Tiszatájonline | 2014. szeptember 30.

Szögesdrót-kötéltánc

BODOR JOHANNA NEM BAJ, MAJD MEGÉRTEM CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Képzeletbeli hátizsákjában sok-sok terhet cipelve indult útjára Bodor Johanna kötete. Röviddel megjelenése máris szép számmal láttak napvilágot recenziók a könyvről, azonban e visszhang széttartó szólamai azt is nyilvánvalóvá teszik: esztétikán túli szempontok szintén jelentékeny szerephez jutnak a mű recepciójában […]

BODOR JOHANNA NEM BAJ,
MAJD MEGÉRTEM CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Képzeletbeli hátizsákjában sok-sok terhet cipelve indult útjára Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című kötete. Röviddel megjelenése máris szép számmal láttak napvilágot recenziók a könyvről, azonban e visszhang széttartó szólamai azt is nyilvánvalóvá teszik: esztétikán túli szempontok szintén jelentékeny szerephez jutnak a mű recepciójában.

Bármelyik olyan irodalmi alkotásra igaz lehet ez persze, amely a közelmúlt valamelyik diktatúrájában játszódik. Olyan időkben, amelyekhez az olvasók többségének személyes viszonya van, vagy a családi legendárium, vagy saját élmények révén is akár. A múlt hasonló megéléséből fakadó sorsközösség-élmény elnézőbbé tehet némely ítészeket a mű gyöngeségei iránt, mások pedig a kíméletesség e csábítását túlkompenzálva olyan követelményeket kérnek számon a szövegen, amelyeknek az nem hivatott megfelelni. Ha pedig a szerző közéleti szerepet is vállal, akkor a politikai hovatartozás úgyszintén befolyásolhatja – a vélt eszmetársak fórumain előnyösen, az ellenoldal táborában pedig hátrányosan – a mű megítélését. Az sem feltétlenül a szenvtelen, esztétikai megalapozású értékítéletet segíti, ha a szerző olyan ismert, sokak által élő legendaként számon tartott író-szerkesztő gyermeke, mint amilyen Bodor Johanna édesapja, Bodor Pál.

Ráadásul a szerző szemlátomást cseppet sem kívánt ügyelni a mű írásakor arra, hogy ne teremtsen támadási felületeket. „A történet még nem tudom, mikor indul ebben az írásban (Regényben?)” – szól a Nem baj, majd megértem egyetlen műfaj-önmeghatározási kísérlete. Olyan ziccer ez, amelyet nehéz kihagyni. Némely ítészek a kérdéssé szerényített állítás kapcsán a műfaji bizonytalanságot arra tekintették apropóként, hogy a könyv regény mivolta mellett rögvest Bodor Johanna íróságát is megkérdőjelezzék.

Pedig a Nem baj, majd megértem című kötet megérdemli, hogy pusztán esztétikai szempontok alapján vegyük górcső alá, és erényeit elismerve adjunk igazat az indokolt bírálatoknak is.

Igen, a kötet indokolt bírálatokra is bőséggel teremt indokot. A szöveg gyakran olyan érzést kelt, mintha egy kitűnő humoristát hallgatnánk, aki viszont folyton megmagyarázza a jobbnál jobb poénokat. „Édesanyám szicíliai keménységű, habitusában a francia nők jegyeit hordozza, végtelenül okos, és rendkívül ravasz humorral rendelkezik. Ízlése, műveltsége és teherbírása pedig mindenki számára a mai napig viszonyítási pont az életben.” – írja Bodor, miközben csupán elegendő volna magára hagynia azt a fejezetet, amely arról szól, hogyan teremti meg a kreativitás lázadását az anya azáltal, ahogyan egyedi ruhadarabokat, táskákat, ágyneműket s abroszokat álmodik valósággá, az alkotó képzelet erejével kombinálva a Ceauşescu-diktatúrában elérhető alapanyagokat. A szerző egy helyütt saját, áldott jó természetéről tesz kijelentéseket, hogy rögvest megállapítsa: „tényleg szeretnivaló lány voltam”… amit azért bosszantó, mert mindez a szövegből amúgy is kiderül. Sokkal érzékletesebben és sokkal plasztikusabban, mint a szereplők személyiségét olykor egészen mesterien megjelenítő mikrojelenetek mellett felejtett kategorikus kilejentések, amelyek mintha olykor éppen a megfigyelési dossziék sablonos személyiségleírásait idéznék. Ez lehetne ironikus írói eszköz is akár, de Bodor túlságosan alkalomszerűen és túlontúl őszinte beleéléssel használja ahhoz, hogy ekként kezdhetne működni.

