06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Képzelt magyar nemzet(ünk)
2014.10.26 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: ÁLLATKERT KOLOZSVÁRON – KÉPZELT ERDÉLY

A cím a kortárs gondolkodás egyik kiiktathatatlan fogalmára utal: a képzeletre. Sorolhatnánk a mértékadó gondolkodókat, akik hozzájárultak a fogalom újraértelmezéséhez: Castoria­dis, Lacan, példának okáért. Hadd hangsúlyozzak itt csupán két vonatkozást, mindkettő kapcsolatban áll tárgyunkkal. Először: a képzelet nem tolmácsolható úgy, mint a valóságnak nevezett entitás alárendeltje, vagy, mint valamilyen tévelygő, „puszta” szubjektivitás terméke: ellenkezőleg, a „valóság” koherenciájáért a konstitutív erejű képzelet kezeskedik. Másodszor: a képzelet munkája nem ragadható meg a szubjektív és az objektív ellentétpár segítségével, mert a képzelet kisiklik a szubjektív és az objektív aspektusok által létrehozott klasszifikációk kereteiből.

Mégis, amennyiben a nemzetről van itt szó, úgy elengedhetetlen említeni Benedict Andersont, és nevezetes könyvét is, amely a nemzet, mint képzelt közösség létrejövését kapcsolatba hozta a nyomdászatban megnyilvánuló kapitalista normákkal, és a haladás fogalmában megtestesülő egynemű­sített, „üres idővel”. A nemzettel, mint társadalmi/történelmi fenoménnel való foglalatoskodást ugyanakkor sokszor a könnyedén kimondott demitologizáció igénye hatja át, a háttérben ott áll a gyanú ideológiája, a nemzettel, vagy a nemzet nevében felszínre kerülő lidércnyomásokkal, esetleges fantazmagóriákkal szemben. Aligha kell magyarázni, hogy miért. Csakhogy a közvetítetlen varázstalanítás igénye aligha ér célba: ezenkívül értelmezni kell a makacs tényt, hogy a poszt­nacionális előlegezések dacára a nemzet makacsul fenn­áll, és dacol a fennálló tendenciákkal, sőt, mi több, a transznacionális mozgásrenden is ott a kézjegye. Amennyiben figyelembe vesszük a kortárs, kiterjesztett, elméleti érdeklődést a nemzet iránt, akkor világossá válik, hogy a nemzet esetében elengedhetetlen a szerkezeti determinációk taglalása, noha ez az a mozzanat, amely oly gyakran elmarad a különféle elemzésekben.

Mindenesetre György Péter könyve figyelemreméltó hozzájárulás a képzelt magyar közösség jelenségrendszerének taglalásához. Az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély belátást nyújt a magyar Phantasiebildung fenomenológiájába, nagy műveltséggel, szerteágazó figyelemmel. Fantázia nélkül nincs nemzet, a képzelet munkája híján nem állnak össze a nemzeti keretek, ezért a képzeletet nem szabad önkénynek tekinteni. Kijátszani a „valóságot”, mint tőlünk független jelentésegészt a képzelettel szemben, ez azt jelentené, hogy megakadályozzuk magunkat abban, hogy értsük a nemzet működését. Talán mondani sem kell, hogy ez nem végpont, valójában ehelyütt kell kezdődnie minden elemzésnek. Hogyan viszonyulni a saját képzelt vonatkozásainkhoz, amelyek létezésünk elengedhetetlen részét képezik – e kérdés megkerülhetetlen számunkra.

Kétfajta érdeklődést kell tehát tanúsítani a választott téma kapcsán: vizsgálni kell a nemzettel kapcsolatos szerkezeti meghatározottságok és a képzelet tevékenységének relációit, majd a magyar nemzettörténettel kapcsolatos kínt, veszteségtapasztalatot, amelyet Trianon, és az idevágó mitopoetikus magatartás, és a megannyi mythoistorēma példáz. A két irány nem rajzik szét szükségszerűen, a kérdés inkább az, hogyan lehet egybefogni a két említett orientációt. Mert, ha egyoldalúan a szerkezeti determinációkat vesszük szemügyre, elsikkad a magyar sajátosság, és nem tudunk hozzáférkőzni az immáron nyolc évtizedes, folytonos válságba belebonyolódó magyar önviszonyuláshoz, viszont, ha a magyar szituációt abszolút egyszeri esetként értjük, nem tudunk elérni a szerkezeti meghatározottságokhoz.Étienne Balibar mondja egy helyen, általános jellegű megállapítással élve, hogy egy adott pillanatban mindegyik nemzeti közösség exkluzív módon érvényesíti/állítja önmagát, nevezetesen úgy, mint kiválasztott népet.[1] Mindegyik nemzetben ott él az exkluzivitás vágya, amelynek megannyi támpontja lehet, mondjuk a kivételes áldozathozatal, az emberfeletti helytállás kivetítése, az eleddig, mások által nem méltányolt hősiesség képzete, azon igény, hogy az adott nemzet elnyerje a kivételesség pozícióját a nemzetek között bonyolódó jelcserék viszonylataiban. Vagyis, inkább az univerzális kivétel logikája által vezérelve kellene gondolkodnunk a nemzet vonatkozásában, és nem az általános és az egyes szokványos mintái alapján.

