Sopotnik Zoltán versei

Kávézó balra

Regényhős, véletlenek

foglya. Eső, szegénység,

tartalékon vagyok.

Idegileg eső, tartalék.

Az első kávézó balra,

ami tulajdonképpen

kocsma, ott vártunk

egyszer Tündivel

Cappára, akinek a katonai

eskü csak a haját vágta le.

A kávé és unikum mögött

felsorakoztak az évek,

majd Tündi, Cappa

élettársa váratlanul megőrült.

Semmi különös, szimpla

eljárása az agynak.

Gyógyszert, meg levegőt

lehet venni  rá.

Állítólag az esély már ott

volt régóta, mozgott

benne a ferde biokémia.

Néha, minden ok nélkül

meztelenre vetkőzött,

polgármesteri hivatalban,

szigorú házibulikon,

hentesnél. Pardon.

Szerintem csak fontos

szeretett volna lenni.

Fontos szeretet.

Ennyi. Ilyenkor még

egy angyal is lámpa-

lázas lesz.

Az igyekezettől lenőtt

hajáról a festék.

Pár foga kiesett.

Szimplán elvezették,

azt mondták,

bársonyos szanatórium.

Ellenőrökkel néha

kimehet.

Cappa halála után

meg akartam keresni.

Úgy se mer elmenni

hozzá senki, gondoltam.

Nem mentem sehova.

Nem száradt le a lábam.

Rézfüles

Nagyapám a nyulakat

pofozta, vágta tarkón,

akár őt a történelem.

Ebédre szép fehér husok.

Lassan csoszogott a zsák-

mánnyal a konyha felé.

Lavórt szándékosan

elfelejtett az állat alá tenni,

szentelte a földet,

kijelölte a fő csapást,

izmos ösvényt a családi

idegrendszeren.

Minden ilyen út

nekem véna, vér-

gödör, nyúzott erek

a közös fantázián.

A nyúl fülei aztán

később rézmozsárba

kerültek, porrá őrölve

migrénre adták. Kicsit

féltem és letagadtam,

ha fájt a fejem. Hiába.

Irónia kísérlet, így

nevezték az utcabeliek,

és évek alatt szer-

tartássá fajult. Dörgött

az ég, akár a szavak.

Vagy ahogyan az utolsó

füles háta.

Felnőtt bennem

egy sarokba állt

gyerekkor.