált, hogy „a Világ kiásta a körtöltés mögül”, némileg meglepő volt. Sokakat meg is lepett. Móra ugyanis szinte egyik napról a másikra országos népszerűségre tett szert. Valójában itt, a Világban való jelentkezés jól megfogható mozzanatában egy nagyon hosszú és bonyolult történet összegződött, s Móra ekkor „csak” megtalálta azt a kifejezési formát, amelyben egyéni élete kumulált tapasztalatai adekvát formában jelenhettek meg. Azt a formát, amelyben személyisége és szocializációja első, mondhatnánk eredendő rétege éppúgy megnyilvánulhatott, mint az azokat ellenpontozó újabb tapasztalatai, azok a tapasztalatai, amelyek saját kora egyik fontos kollektív tapasztalataival vágtak össze. S ezeknek, érdekes mód, immár ő lett egyik legfontosabb megszólaltatójuk, kifejezőjük. Alkat, tehetség és szituáció egymásra talált, miközben nem kevesen emigrációba kényszerültek, marginalizálódtak, vagy hosszas búvópatak-szerű helyzetben érlelték ki életművüket.

A Móra-tárca, amely írójuk nagy és megérdemelt sikerét hozta meg, sajátos prózaforma. Átmenet az újságírás és az irodalom között. A magyar próza története természetesen mindig is erősen összekapcsolódott az újsággal, mint szövegalakító médiummal, gondoljunk csak például Krúdyra, Kosztolányira vagy Karinthyra – ennyiben tehát Móra gyakorlata egyáltalán nem egyedi. Az a változat azonban, amelyet Móra művelt, s amelyben a leginkább érvényesíteni tudta írói egyéniségét, nemcsak születésében és anyagában, de megvalósultságában is az aktualitások függvénye volt. Az éppen futó „aktualitásból” indult ki, azokra reflektált, azt olvasták olvasói. Az aktualitás benne marad a szöveg megszerveződésében, kioperálhatatlan, hiszen író s olvasója közösségére épül, ahogy előadó és hallgatója között is, ha sikeres az előadás, megtemetődik ez a közösség. És a siker egyik oka is itt keresendő. Móra arról beszélt s úgy, ami s ahogy olvasóit érdekelte. Kontaktusban volt velük. S ez voltaképpen nem is baj. Az egykori olvasó ismerte ezt az aktualitást, sajátja volt, vagy sajátjává vált, a mai olvasó pedig, ha akarja, elsajátíthatja ezeket az „ismereteket”, újra „aktuálissá” teheti e régi szövegeket. Aki megteszi ezt, ma is maradéktalanul élvezi a finom allúziókat, a „csevegést”, a hol nyíltan beszélő, hol rejtve kommunikáló, de egészében finoman strukturált, bonyolult szöveghálózatot kialakító szövegeket. E szövegek modalitása változatos, nemcsak nem egysíkú, de nagy belső játékteret is kialakító, s a hang mindent, az egyébként összebékíthetetlent is összefogja. A Móra-csevegés, bátran állíthatjuk, élvezetes. Egy magát tökéletesen kifejező okos, sőt bölcs ember folyamatos villódzása ez. A kérdés csak az, s ez a kérdés nem kerülhető meg, mai, elbutuló korunk embere, napi robotjába belefáradva, veszi-e a fáradtságot, hogy fölkészüljön e finom utalások megértésére? S azt kell hinnem, hogy nem, vagy csak kevesen s egyre kevesebben. S ez a mai olvasásszociológiai realitás a Móra-tárcát is a fontos, „hagyomány” által megerősített, de „nem aktuális” szövegek közé szorítja vissza, egy nagy szövegkorpusz jórészt olvasatlan, passzív készletébe.

