Kálnay Adél versei

Ma nem

Ma nem tudok verset írni.

Megfakultatok szavak,

s oly erőtlenül hullotok

elém, mint halni készülő

őszi madarak.

Mi történt veletek?

Hová lett színetek,

hová lett ízetek?

Szemlesütve álltok

előttem, s látom,

bűntudat gyötör.

Most kéne jönni,

szolgálni szépen,

kezem alá simulni,

mint hajdanán,

amikor könnyedén

szökkentetek papírra.

Egyszerre voltatok

csintalanok, komolyak,

tétovák és  magabiztosak,

s őszinték mindenek felett.

Hová lett hevetek,

mely égetett, mint a tűz?

Hová lett áradásotok,

mellyel sodortatok

az igazság felé?

Ma nem tudok verset írni.

A mondatok üres szobák,

konganak és süvít bennük

az ostoba szél, mely soha

semmiről nem beszél.

Ó szavak, selymesen,

lágyan hangzók vagy

keményen pattogók,

kezemben legyező és

ostor voltatok.

Csak nyúlnék értetek,

ám hiába, elbújtok

előlem szobátok

legbelső zugába,

s gúnyosan figyeltek,

mit teszek, ha csupán

levegőt markolok,

és rettegve kérdem,

mi lesz most velem,

ha jön a némaság,

ha hiába nyúlok a

szavaim után, mert

menekülnek előlem

mint sanda árnyak,

s nem hagyják többé

kimondanom, mindazt,

ami fájhat.

Ha újra

Gyönyörködöm

a téli fákban,

szégyen nélkül

mutatják fel

csupaszságukat,

büszkén nyúlnak

az ég felé a

vékony csontú

pőre ágak,

halottnak látszanak,

mégis élnek,

belsejükben lomhán

csordogál az élet.

Ők nem félnek a

haláltól, bíznak

az őserőben, a

földben, a vízben,

a levegőben, s a

rendben, hogy

minden mindig úgy

van, ahogy lennie kell.

Ha újból megszületek,

fa leszek a réten,

ott állok majd

a közepén,

koronám szélesen

elterül, ágaimon

madár fészkel,

soha nem leszek

egyedül.

menedéke leszek

a vándoroknak,

nem mozdít vihar,

nem tör le fagy,

ágaimon zuzmara

csillog,

s nem félek majd

ha a nap

magamra hagy.