Krúdy Gyula: A halál fogadója

EGY FÉRFI KÖNYVÉBŐL

Egyszer külvárosi kis fogadóban laktam. Magam se tudom már, hogy kerültem a sötét kis egyemeletes házba, amely a keskeny sikátor végén titokzatosan húzódott meg. Az utczára néző ablakokat sárga függönyök takarták. A sötét kapualjban vérvörösen lobogott a gázláng. Itt lakott üvegszekrényében a portás. Kiaszott arczú, mogorva öregember volt. Soha se láttam mosolyogni, soha szomorkodni. Mozdulatlan üldögélt kulcsai között és csak akkor vetette fel szemét, ha vendégek érkeztek a fogadóba. Milyenek voltak a kis fogadó vendégei? Gondolhatják, hogy nem átutazó fejedelmek szálltak meg az ódon lakban. Többnyire titokzatos párocskák surrantak be a sötét kapun és sebesen tűntek el a recsegő grádicson. A vén portás mogorván czammogott utánuk kulcsaival. A párocskák éppen olyan titkosan távoztak, mint ahogy jöttek. Állandóan mély csend borult a házra. A nagy csendben búsan üldögéltem a lépcsőház felett kis szobámban. A lépcső olykor megreccsent szobám alatt és siető lépések hangzottak… Lassan rájöttem, hogy a lépések mindig sietőbbek voltak, midőn jöttek és távozóban lassúkká váltanak. A titkos szerelem lakott e sötét falak között; az elfojtott csókok nem hallatszottak ki a bezárt ajtók mögül. De a halál is itt lakott…

Olykor sápadt, magános férfiak jöttek a fogadóba, kiket a vén portás, míg kulcsaival babrált, gyanakodva méregetett. Krákogva világított előre a szúette lépcsőn és haragosan nézegetett hátra. A sápadt emberek csöndesen ballagtak a portás nyomában és hátranéztek a kapualjból a keskeny, sötét sikátorra, amelyen túl az élet nagy vasszekerei zörögnek, gurulnak és eltaposnak sokakat… A kis fogadóba nem hallatszott a szekerek zörgése. Itt csöndesség volt, mint az őszi éjszakában, mely a nedves mezők felett reszket. Gyakran riasztott fel pisztolydörrenés álmatlan éjszakán, amely valahonnan az emelet felől hangzott. Magamra kapkodtam ruháim és a folyósóra siettem ilyenkor. Ajtók nyíltak és éjjeli ruhás emberek szaladtak a lépcsőre, ha a pisztolydörgés felverte a nagy csöndességet. Sápad arczú, boglyas hajú lányok futottak ijedten és kíváncsian az emeleten, tarka alsószoknyájuk mint látomás suhant el a gázlámpák fényében, − álmos férfiak néztek keresztül a lányok vállán; − csak ilyenkor tudódott ki, hogy a kis fogadóban sokan és csöndesen töltik az éjeket, akiket napközben sohasem látni. Míg vén a portás felczammogott az emeletről és harsány hangon kiáltott rá a futkározó vendégekre: „itt a rendőrség!” Erre mindenki szobájába vonult és az emeletről a földszintre vittek egy-egy sebzett férfit. A rendőr szimatolva hallgatózott a bezárt ajtók előtt: odabenn némaság volt, mintha ki sem lakna ott.

Bizony gyanús kis fogadó volt ez és magamban sokszor gondolkoztam: vajjon kik lehetnek a tarka szoknyás lányok és álmos férfiak? A hotel garnik vegyes vendégseregében ismeretlenül és nyugodtan éldegéltem; a tarka szoknyás lányok reggelre eltűntek a házból és kaczagásuk helyett suttogó és lefátyolozott arczú asszonyok siető lépését hallottam, amely lépések a keskeny sikátorból, az élet zörgő szekere elől remegve vezettek ide egy félórai boldogságra, vagy bűnre. A nagy békességben, amely itt volt – (soha hangos szó nem hallatszott) – a pisztolyok durranása izgató szenzáczió volt, mint az éjjeli villámlás az álmatlan embernek. A vén portás a durranások után, másnap üvegkalitkájából kinyújtotta újságját és ujjával és a nyomtatott sorokra mutatott, amelyekben fogadójuk neve és az öngyilkosság volt olvasható.

Tán még máig is ott laknék a kietlen magányban a bűnös suttogók és titkos csókolózók között, ha egy váratlan esemény el nem űz a házból.

Egy téli este idegen nővel ismerkedtem meg.