Ugyanennek a problémának egy másik oldala a fikció és a referencialitás speciális viszonyából fakad. A Móra-olvasás a referencialitás jegyében folyt, valóságosként kezeltek mindent, amit írt – s maga az író erre rá is játszott. Írásai tele vannak realitásfragmentumokkal, jól azonosítható életrajzi „tényekkel”, s az olvasók mindezt „névértéken” vették. Így lett „személyes” ismerős a személye körüli miniszterré megtett múzeumi szolga vagy éppen az unoka, „ifjabb Ferenc”, esetleg a „rózsaszín zsidó”, kitűnő intézmény a múzeum, romantikus diszciplína a régészet, „szerény” ember a megszólaló író, stb., stb. Valójában azonban mindez külső díszlet, szövegképző jegy, s maga a legfőbb üzenet, a személyiség is: fikció. Egy soha nem létezett Móra derivátuma. Önmagában természetesen ez sem lenne probléma, semmi különös nincs benne. Valójában azonban mégis megtévesztő, mert a Móra-filológia sok eleme, reflektálatlanul, naivan fölhasználva, visszaüt. S deformálódik az „életrajzra” alapozott olvasás. Egy sem a valós életrajznak, sem a szöveg igazi intencióinak meg nem felelő hibrid személyiség konstruálódik meg az olvasásban, s a „referenciális” olvasást már ez a személyiségkonstrukció vezeti, ehhez igazodik, az olvasó ezt keresi. Ez pedig, nem kétséges, egyáltalán nem szerencsés… S nemcsak azért, mert az életrajz így átíródik (ez legyen a filológusok baja), de azért is, sőt azért elsősorban, mert így az olvasás beszűkül, s elvész a szöveg mélyebb értelme, el igazi intenciója. A kedélyesen mesélgető „apapa” póza elnyomja azt, amiért igazán érdemes lenne ma Mórát olvasni.

S a problémáknak még nincs is vége. A harmadik nehezítő körülmény abból adódik, hogy a Móra-tárca, mint heti rendszerességgel megjelenő szeriális szöveg, amely az elbeszélő megkonstruált személyisége révén összetartozik, együtt, mint szövegek sorozata egy jól, de nem könnyen kitapintható értelmezési sorozatot alkot. Folyamatos opció ez a kor fölvetette alternatívákra. Ugyanakkor e szövegsorozat, írójuk előzetes egyéni élettörténetéből adódóan, a személyiség közegében nagyon különböző, sőt heterogén momentumokat fog össze s fog egybe. S az egyoldalú (például hiányos vagy torz múltismerettel rendelkező, tehát szükségképpen önkényes) olvasás nagyon hajlamos ebből a csak pszichológiailag egyben tartott kínálatból saját önkényes, hamis preferenciái szerint válogatni. S ez az olvasásszociológiai helyzet megint nagyon könnyen az (ön)manipuláció eszközévé degradálhatja ezeket a jobb sorsra érdemes szövegeket.

