Szekeres Nikoletta versei

mi mind, így együtt

vonalakat sírtak a hópelyhek

matekórán az ablakra,

mert anya azt mondja,

hogy én egy álmodozó vagyok.

lehetnél költész is kisfiam,

ilyenkor apára gondolok,

és le is rajzoltam őt egy

milliomosnak, amikor megkért rá a néni.

anya sas lett, apa feje fölött repült,

mert ő nagyon szeret utazni és fékezhetetlen,

mint egy nagyon gyors autó.

mániája a szabad.

apán olyan ruha volt, amit

sose venne fel,

nyakkendő és arany nyaklánc,

kezében komoly, fekete táska.

így lakunk mi mind itt a belbudán, majdnem együtt és majdnem közel, pont 3 megállónyi busztáv.

kavicsos

a kavicsokba mondtam bele,

hogy rohadjon meg a bence fele,

én voltam a kavics teteje,

máshogy nem fértem

bele a tenyerembe.

kemény a gyomros,

focizni meg nem szeretek,

a vízben úszok, mint a hal,

és csak rakom a köveket.

pedig a talpamat is vágja,

vékony a kő, meg én is az vagyok,

csúszok meg  fáj, és

senki nem akar hallani engem,

pedig folyton beszélek,

hátha valaki meghall.

meghalt a papa,

nem szedett velem kavicsokat,

vele délután a szőnyeg

oldalsó csíkjain

toltuk a favonatot.

a kavicsokba mondtam bele,

hogy hegedülni sosem fogok,

legyen inkább a dob,

a kavics meg pont belesimul

a kezembe, a fele szürke, és van,

ahol csúszik, meg éles, és úgy vág,

mint az a bicska, amit elvesznek tőlem,

amikor más gyerekek közé indulok.

mert hiába akarok én csak beszélni,

meg faágat farigcsálni,

a kavicsdobálással még akkor is

sokkal jobb vagyok.

mindig így kezdődik

ha buszos kirándulásra megyünk mi,

jó lenne úgy ülni, ahogy akarom,

áron mellé valahogy bekerülni,

végre a képregényem mutathatom.

félek és kezdődik a gyülekezés,

a tanítónéni már ordít, nagyon,

legyen mindenki nyugton, ebből elég,

nézem áront, épp kézen fogta zsombort.

nagyon gyűlölöm ezt a kiabálást,

pont olyan, mint a komjádi usziban,

a szőke edzőnő, karján egy vágás.

már megint az alex mellé kerültem,

reggel is így maradt el a fogmosás,

legközelebb korábban ébredek.