Aki szigorú lépésrendet, rigorózus módon szerkesztett könyvet vár az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély-től, avagy makulátlan, tudományos koherenciát keres e könyvben, nyilván helyenként elégedetlen lesz. A mű szövegfüzér, a szerző sokfelé mozog, a vonalvezetés kanyarog, a szövegek nem egymásra rakódnak a konzisztencia szándékával, hanem inkább egymásba csavarodnak. A motívumok ismétlődnek, az érvelés hatalmas történelmi léptékben mozog, sokat kísérel meg átfogni a magyar történelemből: ismétlem, a tudományos logika felől kárhoztatható lenne a szerző, hogy milyen módon jut el egyes apodiktikus ítéletei meghozataláig, hogy nem időz el eléggé az érvek csiszolásánál. Ám két mozzanatot veszek figyelembe, amikor nem ezen az útvonalon indulok el. Az első szerint fennáll a képzelt nemzeti közösség ábrázolásának kérdése: ezzel magyarázom, hogy a nemzetet elemző mélyenszántó művekben elkerülhetetlenül elegyednek a tapasztalati és a spekulatív elemek, és ugyanez érvényes e könyvre is. Mindig, tehát a nemzet kapcsán is, feltehető a kérdés, hogy mi az, ami kisiklik a tudomány kezei közül. A nemzet, ha akarjuk, ha nem, ellentmondásos jelenség, magán viseli a modernitás hatalmas kontradikcióit: ez feszíti belülről azokat a fogalmakat, amelyek a nemzet leírására tesznek kísérletet. Ezen kívül a nemzet affektív tartalmakat foglal magában: igaz, hogy a társadalomtudomány az utóbbi időkben egyfajta affektív fordulatot élt át, és valószínű, hogy az affektivitás elemzését el kell végezni majd a nemzet vonatkozásában is – ám még mindig kérdés marad, hogy a tudomány képes-e rátalálni az affektív nemzeti megnyilvánulások minden rezgésére. A második szerint e könyv szerves része a szubjektív hangoltság, helyenként az esszéizáltság hangja is: a művet valójában belengi a vallomás retorikája, György Péter nemcsak a vallomásszerű megnyilatkozásoknak szentel különös figyelmet, de önmagát is, mint szerzőt, a vallomásos szubjektivitás beszédhelyzetébe juttatja. Elvégre a vallomás (és különösképpen a személyiségmeghatározó dilemmák, bűnök, bűnrészességek, fájdalmak megvallása) régi európai műfajt jelent, és minden gond nélkül vonatkoztatható a nemzettel kapcsolatos relációra.

Nem Erdély jelenti e könyv témáját, de Erdély, a maga egyéni történeteivel, személyes szenvedésösvényeivel oszlopnak bizonyul, amelyre e könyv támaszkodik. A személyes világokon átvezető érvelés nem pusztán példákat keres az erdélyi konstellációban, Erdély az említett vallomásszerűség, személyes elkötelezettség szubsztrátuma is. Hogy a szerző Erdély vonatkozásában mozgatja gondolatainak nagy részét, hogy ott mélyül el a különféle választott szerzők boncolásában, csiholja ki a kisebbségi tragikumot, és vet fényt az etika és az esztétika feszültségrelációira, aligha véletlen. Erdély a magyar gravitációs rend pillére, a magyar önreflexiós mozgás nélkülözhetetlen vonatkozása. Ráadásul Erdély rendelkezik névvel („szilárd denominátor”: Kripke), például a „Délvidék” csupán földrajzi-geopolitikai jelzetként kerül a felszínre, stabil névmeghatározás nélkül.[2]

