Juhász Ferenc: Az engem néző Isten

Ködpor-fényben néz az Isten!

Állok öröklét-szagában:

testemre forrt halál-ingben,

ólom elmúlás-igában.

Néz, mint egy páncél-óriás

szarvasbogarat kezében,

sírdomb-hátú rózsalilás

vasgépet űr-tenyerében.

Ahogy én néztem az erdőt

bújó kíváncsi gyerekként

azt az agancsos vasfelhőt.

Állt és nem tudta mi történt.

Hiszen a mohos fatörzsről

vettem le, szinte letéptem

a pozsgás-híd észak-zöldről

gyönyörűség állat-gépem.

Mert ízelt lábai végén

őserő kezecske-horgok

a hasból nőtt cölöp-kévén

kéregbe sült horgony-csontok.

Néz az Isten, ahogy én őt,

ámulattal néz az Isten,

mint én az erdőben felnőtt

páncélbikát tenyeremben.

A homlokcsontból ágazó

agancs-szarvak vasbozontját,

s alul szárazon virágzó

ikra-almák parázsdombját.

Néz az Ismeretlen engem,

mint én a szarvasbogarat

rózsaredő tenyeremben,

kék égbolt-óceán alatt.

Áll dermedten, kaparászva,

rabként: katatón magányban.

S nem tudja: létezés-gyásza

lét-öröme zöld homályban.

Elmerengve néz az Isten,

s csodálkozik a vas-hajón,

a csápos vasszög-bilincsen,

az élő koporsó-dión.

Hogy lett? Hogyan teremtődött,

ki akarta, hogy lehessen,

szívébe mi temetődött?

Gyűlöljön-e, vagy szeressen?

Én volnék a látomása,

temetője, ember-hit, vágy?

Mint rózsaszirmon zöld sáska:

saláta-szám gyászrózsát rág

Megjelent a Tiszatáj 2010/10. számában