Papa mia

MAMMA MIA!

Már a filmet sem szerettem.

Merthogy nem is igazi film. Össze volt csődítve egy csapat híres színész a görög tenger­partra, akik alig várták az alkalmat, hogy dalra fakadhassanak, ABBA-dalra. A történetet már akkor is kép­telen voltam megjegyezni, elsősorban azért, mert alig volt történet, drama­turgia meg még annyi se.

Pedig a 70-es évek svéd együttesének sikerében az egyik fő tényező épp a pontos dramaturgia volt. Két loboncos hajú fiú, aki írja a slágereket, és legtöbbször csak tátog, legföljebb vokálozik (egyik a gitár, a másik a zongora mögött) és a két csinos lány, egy szőke meg egy barna (hangszer nélkül), akik énekelnek, táncolnak, és megbolondítják a férfiszíveket. Az abbások életben is párokat alkottak, de a fiúk inkább rokonszenvesek voltak, mint jóképűek, ezért nem zavartak meg bennünket abban, hogy szerelmesek lehessünk a lányokba, a szőkébe vagy a barnába, ki-ki ízlése szerint.

Ja, és még egy apróság: a két lány, Agnetha és Anni-Frid piszok jól énekeltek! Egy szoprán és egy mezzo, tiszta, csengő, érzelmekkel teli hangon. A fiúk milyen ritkán léptek elő, pedig például Rock me című slágerük szólistájaként Björn Ulvaeus nagyszerű. Újrahallgatva az ABBA-dalait még feltűnőbbek fő értékeik: a dallamgazdagság, az ötletes hangszerelés, és főképp az erőteljes, sugárzó éneklés.

Itt akár be is fejeződhetne a kritika, mert a szegedi Mamma mia szereplői csak közepesen vagy gyöngén énekelnek. Akinek meg volna hangja, például Sáfár Mónikának, annak meg alig jut dal. Ez azért is elgondolkodtató, mert a darabra nagy castingot rendeztek. Ők volnának ma Magyarországon a legjobbak?

Amúgy a színpadkép (Bátonyi György) látványosnak mondható, a hátsó ledfalra könnyedén vetítenek gyöngyöző tengert vagy sziklás hegyvidéket, aki szereti az ilyesmit, ámulhat rajta. A ruhák (Szűcs Edit) nem valami fantáziadúsak, követik a film megoldásait és megmutatják a 70-es évek divatját, de semmi több. Semmi, amitől valahogy művészinek éreznénk az egészet. A való, és semmi égi más.

A történet lényege, hogy a lagzijára készülő lány fejébe veszi: megkeresi az apját. Az anyja a születése előtti évben nagyjából három pasival dugott, ezeket a kapcsolatokat próbálják villámszerelmekké fölstilizálni. Csoda, hogy nem lehet őket komolyan venni? Meg aztán milyen anya az, aki húsz évig eltitkolja egy férfi elől, hogy gyereke született tőle, a gyermekét pedig megfosztja a lehetőségtől, hogy az apját ismerve nőjön föl?

Megértem, ha a lányos anyukáknak könnyel telik meg a szemük, amikor a második részben Donna búcsúzik a lányától és felidézi milyen volt, amikor még kicsi volt. Ám én akárhány lányt ismerek, aki száraz szemmel ezt kérdezné: „Anya, miért csináltad ezt velem? Miért gondoltad, hogy jogod van hozzá?”

A darab megfelelő címe sokkal inkább a Papa mia lenne, hisz apakeresésről szól, sajnálatos módon azonban az ABBA nem írt ilyen című slágert. (Persze a darabot is nehéz lenne fordítva megírni, tekintve, hogy anyát sokkal nyűgösebb castingolni, mint apát.) De sajnos a végén semmi DNS-vizsgálat, számolgatás és a mama sem tudja megtippelni, ki lehet a vér szerinti apa, s a rosszfajta könnyűműfaj szabályai szerint elkenik a problémát. Na, olyan lányt viszont egyetlen egyet sem ismerek, aki ebbe belenyugodna! S ha létezik is ilyen a világon, semmiképpen nem érdemes darabot írni róla.

Nem ez a musical a világsiker, hanem az ABBA muzsikája. A darab inkább visszaél vele, kizsákmányolja, elszegényíti. Hiába táncikálnak, mórikálnak, hiába jönnek le a nézők közé. Nekem ne mondják, hogy a színpadra állítás (Szirtes Tamás) ügyes! Inkább üres. Ha már 70-es évek, inkább NDK-s esztrádműsorokat idéz. Láttunk már a Dóm téren jó musicaleket, a legizgalmasabb A nyomorultak és az Elisabeth voltak. Igazi drámával, drámai muzsikával, feszültséggel, katarzissal. Már, ami egy színházhoz kell.

És, hogy öt telt ház? Hogy már jövőre is elkezdődött az árulás, a jegyek árulása? Mit mondhatnánk erre? „Waterloo!”

Márok Tamás

[nggallery id=433]