Kapcsolatban áll azonban mindez a szerző azon meggyőződésével is, hogy a Trianon árnyékában felszínre toluló „ahistorikus nacionalizmus”, és „kompenzatív emlékezet” velejárója a kisebbségi terekben végbemenő események értésének deficitje: könyve nyilvánvalóan hatalmas erőfeszítés, hogy túljusson a kisebbségek vonatkozásában tapasztalható megértéshiányos-zsákutcás magatartásformákon. A Kádár-kor amnéziája, majd 1989 után, a sokszor dekoratív túlbeszélés, a felgyűrt ingujjú beszédmodor, a kompenzációt igénylő magatartás gyakorlása következett, amely ismételten áthághatatlan akadályként jelent meg a külhoni, „elszakított” kisebbségekre utaló orientációban. Helyénvaló az eljárás, csak üdvözölhetjük: a kisebbségekkel való szembenézés egyúttal önreflexiót jelent, azaz minden kisebbségre utaló komoly gondolatmenet visszhangreflexekkel van tele. Mert lehet azt projektálni, hogy felfrissülni járunk,[3] a belső nemzeti kohézió megerősítése céljából, az „impériumváltást” elszenvedő kisebbségek közé, hiszen ott még tisztán lobog a láng: lehet úgy elmélkedni, hogy a kisebbségek még a természetben való beágyazottság ártatlan gyermekei, tehát az egekbe kell emelni őket: lehet úgy gondolkodni, hogy a kisebbségi áldozati mivoltában, tragikus létezési formáiban, „önnön”, „többségi”, de kivételes szenvedéstörténetünk tükröződik vissza: lehet közömbösséget gyakorolni a „nem avatkozok bele” értelmében, lévén, hogy az adott kisebbségi mivolt mellékterméke a néhai magyar többnyelvű birodalmi létezés szükségszerű megtisztulásának. Ám a felsorolt hozzáállások egyike sem képes megragadni a (magyar) kisebbségit, mint társadalmi és történelmi mozgásformák létrehozóját és eredményét, azaz eredendő történelmi és társadalmi meghatározottságát, hanem rögzíti valamilyen predeterminált állapotban. Például, leegyszerűsíti a magyar nemzet kihelyezett tagjának státusára. Funk­cionalizálja a kisebbségit, elhelyezi, beilleszti a saját kategóriarendszerébe. A végén meg az lesz belőle, hogy előíródik a kisebbségi szerepe. A (magyar) kisebbségit szerintem úgy kellene elképzelnünk, mint tétlenségben[4] létező valakit, mint olyan létezőt, aki nem rendelhető alá semmilyen funkciónak (pl. arra, hogy a kimozdult nemzet autentikus része, vagy netalán nemzeti kirakatba rakott „manökenbábu” legyen), nem vethető alá valamilyen nemzeti teleológiának, vagy „tulajdonképpeniségnek”: de nem is redukálódik valamilyen híd szerepre, amely összeköt a többségiek között; nem is egyszerűsül az előírt multikulturalizmus hordozójának szerepére, hogy elfoglalja kijelölt helyét az identitások piacán. A 1989 utáni világot bevilágítja a tény, hogy az azonosulás és a különbözőség megszokott vi­szonylaterendszere, az idevágó retorika nem érzékeli a kisebbségi sajátlétezést, vagyis a kisebbségi értelemkeresések láthatatlanná válnak: ugyanis a kisebbségi más, pontosabban másul, ahogy a két világháború között, az akkor még szabadkai Hídban, írta volt a kolozsvári Balogh Edgár. György Péter pontosan ennek a másulásnak a nyomába szegődött, ezt kellett tennie, amennyiben túl akart lépni a szokványos magyarországi értelmezéseken. Dilemmák szorításában kibomló kisebbségi szereplehetőségeket elemez (Bretter György, Szabédi László, Szilágyi Domokos különösképpen, de hát másokról is megannyi szó esik), kulturális teljesítmények mibenlétét teszi tárggyá, hogy utánajárjon e másulásnak. Személyekről mesél, de nem veszi le a tekintetét a dologról. A kisebbségivé válást „metaforának” tekinti: a kisebbségit ugyanis az otthonosságban való létezés kirojtosodása sújtja, létét a mozdulatlanságban rögzülő emigráns lét jelentései írják körül, amelyet folytonosan az elmondhatatlanság fenyeget: „aki újra és újra radikálisan más világok, nyelvek és társadalmi rendszerek között él, azaz folyamatosan emigráns és migráns lesz anélkül, hogy adandó alkalommal valóban útra kelt volna, annak számára az elmondhatatlanság, otthontalanság és lefordíthatatlanság válik alapélménnyé”. (215. o.) A kisebbségi létezés ilyenféle perspektívája azért metafora, mert általános összefüggésekre világít rá ott látjuk az ívet, amely összeköti a kisebbségi élet lefordíthatatlanságát a könyv záróakkordjával, amely Trianon tapasztalatát is az elmondhatatlanság, a kommunikálhatatlanság faktumának nyilvánítja, ezzel pedig az inkommenzurabilitás távlatába helyezi. Észben kell tartanunk e tényt, ugyanis György Péter fontos, kötetlezáró érve, hogy a Trianon-tapasztalat nem kerül(t) bele az univerzális emlékezetmasinériába, értelmi magja átvihetetlen, marad tehát szinguláris tapasztalatnak. Mit akarsz?[5] – halljuk a megnyilvánulást a magyar történelmi horizontot meghatározó veszteség emlegetése kapcsán. Az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély szerzője ébrenlétet sürget, úgy véli, hogy a szinguláris traumatapasztalat valójában elszigetel bennünket a világtól, sőt, mi több, minél gyorsabban ébredünk arra, hogy nem tudjuk megosztani szingularitásunk említett vonatkozását, annál tompább lesz a fájdalom.

