Jegyzet egy lábjegyzet nélküli könyvhöz

GYENGE ZOLTÁN: KÉP ÉS MÍTOSZ – A MITOLÓGIA ESZTÉTIKÁJA

A megfordult világ című Pszeudo Kierkegaard kézirat „közreadása” után Gyenge Zoltán ezúttal is egy rendhagyónak tekinthető vállalkozással állt elő. A Kép és mítosz – a mitológia esztétikája első pillantásra egy hagyományos monografikus kötetnek tűnik, amely a címben említett két fogalom nem nyilvánvaló, ám annál alapvetőbb kapcsolatának feltárását célozza meg.

Egy ismerkedő átlapozás után ez a kötet egy szigorúan tudományos munkának tűnik, szemben A megfordult világ fikciós játékosságával, ám már az első néhány oldal olvasása során nyilvánvalóvá válik, hogy – bár a tudományos igényesség nem hiányzik – az effajta munkákra jellemző merevséget igyekszik elkerülni a szerző. Ebbéli szándékát a Bevezetésben az olvasó tudtára is adja: „a jegyzeteket mellőzi, mert igyekszik a fontoskodás látszatát kerülni azzal, hogy a mondandót minél több lábjegyzettel – mely egyébként a kutyát sem érdekel – támassza alá” (11. o). Ezen a ponton sejthetjük, hogy merész vállalkozásról van szó, hiszen a Kép és mítosz úgy kíván tudományos munka lenni, hogy nem hajlandó bizonyos formai követelményeknek eleget tenni (noha a kötet végén természetesen megtaláljuk a felhasznált és hivatkozott irodalmak jegyzékét), melyeket az olvashatóságot és folyamatosságot megbontó, a gondolkodás tárgya szempontjából másodlagos kényszernek tart.

Ugyanakkor a kötet vállaltan esszéisztikus jellegű. Célja, hogy bemutassa az olvasónak a mitológiáról való filozófiai gondolkodás főbb vonalait, anélkül, hogy elveszne a részletekben és a steril fogalmi nyelvben. Voltaképpen konkrét mítoszokon keresztül vázolja fel a filozófiatörténet – tulajdonképp az ember – fontosabb kérdéseit, melyek az adott mítoszok témájához kapcsolódnak, ezzel sokkal inkább láttatja, semmint magyarázza tárgyát. Ennek nem csupán didaktikai, hanem elméleti okai is vannak, ahogyan arról a későbbiekben még szót ejtünk. Mindemellett gazdag képanyag szolgál a mítoszelemzések alapjául „a képzőművészet ismert és talán kevésbé ismert köréből” (11. o.), melyek bevallottan szubjektív szelekció eredményeként kerültek egy-egy mítoszelemzés fókuszpontjába.

A felvonultatott képi anyagnak korántsem csupán illusztratív szerepe van. Ahogyan a kötet címéből is következtethetünk, jóval alapvetőbb a kapcsolat a kép és a mítoszok között, semminthogy az első, pusztán a második illusztrációja lenne. A két nyelv – a képek nyelve és a mítoszok nyelve – nagyon hasonló módon szólal meg és mindkettő rendkívül távol áll a filozófiai logosz nyelvétől. A mítosz, a mitologikus nyelv, soha nem fogalmi, hanem exemplatív jellegű. A filozófia születésének hajnalán a mítosz és a logosz egymással versengő világmagyarázó eszközként álltak egymással szemben. A fogalmakra épülő, logikus gondolkodás lett egyeduralkodó a nyugati filozófiában, melynek kizárólagosságát (logocentrizmus) a huszadik század második fele, eminensen pedig a posztstrukturalizmus, kérdőjelezi meg.

