Molnár Illés: Akár a holdvilághalak
Otthonoddá lesz minden kert, minden erdő,
bőrödön most is lombokszűrte fény.
A fák közül az avar bomlásillata, a folyóról
az áramlás moraja jön felénk a széllel,
de tudjuk, hogy az utak az madártollak és a pára
álmosító puhasága között vezetnek,
gömbölyű kertek zenéjén és egymásra
hámlott, összenőtt hidakon át.
[…]
Lilinek
Otthonoddá lesz minden kert, minden erdő,
bőrödön most is lombokszűrte fény.
A fák közül az avar bomlásillata, a folyóról
az áramlás moraja jön felénk a széllel,
de tudjuk, hogy az utak a madártollak és a pára
álmosító puhasága között vezetnek,
gömbölyű kertek zenéjén és egymásra
hámlott, összenőtt hidakon át.
Egy víz alól emelkedő légnemű malom
összecsiszolt, sima kövei görgetnek új feliratot
egy lassuló pecsétnyomóra. Akár a holdvilághalak:
úsznak egy meg nem nevezett felső torkolatba,
ahol majd évgyűrűket vagy napfogyatkozást
égetnek egy papírtekercs aljára. Akkor
a viasz fülekbe öntött zárjegye lefolyik
a medrek és vájatok mélypontjára.
És a mondatokból nevek kelnek ki,
a régi történetekből új próféciák bújnak elő.
Belső udvarunk kihaló vadak utolsó menedéke lesz,
mert minden este olvasol nekik: nézzétek, ez itt
a szerelem, mondod, ez a mindig mozgásban tartott
szárnyas lengőajtó a zenélő kertek közbülső fénye
és a mélyben megalvó erdő suttogása közt.