Direktbe nyomni a retardot

PoPJAK, BIZARRO-EST

A bizarro fiction számomra a posztmodern irodalom grind­core–ja. Ezt úgy értem, hogy jelenleg keresve sem találok olyan irodalmi műfajt, ami ilyen mértékben tobzódna az extremitásokban, és emellett legalább ennyire bogaras is. Aki most még kételkedik, olvassa el a Razor wire pubic hair (Carlton Mellick III) vagy az Ass Goblins of Auschwitz (Cameron Pierce) című opuszokat, na és, hogy a másik oldalról is képben legyen, hallgassa meg az Agoraphobic Nosebleed: Altered States of America című albumát, vagy a Guts of a Virgint a Painkillertől, na meg egy kis Naked Cityt, Psyopust, Brutal Truth-t. És noha ilyen jellegű párhuzamok az est során nem lettek megemlítve, a műfaj alapvető sajátosságai kellő alapossággal ki lettek analizálva, és aki csütörtök este beült a RoHAM Bárba, úgy érzem egy kicsivel többet is kaphatott egy szimpla ismeretterjesztésnél.

Azt hiszem mindaz, amit Komor Zoltán képvisel a novelláival, az a legkisebb túlzás nélkül tekinthető extravagánsnak. A szerző már évek óta fertőzi az internetet a nyugalom megzavarására alkalmas írásaival, és noha némileg vitatható, hogy ezek a kafkai szürrealizmust a népmesék, mítoszok és a horror-exploitation formai variánsaival ötvöző, az örkényi hosszúságot alig meghaladó kompozíciók mennyiben írhatók le a bizarro műfaji definíciójának segítségével, de bizarrnak éppenséggel bizarrok. Nem is ért meglepetésként, hogy a PopJAK (a József Attila Kör tömegkultúrával foglalkozó beszélgetéssorozata) legutóbbi előadásának apropóján épp ő lett fölkérve, hogy ne csak az elmélet, de a gyakorlat is képviselve legyen, s, hogy ez aligha bizonyult rossz választásnak azt a közönség harsány nevetés formájában megnyilvánuló pozitív reakciója is bizonyította.

Komor Zoltán

A sorozat szervezője, Sepsi László szerint némileg furcsa helyzet állt elő, mivel a bizarro kapcsán egy olyan műfajról beszélgetünk, aminek egyelőre szinte kizárólag Amerikára koncentrálódik a jelenléte, ám egy fiatal magyar szerző mégis itt ülhet közöttünk, aki ennek a műfajnak a képviselője, vagy legalábbis ezt a besorolást kapta egy amerikai folyóirattól, ahová nem olyan régen írásokat küldött. S noha egyelőre erős túlzás volna a bizarro itthoni tömegbázisáról beszélni, de hála a szélessávú internetnek, az olyan alapművek, mint az Auschwitzi seggmanók (Assgoblins of Auschwitz, Cameron Piercetől), a The Baby Jesus Butt Plug (Carlton Mellick III), vagy a Segítség, megesz egy medve! (Mykle Hansen: Help! A Bear is eating me!) már eljutottak néhány ínyenc, az újdonságok iránt fogékony olvasóhoz, és vélhetően könnyebb is őket beszerezni, mint például néhány digitalizáláson még át nem esett Esterházy-regényt.

Sepsi László

A műfaji meghatározás nehéz labdája már Turi Mártonhoz kerül, aki ezt a maga részéről szívesen megúszta volna, tekintettel arra, hogy a bizarro crossoverebb a crossovernél, de azért mégis megpróbálkozik vele. Szerinte olyan irodalomról van szó, aminek abban ragadható meg a lényege, hogy egymástól gyökeresen eltérő stiláris és tematikus kódokat kísérel meg a lehető legváratlanabb kombinációk alapján egymásnak ugrasztani, és teszi mindezt az elképzelhető legextrémebb túlzások mentén, ahol is a felfokozott szexualitás és erőszak dominál, megfűszerezve egy kis freudi unheimlich-élménnyel, de mégis parodisztikus, már-már burleszkbe illő hatást generálva, hogy az összhatást leginkább a röhögve hányáshoz lehetne hasonlítani. De persze a „kakihegyből” sok esetben azért mégis kiemelkedik valamennyi mondanivaló, de ez távolról sincs olyan mértékben áthatva ideológiával, mint pédául az orosz posztmodern, amitől ez számára egy idő után eléggé kiismerhető. Csakúgy, ahogy horror, (urban) fantasy és cyberpunk műfaji regisztereinek mixelésével kísérletező New Weird (Neil Gaiman, China Miéville, Jeff VanderMeer), illetve slipstream (Steven Hall, Scarlett Thomas, stb.) melyek ugyan igyekeznek az átlagnál szokatlanabbak lenni, de többnyire mégsem tudnak olyan mértékben elrugaszkodni a jól bevált kliséktől, hogy mindez igazán meglepő legyen. Turi számára leginkább ez a kiszámíthatatlanság az, ami a bizarrót annyira vonzóvá teszi, hogy ezek a gusztustalan, de mégis szuggesztíven ható mozzanatok folyamatosan mozgásban vannak, mindig jön egy új váratlanságélmény, ami kirángatja az embert a koponyájából, és szerinte ugyanez a mechanizmus működteti Komor írásait is.