Nagyon is működnek azonban Bodor Johanna mikrojelenetei.

Kezdjük rögvest a könyv nyitányával. Ceauşescu megfogja a narrátor tüllszoknyáját, amint a Kárpátok Géniuszának üdvözlésére megkoreografált jelenet zárópózában áll. Roppant erős indítás, amely rögvest a nyolcvanas évek Romániájának abszurd világába veti az olvasót. „A nappalinkban állva felemeltem a vállfámon lógó tüllruhámat, és megállapítottam: jó lenne ezt a jelmezt kiállítani, hiszen ezt a Balettintézet történetében igazán fontos pillanatot érdemes lenne az örök emlékezet számára vitrin mögött őrizni.” – zárja Bodor Johanna a jelenetet. A gyermeki naivitásba oltott irónia mesteri példája lehetne ez a mondat, olyan, humorossága mellett is sokat mondó sziporka, mint Grendel Lajos egyik novellájának jelenete, amelyben a kisiskolás főhős azt feleli a tanári kérdésre, amely azt firtatja, mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz: Lenin… ha Bodor Johanna nem fűzné rögvest hozzá ezt: „A szüleim hasukat fogták a nevetéstől, e vidám történet sose született volna meg, ha nem éltünk volna az abszurd törvények országában. Édesapám jól ismert minket, kicsit aggódva csóválta fejét. Pontosan tudta, mennyi ideig fogunk ezen édesanyámmal jókat kuncogni. A humor cenzúrázását csak az ő kedvéért kapcsoltuk be.” A magyarázat poén- és hatásgyilkossággal egyenlő, mint megannyi további szöveghelyen.

E túlmagyarázott részek kigyomlálásának hiányáért azonban engedtessék meg a szerkesztői szigor elégtelenségét kárhoztatnunk, mintsem a szerzőnő írói kvalitásait. Ez utóbbiak nagyon is erős meglétéről ugyanis remekbeszabott mikrojelenetek tesznek tanúbizonyságot, amelyek néhány sorba sűrítve képesek teljes intenzitásában megjeleníteni egy diktatúra abszurditását azáltal, hogy szenvtelenül írják le, mily körülményes előkészületek és konspirációs készségek szükségeltetnek ahhoz, hogy létrejöhessen egy olyan esemény például, mint egy balettpróba, amelynek egy normális világban teljesen természetesnek és kihívásmentesnek kellene lennie. Az Operaház portásának és a balettnövendékek konspirációja alapján létrejött, mindemellett a jegesre fagyott, s a balerinák testén felolvasztott balettruhák által fémjelzett, hajnali öt órai balettpróbák nagyságrendekkel többet mondanak el a Ceauşescu-diktatúra természetrajzáról, mint amikor a szerzőnő kijelenti róla, hogy az „már tombolt az országban”. A szikárságukban is sokatmondó jelenetek között akadnak olyanok, amelyek akár a Cristian Mungiu forgatókönyve alapján készült filmetűd-sorozat, az Emlékek az aranykorból (Amintiri din epoca de aur) darabjai között is helyet kaphattak volna. Mint például az Operaház mesterének haláláról szóló néhány sor: „Hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába cipelte a kedvenc foteljét, becsukta a konyhaajtót, magára dobott egy pokrócot, és a sütő nyitott ajtajára támasztotta átfagyott, reumás lábait. A gáznyomás ereje alacsony volt, de ő melegedni akart az apró lángok sóhajtásnyi fuvallatával. Elszundikált. A gázt szokás szerint lekapcsolták. Majd hajnalban visszakapcsolták. A mester kedvenc foteljében pihenve halt meg.”

A sorban állás kultúrájáról, valamint a veszélyeztetett magyar értelmiségieket a legkülönfélébb konspirációs trükkökkel segítő kulturális attaséról és hitveséről szóló részletek, vagy éppen a diákjaival a tiltólistán lévő Mircea Eliadét elemeztető román irodalom-tanárnő alakja mind azt példázzák, hogy Bodor Johanna nagyon is tudja, miként kell néhány merész ecsetvonással elevenné rajzolni egy-egy szereplő személyiségét. Robbanékonnyá sűrített mikrojelenetei kétséget sem hagynak affelől: szinházi emberként elsajátított tudását remek dramaturgiai megoldásokként képes kamatoztatni akár az irodalomban is. Ha és amikor meri.