Ez utóbbi körülmény azért válik ma fontossá a Móra-olvasás szempontjából, mert az olvasás lehetőségeit tovább komplikálja egy, úgy látszik, megismétlődő szakadás. Móra írói kiteljesedése egy nagy társadalmi szakadással kapcsolódott össze, sőt lényegében arra adott válasz volt – s Móra, tetszik-e ez ma vagy sem, a szakadás egyik, jól kirajzolódó pólusán mozgott. Az 1919 utáni Magyarország szociokulturális értelemben kettéhasadt, a „kurzus” s a kurzus ellenfelei és megbélyegzettjei között leereszkedett egy vasfüggöny. Nemcsak az úgynevezett „boldog békeidőknek” lett vége, de új, s minden addiginál élesebb és kínzóbb kontroverziák jöttek létre. A hatalmilag integrált társadalomban, az új típusú kirekesztések révén, sajátos kényszerkoalíciók szerveződtek meg. Olyanok kényszerültek egymás mellé, potenciális szövetséget alkotva, akik korábban nem kapcsolódtak egymáshoz. Egy társadalomtörténeti látencia realizálódott. Móra, bár alkatilag kiegyező ember volt, s igyekezett, legalább személyi kapcsolataiban áthidalni e szakadást, maga is stigmatizálódott. „Bélyeges” ember lett, „destruktív” – egyebek közt ezért nem lett soha Szeged díszpolgára. Erre a szerepre, amelyben ő a „destruktív” minősítésnek egyébként tekintélyt adott, affirmálta azt, előtörténete előkészítette. Szabadkőműves volt, politikailag Jászi Oszkárékhoz közel álló nézeteket vallott, a nemzetieskedő provincializmust mindig megvetette, stb. Új szerepe kialakítására pedig a „szabadkőműves” Világ adott neki lehetőséget – fórumot s olvasóközönséget biztosítva neki. Móra persze már csak „származása”, elsődleges szocializációja miatt sem azt a változatát képviselte a rendszerkritikának, amelyet – kirekesztő dialektusban – a „zsidókkal” azonosítottak. De szövetségesük volt. Ez azután nagyon érdekes mentalitástörténeti képletet eredményezett. Móra a „destruktívak” azon kisebbségéhez tartozott, akiket a másik oldal, a „kurzus” mérsékeltjei is akceptáltak, köztük notabilitások is. Sőt, tudjuk, írásai némely konvencionálisabb részét, így pl. a Csel-csal című verses elbeszélését még Horthy Miklós kormányzó is figyelmére méltatta, adjutánsával elkérette kéziratát. Ez a viszonylagos átjárás azonban az egyénnek előnyére vált, az írónak nem annyira. Fogódzókat teremtett a félreértelmező olvasáshoz. S ma ismét egy nagy hasadás szakítja ketté az országot. Az „igazi” Móra igazi pozíciója ma ismét stigmatizált lenne. Vagy ami ennél rosszabb, alkalmas a deformáló kisajátításra. Az új „nemzeti” kánonba való illegitim beépítésre. Az életmű természete miatt ehhez csak némi szelekció és rosszhiszemű félreolvasás szükséges. A szöveg kiszolgáltatott. A felejtésnek is, a kisajátításnak is.

S ez, ismételjük meg, nem teljesen véletlenszerű. Móra, pragmatikus ember lévén, mindenkor erősen igazodott az éppen aktuális konvencióhoz – ha ez a konvenció bizonyos értelemben s bizonyos időben ellenkonvenció volt is. Ez az igazodása kettős természetű. Java írásaiban ugyanis ez az a keret, amelyet a reflexiók, a finom, de érzékelhető allúziók, az óvatos ellenvetések, ha fedezékbe húzódva is, rendre megbontanak, s amely konvenció így a szemünk láttára veszti el megrendíthetetlenségének nimbuszát, kulturális tekintélyét. Ehhez gyakran elég neki egy-egy jól elhelyezett szó, egy hasonlat, egy kézenfekvőnek látszó, mégis hatásos asszociáció, stb. Ezzel pedig a konvenciókkal szembeni ellenállást affirmálta, többnyire fedezékben, de hatásosan. (Móra kortársi népszerűsége nem utolsó sorban írásainak ebből a szociálpszichológiai funkciójából táplálkozott.) Ugyanakkor azonban írásainak egy másik csoportja (vagy – többnyire – csak egy másik vetülete) csakugyan közvetlenül igazodott bizonyos, már akkor is sok anakronisztikus vonással bíró vagy periférikus konvencióhoz – s ez utólag, belátva az írói megfontolás életrajzi, személyes jogosultságát, irodalmilag hiba. Avulást okoz. Olyan (nem teljesen önkényes, sőt történetileg meg is magyarázható) önkorlátozás, amely egy efemer értelmezés keretei közé zárja a szöveget.

A paradoxon, azt kell mondanunk, mindebben az, hogy ma nagyon könnyen ez a korlát válhat bizonyos aktuálpolitikailag érdekelt „olvasás” irodalmi visszaigazolásává. A szöveg saját immunitása ugyanis, sajnos, az ilyen félreértelmezés ellen nem mindig elégséges. Móra esztétikai korlátjai így a mai, ismét manipulálni igyekvő „korszellem” aktualizáló igényeihez illeszkednek.