A mítosz nyelve nem jól lehatárolt fogalmakkal dolgozik, hanem történetekkel, melyek az általános emberiről állítanak valamit. Vagyis – a filozófia nyelvéhez hasonlóan – az emberről és az őt körülvevő világ alaptermészetéről fogalmaz meg kijelentéseket, jóllehet nem explicit állítások szintjén, hanem jellemző mintázatok felmutatásával. Ezért a mítosz sokkal inkább hasonlítható a költészethez, mint a filozófiai gondolkodáshoz. Minden mítosz mélyén az emberi sors alapvető igazsága fogalmazódik meg. Könnyen belátható, hogy a képzőművészeti alkotások – a mítoszhoz hasonlóan – nem fogalmi nyelven szólalnak meg, hanem a képiségen keresztül egy jellemző példát mutatnak fel, melyből valamifajta általánosra következtethetünk. Ezért kézenfekvő a címben szereplő két alakzat egymással összefüggő vizsgálata.

A mítosz terepe a szóbeliség, a logoszé az írásbeliség. A kötet célkitűzése már csak emiatt is nehéz feladat, hiszen – nincs más lehetőség – a tárgytól idegen nyelven kell megszólalni, a tárgytól idegen közegben. Ebben segítenek a festmények, hiszen a mítosz történetekben és képekben való gondolkodás.

A Bevezetés utáni fejezet a mitológia fogalmát ismerteti meg az olvasóval. A fentebb kifejtettek szerint ez már önmagában problematikus vállalkozás, így nem is definíciószerűen teszi ezt a szöveg, hanem az Ér-mítosz bemutatásán és értelmezésén keresztül. Pamphüliai Ér története mint alapmítosz értelmeződik, mely önmagában minden mítosz lényegét képes felmutatni. Mi másról szólhatna tehát, mint az emberi sorsról? Hiszen „a mítosz a sorsszerű ábrázolása” (41. o).

A második fejezet a mitológiáról való filozófiai gondolkodás főbb állomásait foglalja össze, majd ezt követik a konkrét mítoszértelmezések, melyeknél többek között Erósz, Prométheusz és Nárcisz történetéről is szó esik. Az utolsó különösen érdekes, hiszen Nárcisz mítoszának értelmezése során a szerző többször is hivatkozik Pszeudo Kierkegaard fent említett szövegére, melynek „közreadója” Gyenge Zoltán, aki e kötetnek is szerzője. Aligha lehet ezt másként értelmezni, mint egy ironikus, önironikus tréfát, mely nagyon is illeszkedik egy effajta szubjektív és személyes munkához.

Az értelmezések talán legizgalmasabb és legértékesebb jellemzője, hogy nem csupán filológiai és történeti kíváncsisággal közelítenek a tárgyhoz, ahogyan azt sok mítoszelméleti munka teszi, hanem azt mint élő történetet, mint ma is érvényes alapmintázatot kezelik. Az eltelt idő folyamán rengeteg akcidenciális dolog változott az emberben és környezetében, ám ezeknek a mítoszoknak az elevensége és érvényessége azt jelzi, hogy szubsztanciálisan ugyanaz a lény maradt. A több ezer éves történetek nem csupán az ókori ember sorsáról, hanem a miénkről is szólnak. Ezért nem csupán közönséges „sztorik”, melyeknek előbb-utóbb lejár a szavatossági idejük, hanem az egyetemes emberit tárják fel. Éppúgy, ahogyan a művészet is.

Az értelmezésekhez kapcsolódóan hatvannál is több képzőművészeti alkotást használ a szerző, melyek a szövegtestben fekete-fehér képként jelennek meg a rájuk vonatkozó gondolatmenet közelében, de összegyűjtve, színesben is megtekinthetők a kötet végén elhelyezett mellékletben.

A Kép és Mítosz – a mitológia esztétikája didaktikus könyv. A szó legjobb értelmében az. Ugyanis nem pusztán információt közöl, nem igyekszik semmit sem sulykolni az olvasóban. Tanúskodik a tárgyáról; láttatja és felmutatja azt.

Szabó István Zoltán (Steve)