Ilyen ez a Lajos-féle tyúkhúsleves

FALCSIK MARI: NŐKET NÉZŐ KÉPEK

A Nőket néző képek férfiszemekben tükröződő nők tobzódása versben és képben, a Férfit Néző Nő szeméből visszatükrözötten, pózok, amiket Falcsik Mari újra írt vagy megírt, amikbe beleírta magát annyiképpen, amennyiképp sosem mert, tudott vagy akart nő lenni e férfi-univerzumban. Szerepverseknek is mondják mások máshol a Nőket néző képek költeményeit, holott csupán e pózok kaleidoszkóp-szerű változásai rajzolják ki a látszólagos szerepeket. Nők, ahogy valakik őket látják. Ahogy ők látják magukat és másokat, a világot. Ahogy értik vagy félreértik az egészet. Falcsik Mari kedvtelve rántja magára e pózokat virtuális életében, költészetében, dalaiban. A kötet első verse szórakoztató ujjgyakorlat, ha úgy te­tszik, s az egyetlen Falcsik Mari által jegyzett versként (A Pyg­malion-klub) a rá következő további negyvennyolc köl­teményt hivatott felvezetni tánclépésben, öt női hangra kom­ponálva. Míg az ókori sztoriban saját teremtményébe, szobrába szeret bele Pygmalion, s epekedése tárgyát isteni segédlettel hús vér emberré változtattatja, addig Falcsik Mari klubjának Pygmalionjai – bármely nosztalgiával is gondoljanak rájuk teremtményeik, Karenina Anna, Júlia, Psyché és Csokonai Lili valamint Sárbogárdi Jolán – vélhetőleg a hátuk közepére kívánnák inkább hősnőiket, mintsem a maguk oldalára eleven oldalbordának. Túl szexire írták meg őket, majd kudarcot vallva önnön vállalkozásukban, ki-ki a maga ízlése szerint vett revansot teremtményén, a korszellemnek megfelelő stílben. A kasszasiker mindenesetre garantált azóta is, s mindaddig, míg érző szív szakad.

A Pygmalion klubtagság aktuális összejövetelén Falcsik Mari, kiemelve hőseit szokásos szövegkörnyezetükből, saját XXI. századi hangját adja az irodalmi traccspartira egybegyűlteknek, akik Anna Karenina körkérdése nyomán vallanak elégedettségük fokáról az őket kitaláló férfiak íráskészségét s nők iránti empátiáját illetően. A Falcsik Mari vs. Anna Karenina szeánsz a Nőket néző képeket, azaz magát a kötetet hivatott invokálni. „Már talán a nő szülte nőknek is üzenhetnétek…” – búcsúzik az est végén Csokonai Lili, ki Falcsik Mari által animáltan egy élő kan teremtményének vallja elégedetten magát, leszólva némileg Sándorka rossz tündérét, Psychét, vagy inkább magát Sándorkát. S míg Júlia szemérmesen hárít („Will mindent tudott rólam”), Jolán, társadalmi helyzetéből következően, már a „ Lajos-féle tyúkhúsleves” említésétől is elalél. Nem csoda hát, ha ennyi hála fáradhatatlanná teszi A Pygmalion-klub nőit tragédiáik és komédiáik repertoáron tartásában, mindaddig, míg akad ember, kinek olvashatnékja támad.

S hogy miért tetszik e nőknek férfi teremtőik kénye-kedve szerint élni s halni, azt Csokonai Lili feleli meg, egy vállrándítással zárva le a témát: „(…) volt, / hogy átgázoltak bárdolatlan barmok seregekben/ a lányokon sokkal silányabb szövegekben!” Ennyi.

A kötetnyitó egyhangon-pendülés persze szükségszerűen interferál a további negyvennyolc vers kavarta érzelemáradással. Aggastyán arcok montírozódnak évődő ifjú ajkakra, vér, mocsok, halálfejek és háború képei vetülnek tépett neccharisnyás combokra, kitárulkozó nemiszerveken át kukkolhatja a nagyérdemű a no future káoszát, míg férfikezek bűvészmutatványaiban felhőkarcolók, fegyverek és perverz pillantások rontanak rá a paraván mögött menyasszonyi fátylakkal, tükröcskékkel, gyermek neveléssel és háztartási munkákkal bíbelődőkre. A Nőket néző képekben a különféle sorsokat, mint pózokat játékos könnyedséggel mímelő Falcsik Mari titkos küldetése a férfiak uralta ösztönélet függőségében vergődő és /vagy lubickoló nők külső és belső konfliktusairól tudósítani, rávilágítva a meghasonlások történelmi és társadalmi gyökereire, valamint a párkapcsolatokban vívott egyéni csaták nagyszerűségére és hiábavalóságára – a biológiai óra kérlelhetetlen ketyegésének idegölő zajával a háttérben.

A kalandos vagy hétköznapi történetek, Falcsik Mari teremtményeinek fiktív és valós életrajzai forgatókönyvül szolgálnak Lantos László Triceps digitális kollázsaihoz, az álommunka illusztrációkban lepergő filmkockáihoz. A költemények társalkotásaiként létrejött képek olykor búvóhelyül szolgálnak a szerzőnek, játékos akadályt gördítve az önfeledt versolvasás útjába. Falcsik Mari és Lantos László Triceps közös projektje nem csak vizuális, de nyelvi kíhívásokban is bővelkedik, főként, mikor ajtóstól ront a házba, azaz az olvasó és író intimszférájába a megszólalás brutalitása, hogy aztán a pornográfia határán nőies szeméremmel mégis megtorpanjon a szubkultúrát idéző szleng mellett voksolva: „Luv ja, te rusnya / dudva, te pudva, / újra, ha kúrva, / rúgva, te durva!”, etc.

A nőket és a világrendet leuraló durva férfibeszéd hol – a Freud óta ismerős – trauma-gyökerű indulattal, hol ironizáló modorossággal vagy archaizáló iróniával slankítva zúdul az olvasóra és a versekben megszólaló kiskorúakra, lányokra és asszonyokra. Bár az elcsukló sírásként feltörő, sokkolóan szexista szavakkal véghezvitt önfeltárulkozás, mint az Utcán élő lány mantrája is, nem idegen a magyar punk költészettől – gondolok itt elsősorban Ujj Zsuzsi dalszövegeire –, Falcsik Mari verbális harakirije egy újabb extrém felütése a (női)lét elviselhetetlen könnyűségét leíró dalszövegdzsungel lüktetésének. Erre a ritmusra botladozik a prostitól a családon belüli erőszakot elszenvedett kislányig, a reklám-álomnőtől a szerető hitvesig és azon túl a hű szeretőig mindenki a kötetben, a nemi szerepek porosodó díszletei közt, hol ripacskodva, hol hatalmasakat alakítva – ám kivétel nélkül ugyanazokat a lépéseket variálva időtlen idők óta, filmszakadásig, számolatlanul. Ha nyolcan lennének, a hetedik maga a szerző volna – a Nyolc és egy gyertya című versben foglaltak szerint legalábbis: „A hetedik magam volnék, böhöm árnyék, kurta zsombék”.

S végül, de nem utolsósorban fény hull a megsebzett egóra, a tükreiben mint képek sorában magát néző legbelső énre, ami már eleve jó móka, nem beszélve a futó kalandról, ami megesik az olvasóval, aki ösztönei mélyén az állatot ringatja.

(Scolar Kiadó, Budapest, 2013. 112 oldal, 3250 Ft)

 Bárdos Deák Ágnes

Megjelent a Tiszatáj 2013/6. számában