A Móra-kutatás jórészt (s jobbik részében) filológia. Ez nagy előnyökkel s ugyanakkor nagy hátrányokkal jár. Az előny evidens. Az évtizedek során nagy életrajzi s művelődéstörténeti anyag halmozódott föl, s ez, azt mondhatnánk, szinte Mórától függetlenül is érték. A Szeged-kutatásnak például nagy és erős ága az, amelyik így vagy úgy, de írónkhoz kapcsolódik. Ezeket én személy szerint is nagyon fontos fejleményeknek tartom. Nyilvánvaló, a mai idősebb generáció lelépése után is ez az ág folytatandó lesz. A nagyon kiterjedt életmű, a sokfelé ágazódó irodalmi és magánemberi kapcsolódások még nagyon sokáig adnak majd munkát a kutatóknak. A filológiának azonban az a hátránya, ami az előnye is. Az empíriára koncentrál, s ehhez képest a nézőpont és az értelmezési keret valami külső momentum, nem magától értetődő. Ahhoz tehát, hogy ez a filológia a továbbiakban is hasznos legyen, s ne váljék öncélú „molyolássá”, világossá kell tenni a kérdésirányokat, tudni kell, hogy mire s miért fordítódjanak az energiák. Úgy vélem, a Móra-kutatás akkor lehet eredményes, ha figyelembe veszi a szövegkorpusz sajátos, mondjuk úgy, átmeneti természetét. Szem előtt tartja, hogy ennek az életműnek jelentős hányada nem az esztétika illetékessége alá tartozik, hanem a legtágabb értelemben vett mentalitás-, gondolkodás- és művelődéstörténet, vagyis, ha így jobban tetszik: a Cultural Studies illetékessége alá. Akkor igazán eredményes, ha a hatalom, a képzet és a reprezentáció együttes vizsgálatára vállalkozik, megtartja ezek egymásra vonatkozásának tudatát. Hogy egyetlen, de itt megkerülhetetlen példát említsek. Pályája során Móra elég sok verset írt, de ezek valójában nem a szokásos esztétikai interpretációt igénylik, hanem a mentális reprezentációk iránt újabban megélénkülő mentalitástörténetét. Ha a verseit, mint mentalitástörténeti forrásokat veszik vizsgálat alá, a konzervatív, „népi” habitus természetéről nyerünk nagyon fontos információkat. Ha esztétikailag értelmezzük e szövegeket, akkor viszont vagy nagyon banális megállapításokra jutunk, vagy félreértelmezzük azokat. Az irodalom története tele van rossz, sikerületlen versekkel, ezek verssé nyilvánítása tehát fölösleges. Más természetű munka, s ez már jobban érintkezik az irodalmi szövegek szokásos interpretációjával, a Móra-publicisztika elemzése. Ehhez jó bibliográfiák állnak rendelkezésre, igazán módszeres számbavételük és elemzésük azonban még nem történt meg. Ez persze megint egyszerre irányul a szövegre, de nemcsak magára a textusra, hanem a (politikailag is dekódolható) írásaktusra is. Az írásbeli politizálásra. Móra, mint említettem is, egyike volt a legjobb szegedi újságíróknak, ilyen szempontból egyáltalán nem lokális színvonal képviselője, a módszeres vizsgálatnak tehát nagy lehetőségei vannak. A szorosabb értelemben vett irodalmi termés esetében szintén figyelembe veendő tárcaírásának irodalom és nem-irodalom közötti köztes státusza, az, amiről az előbbiekben próbáltam is szólni, de e téren fokozottabban vetendők be a prózaértelmezés újabb, nyelvi, retorikai, prózapoétikai megfontolásai és technikái. Itt tehát a hagyományos „életrajzi” filológia egyáltalán nem elégséges. Jóval tovább kell lépni. Ugyanakkor, s ezt hangsúlyozandónak tartom, ez az elemzés nem elégedhet meg az absztrakt megközelítésekkel, a steril – retorikai természetű – szövegértelmezéssel. Ez, ha eredményre törekszik, több megközelítési mód egyesítésével és egymásra vonatkoztatásával lehet eredményes. A banalitások gyártása kontraproduktív lenne. Sem a Móra-olvasást, sem az életmű elevenen tartását nem szolgálná.