A minőség spektrumának ellenpólusán azonban efféle mondatgyomok csúfolkodnak: „Biztos piedesztálra vágytam, és lelkifurdalás-mentes övezetre. Ahonnan már tiszta lapokat és szabadságot lehetett remélni. Jutalomfalatot reméltem a sorstól. Ez volt a mantrám.” Piedesztál, lelkiismeretfurdalás-mentes övezet, tiszta lapok és jutalomfalat-mantra? Négy prózamondatban ennyi költészet több a kelleténél.

Mindezen gyöngeségek megléte azonban csak erősítik a lecsupaszított, szikárnak lenni engedett, egyszerűségükben is átütő mondatok és jelenetek drámai hatását, amelyek azt a vágyat ébreszthetik a Bodor-kötet olvasójában: bárha hamarosan egy novelláskötetben is próbára tenné a szerzőnő írói kvalitásait.

Hogy állunk azonban a regényírói erényekkel?

„A színpadon bármi megtörténhet, adott esetben improvizálni kell. Hiszen egy előadás csak tragédia esetén állhat le. Az improvizálás képességét is fejleszteni kell. Még a kezdet kezdetén közölte velünk, hogy amikor befejezzük a balettintézeti tanulmányainkat, legyünk szívesek kívülről tudni az Operaházban játszott összes balettelőadás koreográfiáját, sőt a fiúk részeivel is legyünk tisztában.” – írja Bodor Johanna a balettnövendékek krónikus Achilles-íngyulladással keserített, a szadizmus szintjéig megterhelő mindennapjait bemutató részletek egyikében. S mintha a balett világa a mű keretéül szolgáló társadalom metaforájává válna. Szigorú szabályok, amelyek megszabják, melyik növendék mikor örökölheti meg egy-egy balerina spicc-cipójét. Egy, csakis a bennfentesek által megismerhető hierarchia, amely olykor a növendékek között dúló kíméletlen konkurencia-harcként manifesztálódik. Az a világ, amely a felszínen a ballettelőadás éteri szépségét nyújtja, amelyről azonban a bennfentesek tudván tudják, hogy meggyötört rüsztökkel, megnyomorított lábakkal, s az önmegalázás aktusaival volt az arabeszkekig és piruettekig vezető út kikövezve. Tegyük fel, hogy nem tudjuk, a mű alkotója maga is balettművész, és a mű memoár helyett regényként kerül a recenzensek horizontjára. Ez esetben nagy valószínűséggel az ítészek is erényként emlegetnék annak kibontakoztatását, ahogyan a célja – Ceauşescu Romániájának elhagyása – felé törekvő balletművész-főhős fokozatosan feláldozza a szakmai igényességet a köznapok kényelmének oltárán.

Szó kell, hogy essék a Nem baj, majd megértem jellemrajzairól is. Az eddig írottakból remélhetőleg kiderülhetett, hogy a főhősnő alakjának remek megformáltságát túlmagyarázatok terhelik. A mellékszereplők némelyike szintúgy sablonossá válhatna, ha alakjuk rendszerint nem egy hosszabb, de életszerűségében is sokatmondó jelenet által jelenítődnék meg. Példának okáért idézzük ide a balettintézeti osztályfőnöknő, Cruceanu asszony figuráját. Testi fogyatékosságából fakadó sérülékenységét tettetett érzéketlenséggel palástolja, azonban a diplomaosztó előtti napon végül engedi szétoszlani álcáját. Remek példaként szolgálva arra, hogy egy dramaturgiailag szépen kidolgozott jelenet miként változtathatja meg alapjaiban a szereplőről korábban megalkotott képünket: „Az a nagyvonalúság, amivel várt minket Cruceanu asszony, az ismert ellátottsági körülmények ismeretében, erőn felüli gyűjtögetés bizonyítéka volt. Azon az estén leomlott a gondosan felépített, jeges fal, amely mögül egy csodálatos asszony bújt elő. Valamelyikünk nem bírta ki és megkérdezte, miért viselkedett velünk ennyire hidegen és szinte barátságtalanul. Elmagyarázta, hogy testalkata miatt tekintélye sérülékenyebb lett, ha emberibben viselkedett egy osztállyal. Különös tanulság volt. Mély vallomás. Tapasztalatainak köszönhetően a hideg viselkedési formát választotta, és azt állította, sajnos ez a módszer sikeresebbnek bizonyult. Bevallotta, hogy számára sem könnyen tartható ez a játékszabály, mert magányosabbnak érzi magát a diákjai között. Ezek után megköszönte barátnőmnek és nekem, hogy éveken át elkísértük az iskolába, bocsánatot kért túl szigorú viselkedéséért, és közölte, hogy ez volt az egyetlen osztály, amelyet otthonába meghívott.”