A XIX. században olyan történészek, mint a híres Michelet, obszesszíven füleltek, hogy meghallják a halottak hangját, és a történelmet azért tárták fel, hogy feltámadjanak a halottak. A feltámadás a múlt eltörlése, a veszteség visszavétele, az abszolút restauráció. Igaz, a francia történész hozzátette, hogy a történelem meghalni tanít, és nem tesz bennünket bölcsebbé az élet elviselését illetően. Ezzel az ellentmondással máris ott vagyunk a nemzeti emlékezet örvénylésénél. És Trianonnál. Mert azt aligha lehet kikerülni, hogy az emlékezetpolitika keretein belül legyen olyan nemzedék, amelynek ne kellene törődnie a halottak jelentésével a létező élet feltételei között, és ne kellene gondoskodnia arról, hogyan lehet beírnia a halottak emlékezési jeleit a jelenkor szövegmódozataiba. Trianon, a megcsonkult ország, a magyar-lét megtöretésének jelenségrendszere, az otthon-lét jelentéscsuszamlása, az identifikációs bizonytalanságba taszított magyarság (innen a „mi a magyar”-féle kérdés lezárhatatlansága, örökös mivolta, vissza-visszatérő jelentése, a nemzeti karakterológia űzése), a nemzetek közötti relációkban végbemenő súlyvesztés, az irrelevancia érzületvilága, mindez ide tartozik. A sokat emlegetett fantomszerű végtag egész metaforológiája, kontextusvilága tárul fel itt[6]: az amputált lábat felcseréli a folytonos stimuláció és az alany továbbra is érezni fogja a végtagot, hovatovább akkor is érezni fogja a fantomszerű végtagot, ha anesztetikus eszközöket alkalmaznak. Márpedig ez Trianon világa.

A veszteségtapasztalat beköltözik az I. világháború után a fogalmakba, és kezdődik a nemzeti „tulajdonképpeniség” zsargonjának gyakorlása, a Trianon-manufaktúra, ott van a magyar társadalom újonnani nacionalizálása a feltámadás igézetében, ott vannak az értelmiségi tévelygések, a megrendülésből származó görcsös artikulációk, és nem utolsósorban a bűnbakok keresése. Itt is találkozhatunk a könyvben személyes történetekkel: Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, főképpen. Majd szóba kerül Károlyi Mihály és a Tanácsköztársaság 133 napja, ezen vonatkozásokat ma a kriminalizált, visszatekintő elbeszélés jelentései övezik: mindenesetre ezen dimenziókat aligha lehet kihagyni egy effajta, egészvonatkozásokat forgató könyvben. György Péter polemikus, nem-egyoldalú elemzése a felelősség áthárítása, a revi­zio­nista-hiszterizált, történelmet újraíró antikommunizmus kapcsán, messzemenően helytállónak tekinthető. Azt a tényt azért hozzáteszem, hogy itt (is) érzékenységet kell tanúsítanunk a Magyarországon túlmutató tendenciák iránt, hiszen a korabeli antiszemita aspektusokkal telített antikommunizmussal Magyarország az utánzás terében mozgott, és ha úgy tetszik, ezen magatartással, mármint, az antikommunizmus sötét szédületének gyakorlásával, nagyon is benne volt az emlékezés és előlegezés „univerzális” gépezetében. Ugyanebben az időben Nesta Webster világméretű forradalmat vizionált, amelynek mozgatórugója a zsidók civilizációellenes konspirációja, a londoni The Times hatalmas cikkben zsidó veszedelemről beszélt, Winston Churchill a zsidó bolsevikokat a vérszívó vámpírokkal hozta összefüggésbe, mások baktériumokról szónokoltak, amelyek kikezdik a civilizáció alapjait – dacára annak, hogy Angliában nem fújtak forradalmi szelek.[7] Példának okáért. Az említett magyar, a kriminalizálás céljából fakadó antikommunista narrációk éppenséggel konformistának, mimeti­kus­nak bizonyult(n)ak a Nyugat vonatkozásában. Bárhogyan legyen is: kénytelenek vagyunk figyelni a történelmi hajtóerőkre, a hatalmas szerkezeti determinációkra, amelyek túllendítenek bennünket a magyar kontextusokon, és azt igénylik tőlünk, hogy szemügyre vegyük az európai mimetikus mechanizmusokat.