Turi Márton

Sepsi kérésére ezután felolvas nekünk egy novellát (Fitymagólem), ami a zaftos exploitation jelenetek mellett poétikai megoldásokkal is büszkélkedik. Mindez rögvest feltűnik a moderátornak, ki is emel közülük egyet – „a rémálmok kukoricaszemein térdepelnek a hortyogó városlakók” –, majd rákérdez: általában véve jellemző erre a műfajra a líraiság, vagy ez csak az ő egyéni perverziója? Komor Zoli erre felfedi, hogy eredetileg egyáltalán nem szándékozott bizarrót írni, az experimentális irodalom foglalkoztatta, és mindenekelőtt Franz Kafkát és William S. Burroughst tekintette mesterének, ám amikor nyugati lapoknak küldött (Caliban online, később a bizarro-central) azonnal megkapta ezt a besorolást. Szerinte egyébként a mainstream bizarróba nem fér bele ez a fajta átpoétizáltság, és inkább a cselekményközpontúságra, illetve cselekményszervezésre fókuszál, és elsősorban ezen belül izgatja az experimentalitás. Az Ereaserhead igazgatójának nyilatkozatára hivatkozva teszi hozzá, hogy a bizarro mindenekelőtt tömegtermelésre dolgozik, ami egyszerre ad magyarázatot az esztétikai minimalizmusra, és egyben arra, hogy egy átlagos bizarro regény miért nem haladja meg a 120 oldalt. A műfaj Stephen Kingjének tekinthető Mellick, harmincvalahány évesen (1977-ben született) közel 10 év alatt nagyjából 50 könyvet tett le az asztalra, és egyben ő az egyetlen szerző a műfajon belül, aki pusztán az írásból megél. Ettől függetlenül vannak szerzőik (mint például Harlan D. Wilson) akiktől nem áll távol az artisztikusabb írásmód, és a műfajra specializálódott lapokról is több esetben elmondható, hogy nyitottak a szépirodalomra. Sepsi ennek kapcsán hozza fel Nemes Z. Márió néhány versének (Vörös víz, Salakos délután, Múmia) angolra fordítását, melyek éppen Komor tolmácsolásában kerültek fel a bizarro centralra. Komor elmondja, hogy már ismeri egy ideje a lap főszerkesztőjét, aki meglehetősen széles látókörű, és többek közt Kafkát és Nabokovot is olvas, és Márió versei is tetszettek neki.

A Fitymagólem című novella persze óhatatlanul is behozta a beszélgetésbe a politikai korrektség kérdéskörét, amiben a bizarro látszólag kevésbé jeleskedik, vagyis pontosabban fogalmazva egészen máshogy gondolkozik róla, ahogy azt a társadalom progresszió hagyományos diszciplínái irányában elkötelezettek általában elvárnák, na de persze nem is úgy, ahogy a konzervatívok, vagy akár a szélsőjobb. Egy kicsit az a South Park-szerű retardált tahóság köszön vissza, ami – most jobb kifejezést nem találok – korra, nemre, vallási- szexuális- és etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkinek belenyomkodja az arcát egy hányással teli pocsolyába. E hozzáállás miatt már Komornak is akadt némi konfliktusa. Elmondása szerint egy vezető irodalmi portál épp a Fitymagólem című írását találta a zsidó kontextus miatt problematikusnak, és tartván tőle, hogy egyes olvasók esetleg antiszemitizmusra fognak gyanakodni, nem merték bevállalni a novella leközlését. A szöveg amúgy híján van mindenfajta ideológiai tartalomnak, és nincs többről szó, minthogy a szerző a zsidó kultúra néhány jól ismert toposzát ebbe a grind/slasher/exploitaion-szerű B-filmes közegbe próbálja belerántani.

