9. Román Filmhét: a szűnni nem akaró múltfeldolgozás jegyében

Ha Román Filmhét, akkor Uránia. Gazdagon díszített, csupa-arany, fényárban úszó nagytermében sürgés-forgás. Teltház.

Fesztivál nincs beszédek nélkül. Bakos Edit, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatónője a helyszínül szolgáló intézmény nevében köszöntötte a vendégeket, míg Gabriela Matei a Román Kulturális Intézet vezetőjeként mutatott rá a Filmhét központi témájára: az október 14. és 18. között vetített filmek mind érzékenyen rezonálnak Románia és a román társadalom aktuális, a múltból táplálkozó, arra visszautaló, mégis kortárs problémáira.

A Filmhetet megnyitó Alexandru Victor Micula budapesti román nagykövet, valamint dr. Cseri Miklós kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkár is ezen a nyomvonalon haladtak. Kiemelték a programban kuriózumként helyet kapott Januári álmok című, 1978-ban készült történelmi dráma politikai jelentőségét, valamint a másik öt válogatott film aktualitását is.

Mikor kezdetét vette a vetítés, a Filmhét nyitófilmjének választott Közelebb a Holdhoz azonnal meglepetéssel szolgált. Néhány percig mindenki fészkelődött a székén: biztosan a megfelelő román filmet játssza a gépész? Igen. A Közelebb a Holdhoz szereplői ízes angol kiejtéssel vágnak bele a játékba, a film tónusai, kameramozgása, vágástechnikája egy egészen más kontinens stílusát idézik. Nae Caranfil rendező a hollywoodi filmgyárosokat is megszégyenítő profizmussal idézi fel az amerikai populáris filmek stílustalan stílusát. Éles kontúrok, ragyogó színek, könnyen fogyasztható képek, világos és követhető dramaturgia, némi izgalommal fűszerezve. A fészkelődés nem szűnik: életszerűtlennek tűnik, hogy Romániában, 1959-ben stepfordi feleségek sétálnak az utcán ragyogó napsütésben, feltörekvő operatőrök tiszta tekintettel, ártatlan arccal állhatnak a kamera mögé, és hogy az utca emberének arcán nem a nyomor, a háború és elnyomás sújtotta ország rettegése ül. A fejezetekre tagolt film koncepciója azonban lassan, de biztosan hatalmába keríti a közönséget. A beépített gagekre reagáló közös nevetés járványszerűen terjed a sorok között, a nézők egymástól kapnak bátorságot arra, hogy élvezzék a filmet. Nae Caranfil elhagyta a múlt traumáit vizslató szigorú tekintetet, ehelyett komikummal fűszerezett iróniával mesél el egy egészen hihetetlen igaz történetet: a Szovjetúnióban elítéltekkel propagandafilmet készítenek az általuk végrehajtott bankrablásról.  Az ötlet, hogy a világ egyik felét elnyomó kommunista uralom borzalmait a világ másik felét jellemző fogkrémreklám mosollyal ütköztesse, s kölcsönösen egymásba játszatva e kettőt a határokat is elmossa közöttük, a kimondatlan varázsával ruházta fel a Közelebb a Holdhoz című filmet. Mitől lesz Caranfil filmje mégis jellegzetesen román, vagy kelet-európai? A kulcsszó a humor. Az a fatalista humor, amely minden zsarnoki elnyomásban élő nemzetet jellemez, s amelyben a magyarok mélyen magukra ismerhettek. Öngyilkos humor, amely gyógyíthatatlan traumákat fed el.

Iulia Rugină Lovebuildingjének sajnos kevéssé sikerült eltalálnia a fentebb dicsért kiegyensúlyozott dramaturgiát és humort. A film hitelességét aláásta a műfaji határozatlanság, az összecsapott forgatókönyv és a kiszámítható, fordulatnak nem is nevezhető történetelemek. A film javára lehet azonban írni a felsorakoztatott szereplők és viszonyaik rendkívüli életszerűségét, néhol szinte bátornak is nevezhető problémafelvetéseit.

Az Egy komcsi nyanya vagyok főszereplői lubickoltak a Közép-Kelet-Európa  számára oly ismerős élethelyzetben, s szinte fájó, hogy ezt a drámát nem itt, Magyarországon vittük filmre. Mint ahogy a hajdani titkosszolgálati jelentésekről informálódó átlagember története sem ismeretlen előttünk. A Roxanne főszereplője, Tavi a róla tett jelentések olvasgatása közben ébred tudatára, hogy régi szerelme valószínűleg várandós lett tőle. A múltat feldolgozni akaró Tavinak erőt kell vennie magán ahhoz, hogy kilépjen megszokott életéből, s végre felnőjön.

A már említett Januári álmok igazi csemege magyar nézői számára. Az 1846 telén játszódó filmben a hazafiasság mibenlétét boncolgató történelmi szál köré egy bontakozó szerelem története is csavarodik. A fejedelem ellen összeesküvő nemesifjak egyike olthatatlan szerelemmel ostromolja szíve választottját. A bojárlány azonban a kelet-európai koncertkörútján lévő Liszt Ferenc iránt táplál gyöngéd érzelmeket, akivel véletlenül ismerkedik meg. A kozmopolita Franz Liszt Verescu, a fiatal szerelmes szemében hazátlan áruló, aki „még saját anyanyelvén sem beszél”. A két férfi személyiségében ütközik mindaz, amit hazafiasságról, politikai felelősségvállalásról, egy nemzethez tartozásról és a becsület megkérdőjelezhetetlen tettekre sarkalló erejéről valaha is gondoltak.

A haza és szerelem kérdését az Egy szerelmi történet – Lindenfeld fűzi tovább Radi Gabrea rendezésében.  A II. világháború alatt elhurcolt bánáti sváboknak is emléket állító film lírai képsorokkal mossa egymásba a haza tájait a szeretett Másik testének látványával. Lindenfeld, a bánáti erdőségben meghúzódó kicsinyke sváb falu zárványként őrizte lakosai számára kisebbségi identitásukat. Képzeletük, és otthonuk iránti ragaszkodásuk a falut körülölelő természetet emlékezetükben szépséges mennyasszonyhoz tette hasonlóvá. Az elhurcoltatás, a családok brutális kiirtása azonban elnéptelenítette Lindenfeldet, romos házai közt csupán a múlt hangjai visszhangzottak. Egészen addig, míg a történet főszereplője, az emlékezés deficitjével küzdő, Alzheimer-kóros öregúr, Ulli vissza nem tér szülőföldjére, hogy megtalálja ifjúkori szerelmét. A pusztuló falucskában pedig ott találja őt, épp olyan ragyogóan − ha nem is oly fiatalon − mint ahogy utoljára látta… Fiatalság, szerelem, forró nyár és termékenység: a lágerek borzalma után mindebből semmi sem marad.

A kérdés azonban kimondatlanul is ott visszhangzik a hársfák alatt: vajon emlékeink nélkül elveszítjük-e identitásunkat? Az idei, 9. Román Filmhét válasza egyértelmű igen. Mind a program összeállítása, mind a filmek önmagukért beszélnek: jó részük még mindig a múltfeldolgozásról szól. Jövőre, a 10. alkalommal talán kiderül, hogy még meddig.

Schöck Cecília

[E beszámoló A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román filmben és irodalomban, OTKA NN 12700 pályázat során valósult meg.]