Vasúton jöttem vidéki rokonaimtól, hol a karácsonyi ünnepeket töltöttem s míg kívül a gőzgép lihegve küszködött a hófúvással, a meleg kupában a kis fogadóra gondoltam, a tarka ruhás lányokra és a különös férfiakra; a vén portás is eszembe jutott: vajjon volt-e nekik karácsonyuk? A kis üvegkalitkában tán zúzmarás fenyőgally mellett virrasztott az álmatlan öreg és a tarka ruhás lányok boldog ünnepet kívántak neki?… A kupéban ült az idegen nő. Sokáig nem törődtem vele. Már nem volt fiatal, de öreg sem volt. Szép sem volt. Kék karikás barna nagy szemébe mikor először néztem, szánakozni kezdtem rajta. Szegény asszony, − a bánat megvénítette, gondoltam. Később beszélgettünk és kellemes, lágy asszonyi hangja felmelegített ott a téli útban. Kitűnt, hogy özvegy és a fővárosba azért utazik, hogy ott kenyérkereset után nézzen.

Az unatkozó emberek tudják, hogy egy hosszú-hosszú óra, amely különben terhesen pereg le, néha váratlan elröpül és kellemes emlékezéssel tölt el. Míg a téli délutánba lassan beleszakadt az éjszaka, az órák elröpültek a kellemes asszonyszóra és hálásan nézegettem az idegen nőre. Mosolyogtunk egymásra és úgy beszélgettünk, mintha már nagyon régen ismernénk egymást. Éjszaka lett, a fehér mezőkön a téli éj legendás sötétséggel aludt, – mire az ezerlámpásos Pest feltűnt a szemhatáron, az idegen nő már elfogadta szállásomat addig, ameddig… A vén portás dörmögve ült kopott bundájában a jéghideg odúban és kulcsait éppen úgy csörgette, mint karácsony előtt. Szótlanul nyújtotta felém szobám kulcsát, mintha tegnap látott volna.

Az idegen nő, − ma már a nevét is elfeledtem, − dideregve bújt az ágyba és mindjárt elaludt. Megnéztem czipőjét… Ah, nem a szerelmi kalandok szallagos, kaczér czipőcskéje volt ez! Becsületes, félretaposott feleségi czipő, amely czipők szorgosan járnak a ház körül, a konyhán az éléskamarában és a férj körül. Az idegen nő alig hallhatóan lélegzett… Igen sápadt volt és fehér homlokára fekete haja ziláltan omlott. Az út elfárasztott, hamar aludni tértem.

Emlékszem, valami különös álmom volt. Valami hóbortos álom, amelyből riadtan ébredtem. Amint megmozdultam, egy jéghideg kezet éreztem a takarón. Oly hideg volt a kéz, hogy érintésére megborzadtam. Felugrottam és világosságot gyújtottam. Az idegen nő mozdulatlanul feküdt az ágyban. Nem hallottam a lélegzését, hozzányúltam, nem mozdult. Mikor a takarót felemeltem, egyszerre kinyílt a szája, de hang nem jött ki belőle. A sötét szájüreg rám meredt és többé nem csukódott be. Az idegen nő halott volt… A tarka szoknyás lányok megint futkostak a folyosón, az álmos férfiak nagyokat ásítottak. Eljött a rendőr és gyanakodva vallatott. Reggelre már elköltöztem a fogadóból és az újságokból oly közönyösen olvastam az éjszakai halott asszony dolgát, mintha az egész nem érdekelne.

Évek múltak el ezután.

A kis fogadót tarka szoknyás leányaival, suttogó párocskáival és öngyilkosaival már régen elfeledtem. Más barátaim, más ismerőseim lettek, más szakállt kezdtem ereszteni és szigorú erkölcseimre büszke voltam. Ám egy mámoros farsangi éjszakán, midőn szigorú erkölcsű barátaimmal elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból, egy vigadói álarczos bálon a titokzatos herczegnőkkel ugyancsak tánczoltam. Az álarczos nők, a bor, a táncz könnyelmű fiatalságom emlékeit hozta eszembe és szerelmi kalandra vágyakoztam. Álarczos bálon lehet szeretkezni, hisz a herczegnők, akikkel a négyest tánczoljuk, többnyire szegény varróleányok vagy pajkos szobalányok. Szeretni jönnek el ők is a farsangi tánczba és a szigorú erkölcsű uraknak nem nagyon állnak ellent. Így történt, hogy tánczosnőm szerelmét megnyertem és még messze volt a hajnal, midőn egy víg fiákeres elröpített minket a Vigadóból. Hová menjünk, hogy szerelmünk titokban maradjon?