Ami Trianon óta nyomasztó: a nemzeti autentikusság kétségbeesett keresésének formái. György Péter eszmefuttatásai az ezen áhított autenticizmusba való beállítottság széleskörű leírásait tartalmazzák. Nem véletlenül mozog hátrafelé és írja választott távlatában a nemzeti történelemről szőtt elbeszéléseket. Nem lehet beszélni a nemzetről a visszatekintő értelemkeresés nélkül. Ugyanakkor, a tét a jelen esélyeinek, tétjeinek a mérlegelése: e könyv szerzője azt mondja, hogy az autentikusságra való törekvés meghatározott, a múltba révedt, álomlátszatokat hajhászó magyar módozatok akadályt jelentenek a jelen vonatkozásában. Hiszen, világos, hogy a nemzeti történelemre utaló retorika mindig a jelen harcait célozza meg: ezért György Péter könyve beavatkozást, polemikus állásfoglalást képvisel a jelen viszonylataiban. Ő károsnak tartja a kialakult „kulturális és történelmi amnéziát”, a „radikális múltteremtés mítoszait”, az „agresszív ideológiai képzeteket”, a „mitologémák brikolázsát”, és a „szenvedéstörténetek olajnyomatokra jellemző jeleneteinek” megrendezését, a kompenzatív emlékezetet követő ugyancsak kompenzatív amnéziát, a „populáris neotradicionalista ellenkultúrát”.

Hadd nézzek még itt körül néhány mondat erejéig! A nemzet elvontságok révén összefűzött, de mégis létező és politikailag tagolt közösséget ígér, és talán azt se felejtsük el, hogy valamilyen otthonlétet kínál a korábbi közösségek felbomlása után – hogy az otthon jelentéskörét idézem itt, arra György Péter eljárása jogosít fel, hiszen számtalan esetben adja tudtunkra, hogy az otthonlétezés kereteit szétziláló történelmi tapasztalatoknak nagy jelentőséget kölcsönöz. Aztán, a nemzetben, ahogyan megfigyelték már, összeér a legbanálisabb dolog és a legelvontabb fogalom: kacatok, vacak posztódarabkák képviselnek elvont együttlétet. Ott van valójában az igény, hogy az, ami véletlenszerű, szükségszerű legyen: minden nemzet visszamenően szükségszerűvé transzformálja önnön véletlenszerű létezését, mert csak a retrospektív szükségszerűség szentesíti a véletlent. Hogy oly sok harc folyt annak kapcsán, hogy ki az őstelepes, az előjoggal bíró első, hogy a nemzet eredendő koncepciójában ott van az exkluzivitás, a valósághoz való hozzáférés nacionalizálásának lehetősége, ezt figyelembe kell venni. Mert csak ezen determinációk, tendenciák ismerete alapján lehet szólni a magyar autentikusságkeresés tévútjairól, kolosszális kudarcairól.

Trianont szokás persze a történelem dinamikájából kiragadott, punktuálisan kibomló eseményként értelmezni. Így fennmarad az önviktimizáció lehetősége. Mármost az emlékezetpolitika különös csatornája: a nosztalgia. Fontos mozzanat ez itt. Aligha kell bizonyítani, hogy az emlékezetben („emlékezetverseny”, mondja György Péter) ott vannak az ideológiai konnotációk, amelyek különös szerepet játszanak a hegemonikus jelentések létrehozásában. Innen az emlékezetpolitika elhanyagolhatatlan jelentősége, az emlékezet, mint társadalmi erő. A nosztalgiát áthatja a veszteségtapasztalat okán feltoluló szomorúság, ugyanakkor az élvezet gyakorlása is, egy soha nem létező múlt kivetítése kapcsán. Az elveszett fiktív múlt nosztalgiája Trianon vonatkozásában, a „mitikus” toposzok evokációja így érthető meg (és meg kell különböztetni a retro-tól). Elviselhetetlen tény ugyanis, hogy a nemzet tempo­rali­tása mindig olyan múltat foglal magában, amely sohasem volt jelen. És minden nacionalizmus itt kezdődik, jelesül, minden nacionalizmus eredetkeresése egyúttal jelenlétté kívánja tenni ezt a nem-jelenlevő múltat, mármint, azt, ami mindig távollevő. Leegyszerűsítenénk egyúttal a kérdést, ha öncsalást emlegetnénk itt, vagy ha a „hátra nem nézni” jelszavát ismételgetnénk. Kísérlet történik itt valójában a történelem visszafelé megvalósuló uralására, az elpusztíthatatlannak tűnő kezdet visszahívására. Szerepet játszik a jelen eleve kudarcos kijátszására vonatkozó törekvés is. Mert a nosztalgia számára a disztopikus jelennel szemben ott vannak a múlt felé mutató, retrospektív utópia darabkái, amelyek összerakhatók. A probléma azonban ott jelentkezik, hogy a nemzet kérlelhetetlenül a disztópikus és utópikus vonatkozások elegyének bizonyul. György Péter, Svetlana Boym alapján, restauratív és reflexív nosztalgiát különböztet meg, és a nosztalgiaformák az autentikussá avanzsált Székelyföld esetében kétségkívül az előző változathoz tartoznak – egy elveszett, sohasem létező eredet jelenlétbe való emelésének politikáját tanúsítva. Amúgy nem szabad ridegen pálcát törni a nosztalgia felett, ne felejtsük ugyanis a nosztalgia kritikai potenciáljait: a szituacionista Debord nosztalgikus Párizsa a legerőteljesebb példa erre. Lehetséges kritikai jelentéseket hordozó magyar nosztalgia is.