Ezen a vonalon jön be a képbe a The Ass Goblins of Auschwitz (Sepsi Laci tolmácsolásában a Seggmanók Auschwitzból) Cameron Pierctől, ami első ránézésre magasról tesz a tömegmédia, az oktatás, és a magaskultúra által generált hagyományos emlékezetpolitikai elvárásokra. A haláltábor ugyanis üres díszletként kerül felhasználásra, miközben a nácik „seggmanók”-ként (értsd: minden emberi tulajdonságtól megfosztott vegetatív véglényként) vannak illusztrálva, és ezzel a fiatal szerző ki is nyilvánítja a véleményét a náci ideológiáról, anélkül, hogy az egész könyvben akár csak érintőlegesen is szóba kerülne a fajelmélet, és emellett sikerül olyan borzongató hatást keltenie, mintha direktben írt volna a Holocaustról. Komor hozzáteszi, hogy a nácizmus, mint kellék többször is előkerül a bizarróban, amire Mellick Adolf in Wonderland című munkáját hozza fel példaként, a Warrior Wolf Women of the Wasteland meg egy gyorsétterem-hálózat által irányított fasiszta állam disztópiája, a velük szemben felsorakozó ellenállók, pedig mutáns, emberevő vérfarkassá változó amazonok. A bizarróról tehát megállapítható, hogy nagyon is alkalmas lehet a társadalmi mondanivaló megfogalmazására, de ezt szinte kizárólag parodisztikus formában teszi, ha csak egyszer is komolyan venné önmagát, azzal a saját lényegét adná fel. Na persze – és ezen a vonalon már lehet, hogy elválik a véleményem a beszélgetés résztvevőitől –, a politizálás és a társadalomkritika ironikus idézőjelek közé tétele, úgy vélem, egy nagyon erőteljes politikai megnyilvánulás is egyszersmind. Elvégre a tömegkultúra kliséinek ilyen szélsőségesen parodisztikus formában történő variálása már önmagában feltételez egy nagyon erőteljes fogyasztókritikai attitűdöt, amit véleményem szerint a szerzők még tovább is fokoznak azáltal, hogy ugyanazzal a gesztussal a különböző fogyasztókritikai paradigmákat is belerántják ezen kritizálni óhajtott termékek közé, mintegy egyszerre mutatva rá mindkettő árucikk mivoltára. Na és mindez persze úgy történik, hogy közben a bizarro hangsúlyozottan nem tud, és nem is akar több lenni árucikknél, és mintha még magát ezt a nem tudást, illetve nem akarást is harsányan parodizálni próbálná.

A hangsúly jóllehet ettől még nem a társadalomkritikára, hanem a bizarr cselekményvezetésre és az aberrált ötletekre helyeződik elsősorban, azaz „direktbe nyomni a retardot” (Turi), és ilyen értelemben a műfaj az extrém határkitolások terültén minden eddig elképzelhető normát felülír, ami számtalan formában megnyilvánulhat. Lehet ez egy bevásárlóközpont menstruációja (Mellick: The Menstruating Mall), egy porcelán vécécsésze teherbe ejtése maszturbálással, (Shane McKenzie: Toilet baby) vagy egy nekrofil lány drámai erőfeszítése hogy szexuális kapcsolatot létesítsen egy élőhalottal (Mellick: Zombies and shit). De azon sem kell meglepődnünk, ha egy csalódott nő romantikus vacsorára invitálja a házfalat, amit végül szeretkezés, meg féltékenységi jelentetek követnek, (Gina Ranalli: A Wall of Kiss), vagy ha a luxusterepjárója alá beszorult vállalatigazgató nem talál magának jobb elfoglaltságot, minthogy pornófilmet töltsön le az okostelefonjáról, miközben egy felbőszült medve a lábait harapdálja (Mykle Hansen: Help! A Bear is eating Me!). Sepsi a beszélgetés végéhez közeledve a határok ily mértékben való kitolódását összefüggésbe hozza a szélessávú internet és a mémkultúra elterjedésével, Turi pedig egy a fentebb már említett bizarro alapműre hivatkozván ezt azzal folytatja, hogy nem csak elértük ezáltal a falat, de egyszersmind „meg is lett baszva a fal”. Egyébként meggyőződése, hogy valahol minden kornak megvolt a maga bizarroja, és hogy Gogolt maximum egy szélessávú internet és az LSD választotta el mindattól, ami ma Mellicknek és a többieknek már alapból megadatott. Na és persze, hogy a bizarro meddig tud elmenni, képes lesz-e arra, hogy úgy maradjon meg zsánerműfajnak, hogy közben folyamatosan felülírja önmaga szabályait, megóvva magát ezáltal a kifulladástól, az még jelenleg nyitott ügy. Komor szerint talán nem ártana ehhez valamennyit átvenni a kelet-európai komolyságból, majd zárásként felolvassa még nekünk a Fekália-múmia című egypercesét, amiben szintén nem kell keresni túl sok komolyságot, de legalább a közönség nevethetett.

2014. október 30. Roham Bár

Zerza Béla Zoltán

Fotó: Csata Judit