A nagy fiatalság, amely elárasztott, a sötét kis fogadó képét hozta elémbe. Kocsisunk sietve engedett a parancsnak és perczek múlva már ott is álltunk a sötét kapu előtt és dideregve csengettem.

Hinnétek, hogy aki kaput nyitott, ugyanaz a vén mogorva portás volt, ki az én időmben ott szolgált? Vajon megismert-e? Előre czamogott a szúette grádicson és kulcsait csörgetve régi szobám felé vezetett. Kinyitotta az ajtót és mormogva távozott. Barátnőm oly nyugodtan lépett be, mint aki megszokta már az efféle helyzetet. Mámoros kaczagással vetette magát az ágyra és lábával a mennyezet felé rúgott…

A fogadói szoba éppen olyan volt, mint mikor én benne laktam. A bútorok ugyanazok, a szőnyeg rongyosabb valamivel, a függönyt mostanában sem szokták kimosni… Fáradtan leültem és fázósan néztem barátnőmre: az idegen nő jutott most eszembe, aki szótlanul, hang nélkül meghalt abban az ágyban egy téli éjszakán, míg én mellette aludtam.

Barátnőm ledobálta ruháit és a takaró alá bújt. Elvirult, kifestett arczú leány volt, amilyent sokat láttunk. Csudálkozva nézett rám, hogy miért gubbasztok szomorúan a széken? Fáztam, de lefeküdni nem tudtam volna semmi kincsért sem. Legjobban elfutni szerettem volna erről a helyről.

– Rosszul van? – kérdezte barátnőm.

– Nem, − feleltem. – Csak azon csudálkozom, hogy itt vagyok, maga meg velem van. Mi sohasem láttuk egymást és soha többé nem látjuk egymást… Épp úgy, mint azzal az idegen nővel…

– Ki volt az? – kérdezé a leány és felkönyökölt az ágyban.

Lassú, vontatott hangon mondtam el neki az idegen nő történetét. A leány kimeresztett szemmel hallgatta.

– Megmérgezte magát? – szólt suttogó hangon.

Ráztam a fejem és mint szigorú erkölcsű férfiú megjegyeztem:

– Jobb volt szegénynek, mielőtt teljesen a rossz útra tért volna.

– A rossz útra? – mosolygott a leány. – Nekem már két barátnőm lett öngyilkos. Egyik a Dunába ugrott, másik mérget vett be. Nem csuda. Csupa nyomorúság ez a kutya élet.

– Különösen, ha megöregszünk, – sóhajtottam.

– Igen, igen, − szólt sebesen a leány. – Én is már sokszor megöltem volna magam. Minek él az ilyen, mint én? Mindenkinek a kutyái vagyunk. Felrúg mindenki. Jobb volt annak a nőnek meghalni. Ha temetést látok, mindig ezt gondolom: jobb volt…

Sok bort ittunk az éjjel és a lány most mámorosan kaczagni kezdett, a kaczagásból a sírásba csapott és a párnába temette az arczát.

A levegő is mellemre nehezedett, zúgott a fejem. Felálltam és az ajtó felé mentem.

– Ne menjen, ne hagyjon itt! – kiáltott kétségbeesetten a lány.

– Rosszul vagyok, − feleltem.

A folyosóra léptem és zúgó homlokom megfürösztöttem a jéghideg éjben. A kis fogadó csendes volt, mintha kísértetek laknának benne. Valahol messze fütyült a vasút… Sokáig álltam a folyosón és szigorú erkölcseim felébredtek. Szégyelltem magam, hogy e bűnös tanyára jöttem. Igazán, rendőrségünk hasznavehetetlen intézmény. Miért nem zárja be ezt a házat, hol annyi förtelem történik? E gondolatokkal elfoglalva észre se vettem, hogy a hideg átjárja testem. Dideregni kezdtem és a szobába mentem vissza.

A leány nem feküdt az ágyban. A sarok mellett állott és szokatlanul magas volt… Nem állott, függött az ablak keresztfáján és éjjeli ruhás teste kinyúlt. Remegve léptem közelebb. Valóban függött ott, vékony zsinegen.

Már nem emlékszem, mi történt. Egyszerre a tarkaszoknyás lányok vettek körül és rémülve néztek rám kiföstött szemükkel.

– Oáh! – ásított valaki mellettem. egy hálóinges férfi volt.

Az öreg portás harsányan kiáltott odalenn: „Jön a rendőrség.”

* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.