A magyar kultúra ma határozottan hanyatló szakaszában van. Nagy kérdés, hogy ezt a nagy, globális folyamatokra visszavezethető leépülési processzust belátható időn belül meg lehet-e állítani. Én személy szerint nem vagyok optimista, nem hiszem, hogy „az ország” csakugyan „jobban teljesít”. A süllyedés azonban rajtunk is múlik. A Móra-életmű kutatása olyan lehetőségekben gazdag, amelyek, ha megértjük őket, javunkra válik e süllyedés elleni nehéz küzdelemben. Móra, a maga módján, sírjából is kiszól, s mint minden igazi író, segít bennünket.

Megjelent a Tiszatáj 2014/8. számában


Címke: , , ,
2021.02.24 - tiszatáj

TÉREY JÁNOS: NAGY TERVEKKEL JÖTTEM ROSMERSHOLMBA
Térey János egész lírai életművét áthatja a nagyság igénye. Már az első kötetekben feltűnő volt a beszélő erőteljes hangja, a megszólalás provokatív élessége, a sokat emlegetett természetes arrogancia. A nagyság itt leginkább a gyengeség (és gyengédség) hiányában, a kíméletlen határozottságban, illetve a nyelvi eredetiségben, elevenségben, pezsgésben érvényesült…. – GÖRFÖL BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.24 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk a Magyar Írószövetség Arany János alapítványa és a MISZJE (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület) programját: Hansági Ágnes irodalomtörténésszel, Jókai-kutatóval Kiss A. Kriszta irodalmár készített interjút.

Tovább olvasom >>>
2021.02.23 - tiszatáj

GURUBI ÁGNES: SZÍV UTCA
„Szétcincálom, apró darabokra szedem, elemzem, megmagyarázom, bizonyítékokkal alátámasztom” (132) – elemzi a párkapcsolati konfliktusban a másik felé tett gesztusait Anna, a Szív utca énelbeszélője, az analitikus szemlélet pedig nem csupán tematikai, de metanarratív szinten is központi kérdéssé válik a regényben. A negyvenes, kétgyermekes nő az életén át- meg áthömpölygő problémák eredőit kutatja: azt, hogy hogyan váltak időről időre működésképtelenné a párkapcsolatai, mi okozhatja kamasz lánya, Zsófi autoimmun betegségét, mivel magyarázhatók a szüleiről alkotott sztereotípiái, vagy hogy milyen titkok húzódtak megtört nagyanyja, Bergman Bella konok hallgatása mögött… – FERENCZ-FEHÉR DOROTTYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.22 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk: Tallinán Mariann színésszel, íróval, a Mesék az Operából sorozatban megjelent Tűzmadár című könyv szerzőjével Erős Kinga kritikus beszélget.

Tovább olvasom >>>
2021.02.22 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk: Terék Anna, költővel, drámaíróval Kiss A. Kriszta irodalmár készített interjút a vajdasági prózáról.

Tovább olvasom >>>
2021.02.21 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk: Mirtse Zsuzsa íróval, a Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek című könyv szerzőjével Erős Kinga kritikus beszélget.

Tovább olvasom >>>
2021.02.19 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk: Balázs Attila íróval Csepregi János készített interjút.

Tovább olvasom >>>
2021.02.19 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS WEINER SENNYEY TIBORRAL
Weiner Sennyey Tibor költő, író, a DRÓT főszerkesztője, a Rajk Szakkollégium művésztanára beszél irodalmi tehetséggondozásról, az általa vezetett irodalmi műhely tapasztalatairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.19 - tiszatáj

A Magyar Széppróza Napja 2021. évi online programsorozatából ajánljuk: Nyulász Péter íróval, a kiskamaszok körében nagyon népszerű Helka-trilógia szerzőjével Erős Kinga kritikus beszélget.

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő