KÉTELYSZÓTÁR
Mamikán és Apóson kívül még Csirke bácsi, a szelíd bakter beszélt nekem sokat a kételyről, meg arról, hogy igaz ember leginkább önmaga tükrének használja; bár, azt, hogy milyen is az igaz ember, az elmúlt negyven évem alatt nem tudtam örökérvényűen megfogalmazni magamnak, de másnak sem. Csirke bácsi tudta, ez nekem elég. Tudta, bár nem biztos, hogy egyetértenék az ő definíciójával – pont ez a lényeg. Megnéztem, a Palócok Nagykönyve tekintélyes hosszúságban tárgyalja és részletesen írja le azt a személyiség-szerkezetet, amely a kételyt önmagára nem érvényesítő ember sajátja. A lelki arzén őrzője, ha jól emlékszem ez az idevágó fejezet címe.
A mai ember legfőbb hibája, hogy hiányzik belőle a kétely, mármint annak az önmagára való vetítése, önmaga megfürdetése a kételyben. A mindent átható és mindentudó Én annyira eluralkodott a világon, és az emberen, hogy csaknem megszüntette ezt a képességét, amely pedig Szókratész óta köztudottan az egyik legfőbb tulajdonságok egyike – vagy nem, de az biztos, mondta Embergersen, a híres tizenkilencedik századi gondolkodó, aki „A lelki értelem fonákjának tükrében” című esszéjével lett méltán világhírű, majd öngyilkos. Megállapíthatjuk tehát, hogy a posztmodern traumáját legyűrő, a másik oldalról kétségbevonó és meg nem történté nyilvánító ember állandóan a teremtő kétely nélkül fogalmazza meg önmagát. Vagyis csak másra vonatkoztatva tartja érvényesnek, és fontosnak, önmagára nézve a felejtés és tagadás egyetemes köreit választja. A hétköznapi és a hétköznapok feletti lény, mintha nem tenné fel elégszer a lét alapvető kérdéseit, például, hogy „szabad-e ezt nekem?” Vagy: „így, ebben a formában megállja-e a helyét, amit gondolok?” És: a „biztos, hogy igazam van?” Nem teszi fel elégszer ezeket a kérdéseket a fodrász, a hentes, a postás, vastagon kihúzva: a politikus, de például, az író, költő, újságíró sem. Például, amikor azon gondolkodik, arról ír, hatalmas műveltsége minden atomját, energiáját megmozgatva, ütköztetve, hogy a másik író, költő, irodalmár etc., elfogadhat-e bizonyos díjakat vagy közölhet-e bármely írást a számára – ki nem mondottan, de mindenki számára köztudottan, plusz el- és letagadva – „ellenséges” lapokban, fórumokon. Ez, a képességeit tekintve a műveltség és az értelem legfelsőbb szintjeibe betekintést nyert ember, nem teszi fel a következő egyetemes kérdést sem, a „hogy jövök én ehhez?, nehéz, de áldott formuláját. Nem szorong könyvekkel és lexikonokkal zsúfolt lakása mélyén, nem fulladozik saját bizonytalanságának magányától, nem szemléli meg több oldalról is meggyőződését, nem izzad közben, nem forgatja a tükör előtt a szavakat, melyeket vagy kiejt, vagy papírra vet. A kétely hiánya miatt a gátlástalanságig magabiztos, bár személyiségének eleganciáját örökre elveszteni látszik, egyfajta etikai óvóhelyen érzi magát, és mivel így érez – kinyilatkoztat. E kinyilatkoztatás jellemzője ugyan a visszavonhatóság, és annak etikai dimenziókban történő lebegtetése, de a fent említett önmagára is érvényesnek tekintendő probléma felismerésének hiánya miatt, ez a legritkább esetben történik meg, és ha meg is történik, biztos, hogy a másik személy: az alany további degradálásával, lefokozásával, kigúnyolásával, etc. – amelyet a kétely hiánya miatt már eleve megkezdett, sőt mesterien kiszélesített – jár. Másik alapvető jellemzője, vagy inkább velejárója az azonnali kollektív normakövetés. Amelyben az egyén nem teszi hozzá, és ehhez képest nem formálja át az adott információhoz saját gondolatait, nem keres más irányú kontextusokat, egyszerűen elfogad és másol, megtörve ezzel a morál az emberi lélekben zakatoló ritmusát, egyszerűen észrevétlenül frusztrálódik és automatizál. Olvastam a nagyapám (Após) margóra írt gondolatait, és meglepődtem, hogy mennyire aktuálisan zengnek bennem most is. A normakövetés leegyszerűsítő tudománya, művészete – olvastam tovább – a biztonság hamis érzetét, valamilyen meghatározó, irányadó vagy annak vélt csoporthoz, közösséghez való tartozás törékeny illúzióját kelti. Ám, aki így határozza meg magát a társadalmi viszonyrendszerben, olyan filozófiai, pszichológiai labirintusba lép be, amelyből, nincs vagy csak nagyon nehezen, az előző szellemi életének teljes destrukciója által létezhet kijárat. Freud szerint a lelki egészségnek két kritériuma van: a képesség a munkára és a képesség a szeretetre. Manapság a provincializmus, és a mások életébe, személyiségébe, gondolataiba, érzéseibe, való feltétlen belegázolás, bele gyaloglás és taposás veszélye miatt átírhatjuk a mester szavait és megállapíthatjuk a lelki egészség két új kritériuma: a képesség a szeretetre és a képesség a kételyre. Ezek után rögtön meg is világosodhat elménk, a kettő igen szoros kapcsolatban áll egymással, mi több egymás nélkül nem el nem képzelhetők, mármint általános filozófiai, erkölcsi és pszichológiai értelemben, etc.
Meglepődtem a margóra írt soroktól, már amit el tudtam belőle olvasni. Nagyapám (Após) főkönyvelő volt a tűzhelygyárban, és nem gondoltam, hogy ennyire alaposan foglalkozott a témával, és hogy pont az írókra vonatkoztatva a legtöbbet, biztos így akart üzenni nekem a jövőbe. Az egész családunk a kételyre épült leginkább annak negatív formáira – mert hozzátartozik az állandóan változó igazsághoz, olyan is van – de a nagyszüleim életében a teremtő kétely tüze égett, ezt megtanultam már gyerekkoromban. A palócok misztikus kételyének tisztító tüze.
Sopotnik Zoltán