A főhősnővel kapcsolatba kerülő férfiak azok a szereplők, amelyek a leginkább működnek a Nem baj, majd megértem szövegében. A balett-táncosnő személyiségfejlődésének útját, amely a zsülettszoknyás, naív kislánytól a célját elérő, de lelkében önmagával és másokkal szemben, leginkább kényszerűségből elkövetett bűnök terhét hordozó fiatal nőig vezet, férfiak szegélyezik. Egy nő útja ez, amelynek kanyarulatait férfiak határozzák meg, hús-vér mérföldkövekként. Mihai, a gyermekkortól kezdve óhajtott, tizennyolc évesen beteljesített, majd a Magyarországra költözés által végképp elveszített szerelem tárgya, George, a testi gyönyörök mámorát s a lelki felületességet elegyítő filmszínész, s legfőbbképpen a filmnoir-főhősnek is beillő Virgil a mű leginkább eleven, hús-vér alakjai.

A Nem baj, majd megértem akár egy pszichológiai szado-mazo történetként is olvasható. „Mindannyian egy nagy, szadista HAZUGSÁG áldozatai voltunk, amiből csak erőltetetten és HAZUGSÁGGAL lehet kimenekülni.” – írja egy helyütt a szerzőnő, s e kijelentés, függetlenül attól, mennyire szájbarágós, nagyon is kifejezi a Bodor-mű leglényegét. A főhősnő célja ugyanis, hogy a hivatalokat és a titkosrendőrséget kijátszva Magyarországra menekült szülei után mehessen, éppúgy megköveteli az egyes – főképp a hatalom gépezetébe beilleszkedettek magabiztossága által is vonzóvá lett – férfiszereplők mazochisztikus kiszolgálását, mint más esetekben a – nem egyszer a korábban domináns szerepbe került – férfiak megalázásának aktusát. A rendszer szadista hazugsága olykor önnön áldozatát is hazug szadistává teszi. „Minden bugyorban ott volt a lelki szú percegése, a féreg csámcsogása, az élet hamvasztása, a szürke reménytelenség depressziója, a kompromisszumok lesújtó és fojtogató ereje. Ez mind összefüggött egyetlen ember hatalomimádatával, a rendszer borzalmával, az emberi gyávasággal, a határtalan és szelektálás nélküli alkalmazkodó képességgel.

Igen, mindannyian hibásak voltunk.” – írja egy helyütt Bodor Johanna. A kijelentés túl egyértelműen idézi Illyés Egy mondatát a zsarnokságról, és nem sokat tesz hozzá ahhoz a kiszolgáltatottság-hangulathoz, amelyet a szerzőnő a mű egészében újra meg újra megkomponál, mégis igaz a Bodor-műben megjelenített világra. Mellesleg a repülőtéri búcsújelenet, amely Mihai s a főhősnő között játszódik le, s amely önmagába sűríti a történet által ábrázolt két év teljes feszültségét és tragédiáját – s amelyről e sorok írója minden irónia nélkül mondja, hogy szívesen képzeli el Ingrid Bergman és Humphrey Bogart által eljátszva látni – jóval több drámaiságot vonultat föl, mint bármely Illyés-parafrázis.

Mindent összevetve az, hogy Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című kötete emlékirat, vagy regény, egyáltalán nem számít. A Nem baj, majd megértem egy irodalmi mű, amely remekbeszabott megoldásokat vonultat fel, s e megoldásokat olykor éppen az írói tökéletességre törekedve teszi tönkre. Egy kötet, amely úgy képvisel kritizálható minőséget, hogy nagyon is magában hordozza későbbi remekművek lehetőségét.

„Nem író vagyok, hanem táncművész.” – írja Bodor Johanna a kötet zárlatában. Tévedés.

Ezzel a könyvvel Bodor Johanna most már, letagadhatatlanul és elvitathatatlanul, író is.

Haklik Norbert

TN6_B1246000Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

Magvető Könyvkiadó, 2014

224 oldal

2990 Ft