Valójában lényegesnek tartom, hogy a szerző széleskörűen használja a hitelesség fogalmát, és elemzését az autentikusság kétségbeesett hajhászásának perspektívájába helyezi. Az autentikusságra való törekvésben a szorongás hallatja hangját. Számomra e könyv roppant értékes pillanatai közé tartozik, amikor a szerző így szól: „minél rettenetesebb a kortárs kapitalizmus, tehát a megkerülhetetlen jelen, annál erősebb a múltba vetett remény, bizonyosság vágya az igaz, félreismerhetetlen magyar lét iránt, annál vadabbul száguld a fantázia, keveredik össze föld- és őstörténet” (51.o). Aztán még Flaubert hősei, Bouvard és Pécuchet jelennek meg, akik fényében megérthetjük, hogy miért lehetséges, hogy az el-nem ért bizonyosság reménye erősebb lehet, mint a tanulás vágya. Effajta pillanatokban ragyog fel igazán a nem-reduktív nacionalizmus-bírálat, amely nem elégszik meg a bűvészmutatványszerű „machináció” leleplezésével, és nem merül ki a nacionalizmus fölötti improduktív szörnyülködésben, hanem analitikai belátásokat nyújt a kortárs horror vacui kapcsán. Meg kell küzdeni a nacionalizmus komoly bírálatáért.

Viszont sajnálom, hogy a „kortárs kapitalizmus” determinációi kapcsán történő elmélkedés nem folytatódik a könyvben, és e mozzanat mégiscsak elkallódik. Pedig csak ezen meghatározottságok analízise nyit rá annak megértésére, hogy vallási és nemzeti érzések kaphatók a piacon, hogy kalmárkodnak nemzeti jelekkel (ami blaszfémia), hogy Trianon a kultúripar része, hogy milyen módon kavarognak a nemzeti affektivitás jelei a piaci cserefolyamatokban, hogy etnicizálódik, azaz prepolitikai jelek halmazává válik a politikai jelentések által övezett nemzet. A kapitalizmus és a közösség ellentmondásának[8] feltárása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az autentikus létre utaló menekülési vonalakat megértsük.

Említenem kell még, hogy e könyvben ott sorakoznak a térvonatkozású reflexiók. Ugyanis finom elemzések sorát jegyezhetjük, amelyek a tér ideológiai strukturálódását, az etnicizált táj körvonalait követik. Kultuszhelyek, Dobogókő, Székelyföld, Csíksomlyó jelentéseinek analízise idevág. Valóban: a nemzet mindig kapcsolódik a térképhez, a földhöz, a toposzok világához (otthon/tűzhely/Heimat), valamint a topográfiai vágyakhoz, a képzelt terrénumokhoz. E vágyak különös formája azon képzelt nemzeti térre vonatkozó óhaj, amely félretolja, kiiktatja a zavaró Másikat.[9] És itt rögzíthetünk a könyvben egy súlyos affirmatív gesztust: Ma­kovecz organikus építészetével szemben Pannonhalma spirituális terei, a „neonacionalizmust” kikerülő, hitvezérelt imaközösség megnyilvánulásai, teresülései nyernek elismerést. Ez világos beszéd. De ha már ide értem, akkor jelezni szeretném, hogy van vitám György Péter egyéb affirmatív gesztusaival kapcsolatban. Azon gesztusokra gondolok (különösképpen a könyv végén), amelyek mintegy megváltoztatva megannyi korábbi megállapítást, kiélezett ellentmondások keretein belül mozognak. Mítosz versus logosz, mítosz versus ésszerűség, racionalitás versus emóciók, ilyen és hasonló kettősségek irányítják itt az érvelést. Azt sugallja a szerző, hogy meg kellene hajolni a racionalitás előtt, hogy a magyarok beilleszkedjenek az „egyetemes emlékezetcsere” világába, amelyben a párbeszéd normái képezik az útjelzőket. Egyenesen emlékezetfordulatról beszél. Talán azt is mondhatjuk, hogy egy olyan emlékezetpolitikai kozmopolitizmusról gondolkodik, amely a „paratörténelem” helyett a trauma megtanulását készíti elő. Osztom György Péter ezen véleményének bizonyos részeit, de kérdés számomra, hogy az imént jelzett dualizmusokkal nem feszíti-e túl a racionalizmus lehetőségeit? Pedig sok helyütt érzékenységet tanúsít, és nem az ilyen dualizmusok alapján érvel: ez történik a kettős állampolgárság kapcsán kibomló konstelláció esetében (2004), amikor megmutatja a racionálisan posztulált, emberi jogokhoz kötődő érvelés gyengeségeit (is), amely, emlékszünk, a kettős állampolgárság elfogadása ellen érvelt.

