Oláh András versei
magaddal tudtál spórolni csak
kikoptál belőlem
már az utolsó veled töltött
éjszakán is nélkülöztelek
azóta csak hallgatom
ahogy a jégcsapok fájdalmas
reccsenéssel elengedik az ereszt
este felhívlak
egykedvű tárcsahanggal
nyugtatva lelkiismeretemet
[…]
fölégetett hidak
magaddal tudtál spórolni csak
kikoptál belőlem
már az utolsó veled töltött
éjszakán is nélkülöztelek
azóta csak hallgatom
ahogy a jégcsapok fájdalmas
reccsenéssel elengedik az ereszt
este felhívlak
egykedvű tárcsahanggal
nyugtatva lelkiismeretemet
kint akarnok szelek pustolják havat
eldobott csikkek haragja szédít
szólalj meg ha ott vagy
de a kagylóból is kibotorkálsz
és itt hagysz engem örök hiányban
túlélni minden éjszakát
nyelvet ölt a lenyugvó nap
de az alkony szétfolyó iszapja elnyeli
a két öreg diófa nyakát nyújtogatva bámul
kutatja az utcáról behunyorgó lámpafényt
hideg szél didergeti a leveleket
ábrándos tuják mérik az időt
a vadon burjánzó orgonabokrok előtt
törött szájú dézsa gyűjti az esővizet
mögötte levitézlett gémeskút ágasa
könyököl – iparkodik fennmaradni
s túlélni minden éjszakát
de feje alól elfolyik az álom
ahogy a vakondtúrás szabdalta kertből is
lassanként kihal a szeretet
visszafelé
az út visszafelé hosszabbnak bizonyult:
türelmetlenné lettek a szavak
a szorongás megmérgezett mindent
mint földet a lehulló diólevelek
a nyárnak vége:
maradék parazsát fölitta
a szürke ég
kipányvázott hajók
imbolyognak a vízen
a mólón gubbasztok
mozdulatlanul mint egy táska
amit a csomagmegőrzőben felejtettek
nem voltál elég nekem
– látod: már múlt időben beszélek –
úgy hagyom a szavakat magam mögött
mint az aprót a kocsmaasztalon
kövekhez
csapdossa arcát a víz
lehunyom a szemem:
a szégyenlős homályból jó lenne
visszaszerezni az eltékozolt időt
de lemoshatatlan a szenny
a csöndet két csavargó
szutykos hangja töri meg
ők a beilleszkedéssel vannak elfoglalva
én pedig arra gondolok: mi lesz
ha egyszer minket is kihúz majd
listájáról az Isten