Mindenesetre, az ahistorikus nacionalizmust gyengén ellensúlyozza az ahistorikus racionalitás. Nem felejthető, hogy a racionalitás pharmakon: kétélű kard, orvosság és méreg. Például azt olvassuk a könyvben, hogy a „neotradicionalizmust”, „neonacionalizmust” mindig za-varta a racionalitás térhódítása. Ez azonban nem lehet végpont. Nem, hiszen, ahogy ezt számtalan példa bizonyítja, a történelmen túli képződményekbe kapaszkodó etnicizáló magatartás összefér a kalkulativ racionalitás uralmi formáival.[10] Megannyi olyan etnicizáló megnyilvánulás adódik, amely egyszerre áhítozik a turáni végtelen pusztaságra, és rendeli alá magát a neoliberális, ha éppen úgy tetszik racionális normáknak. Neoliberális racionalisták és etnicizálók egymás kezét fogják, se szeri se száma a példáknak.

Az elmondottak okán vannak kételyeim az olyan, egyébként széleskörűen elfogadott fogalmakkal kapcsolatban is, mint a „szimbolikus politizálás”. Azt sugallja, hogy ott az autentikus, a szimbolikus vonatkozásokat transzcendáló, racionális politika, itt pedig a szimbólumok által elcsábított kvázi-politika. Szerintem a „szimbolikus politika” terminusának nincs kritikai potenciálja, és nem ez jelenti a problémát az etnikai „tulajdonképpeniség” keresése kapcsán. Nem utolsósorban, nincs olyan politika, amely ne artikulálná, méghozzá központi helyén, a szimbólumokat.

György Péter rátalál a Deleuze-Guattari páros által kiérlelt kisebbségi irodalom koncepciójára, amelyet továbbgondolásra kínál. Kézenfekvő és jogos ezen orientáció azonosítása. Hozzáadnám, hogy a páros esetében szem előtt kell tartani, hogy koncepciójuk lehetővé teszi az etnikai kisebbségekre vonatkozó szenzitivitást, noha túl is lép az etnikai kommunitariz­mus terein. Ami viszont még fontosabb: a koncepció nem tolmácsolható Deleuze kapitalizmus-filozófiája nélkül, a kapitalizmus deleuze-i dinamikájának megfontolása nélkül pedig egyszerűen értelmezhetetlen. A kisebbség a francia filozófusok érvelésében szubverzív-folyamatszerű mozgó fogalom mellesleg, ezért is nem találóak azok a csatakiáltások, amelyek melldöngetve azt mondják, hogy „mindannyian kisebbségiek vagyunk”. Mindannyian kisebbséggé „létesülhetünk”, csakhogy, a „vagyunk” és a „létesülés” közötti feszültséget nem lehet elsikkasztani.

Összegezve: az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély nagyon fontos könyv. Olvasnia kell azoknak, akik érdeklődnek a nemzet állapota iránt, és akik még látják, hogy vannak kisebbségi sajátvilágok.

Losoncz Alpár

Megjelent a Tiszatáj 2014/8. számában 

 

gyorgy_peter_allatkert_kolozsvaronGyörgy Péter: Az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2013

452 oldal, 3990 Ft

 

 

 

 

 

 


[1] É. Balibar, The Nation Form: History and Ideology, Review: Fernand Braudel Center, 1990, 348.

[2] „Vajdaságiak” is előfordulnak a könyvben: Domonkos, Gion, dr. Máriás, Szombathy, Végel, elvétve mások is. Hovatovább a könyv kezdete „vajdasági”: avantgarde gesztusok beemeléséről van szó. Az avantgarde-ban mintha ott lenne a vajdasági pecsét. Többször előfordult velem Magyarországon, hogy amikor konferenciákon szóba hoztam az avantgárdot, akkor mintegy lemeztelenítettem magam.

[3] „Móricz tört utat ennek a szemléletnek – szinte felfrissülni járt a kisebbségek közé”, Laczkó Miklós, Szerep és mű, Budapest, 1981, 147. Amúgy, ez másutt is megtapasztalható, ahol van diaszpóra: szerb értelmiségiek Belgrádból annak idején Újvidékre jártak – nemzetileg revitalizálódni.

[4] Itt Giorgio Agamben „tétlenség” motívumát variálom.

[5] Híres kérdés, bizonyos vonatkozásait Frantz Fanon elemezte, diskurzív aspektusait meg Homi Bhabha, az igények és a vágyak erőterének egyik legfontosabb performatív gesztusa.

[6] Merleau-Ponty leírását vettem alapul, ő persze nem politikai kérdésről beszél, ám eszmefuttatásai mégis ide illeszthetők, Phénomenologie de la perception, Paris, 1945, 104.

[7] E. Traverso, The Origins of Nazi Violence, New York, London, 2002, 102.

[8] Kiváló teljesítményt nyújtanak ezt illetően a szubaltern stúdiumok képviselői, P. Chatterjee, A response to Taylors Modes of Civil Society, Public Culture, 1990, 130.

[9] A képzelt terek ilyen realizációjáról, U. Eisenzweig, An Imaginary Territory: The Problematic of Space in Zionist Discourse, Dialectical Anthropology, 1981, 261–285.

[10] Ez történik azon jobboldal esetében is, amely itt a kritika tárgyát képezi.


Címke: , , , ,
2021.06.23 - tiszatáj

AZ ARTÉR EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
Art-art: összetart!
Az Artér Egyesület immár több, mint 15 éve alakult Budafokon. Tagjai olyan művészek, akik különböző szálakon kötődnek Budapest XXII-ik kerületéhez. A hivatásos alkotók szakmái az alábbiak: festő, grafikus, szobrász, keramikus, ötvös, divattervező, textiltervező, fotográfus, üvegtervező, formatervező, építész, illetve restaurátor […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.23 - tiszatáj

– MONDJA CSUZDI ESZTER, A SIMÁNDY-ÉNEKVERSENY EGYETLEN MAGYAR GYŐZTESE
A Szegeden tanuló vajdasági szoprán, Csuzdi Eszter lett az idei Simándy-énekverseny egyetlen magyar győztese. Temesi Mária növendéke nemcsak az aranyéremmel járó félmillió forintot kapta meg, hanem koncertezni hívták Moszkvába, és további különdíjakat is nyert… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.22 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

OPERARAJT-PROGRAM INDÍTÁSÁT JELENTETTE BE ÓKOVÁCS SZILVESZTER
A szegedi Simándy-verseny tapasztalatai nyomán ötven énektanárral 2022-ben országszerte elindítanák a tehetségfejlesztő Operarajt-programot – jelentette be a vasárnapi díjátadó gálaesten a zsűri elnöke, Ókovács Szilveszter. A Magyar Állami Operaház főigazgatója szeretné, ha több fiú választaná ezt a pályát, és trendivé tenné az éneklést… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
Szabó Gábor tanulmánykötete a mikrohistória és az újhistoricizmus létrejötte óta igen intenzíven gyarapodó emlékezet-diskurzuso­kat bővíti kortárs magyar regények, rövidprózák, esszékötetek és Petri György lírai munkásságának mélyreható elemzésével. Első látásra is kitűnik, hogy Szabó nemcsak a legszűkebb és legelitebb kortárs kánon kínálatából válogat, hanem egy-egy szerző kevésbé előtérben lévő szövegével, vagy az idő próbáját még ki nem állt műveivel is előszeretettel foglalkozik… – KISS A. KRISZTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL
Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.19 - tiszatáj

ÁRAMSZÜNETTEL ZÁRULT A MARATONI SIMÁNDY-VERSENY
Négy kategóriából négyben déli szomszédaink énekesei győztek a szegedi Simándy-versenyen, pontosabban a II. korcsoportban Temesi Mária növendéke, a szerbiai Padéról indult Csuzdi Eszter, a szegedi művészeti kar hallgatója szerezte meg az első díjat. A győzteseket a vasárnapi díjátadó gálakoncerten hallhatja a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

SHIVA BABY 
Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

DARVASI LÁSZLÓ: PÁLCIKA, A DETEKTÍV
Darvasi László az első Pálcika-könyvében már megteremtette azt a színes, kedves és élettel teli mesevilágot, amely otthont ad a második kötet, A nagy Gerbera-nyomozás cselekményének is. Habár a könyv folytatás, a szerzői előszó összekapcsolja annak előzményével és el is választja tőle: „Ez most egy új mese” – így a szerző. A második kötet önmagában is megállja a helyét, bár ha valaki ezzel a kötettel ismeri meg a Pálcika-világot, annak valószínűleg egy picit fészkelődnie kell, mire a beszélő, izgő-mozgó tárgyak között kényelmesen elhelyezkedik. Mert itt megesik, hogy Pálcikának ceruzákat kell kivallatnia, az ereszt Endrének hívják és szereti heccből az emberek nyakába csorogtatni a vizet, és különös szerelem születhet egy fogpiszkáló és egy kutyatej virágocska között… – KATONA ALEXANDRA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)