Tiszatájonline | 2014. augusztus 4.

„…ezer csillár fényében úszva”

PÉTER I. ZOLTÁN: FŐÚR, FIZETEK!
A Sebes-Körös partján, a váradi dombok ölelésében fekvő városban a magyar kultúrtörténet jelentős szellemi műhelye működött. Nagyváradhoz neves politikusok, költők, írók, képzőművészek kötődnek, akik itt születtek, vagy akik életük egy szakaszát a városban töltötték. Elsőként Ady Endrét említhetjük, aki huszonkét évesen, 1900 elején lett Laszky Ármin Szabadság című lapjának belső munkatársa lett […]

PÉTER I. ZOLTÁN: FŐÚR, FIZETEK! KÁVÉHÁZI ÉLET NAGYVÁRADON A MONARCHIA IDEJÉBEN

A Sebes-Körös partján, a váradi dombok ölelésében fekvő városban a magyar kultúrtörténet jelentős szellemi műhelye működött. Nagyváradhoz neves politikusok, költők, írók, képzőművészek kötődnek, akik itt születtek, vagy akik életük egy szakaszát a városban töltötték. Elsőként Ady Endrét említhetjük, aki huszonkét évesen, 1900 elején lett Laszky Ármin Szabadság című lapjának belső munkatársa lett, majd 1901. május 22-én átszerződött a liberális színezetű, bár független Nagyváradi Naplóhoz, ahol Fehér Dezső előbb társszerkesztőnek, majd felelős szerkesztőnek nevezte ki. Az ifjú Ady váradi éveiről a szerző több tanulmányt publikált, s kötetei is jelentősek (Magam szeretem, ha szeretlek. Ady Endre szerelmei – regényes életrajz. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2010; Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével. Europrint, Nagyvárad, 2011; Péter I. Zoltán–Tóth János: Egy kis séta. Ady Endre nagyváradi sajtópere és börtönnapjai. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2012).

Péter I. Zoltán újságíró, helytörténész ezúttal Nagyvárad monarchiabeli kávéházi életét tárja elénk, s a tőle megszokott könnyed stílusban ragadja magával az olvasót. Nem kávéház-leltár a Főúr, fizetek, s nem is lexikon – sokkal inkább olyan útikönyv, amelyben a nagyváradi vasútállomástól indulva a belváros felé módszeresen mutatja be az egykori és a ma is működő kávéházakat, s közben a városkép módosulásait is nyomon követi. A városban az első kávéházak a XIX. század elején jelentek meg, de igazi szellemi központokká a század végén, a XX. század elején váltak, szinte párhuzamosan az irodalmi élet fellendülésével. A múzsa csókjára, a megfelelő ihletre váró művészek a kávéházakban cseréltek eszmét, vitatkoztak, játszottak, s ha a szerény honoráriumból futotta, kávéztak, szivaroztak, netán lumpoltak is. A kávéházak világát csak akkor érthetjük meg igazán, ha a kávétól indulunk el, s megismerjük a nem mindennapi fekete nedű történetét, a kávémérések, kávéházak kialakulásának, fejlődésének egyes állomásait. A szerző a Bevezetésben több definíciót is közöl, mit tekinthetünk kávéháznak, milyen szabályok szerint működhetett egy-egy ilyen intézmény, s hogy egy-egy kávéháznak mi volt a jellegzetessége, kikből állt a törzsközönsége: „A kávéházak egyben a régi Várad társadalmi és szellemi fórumai is voltak, s az újságírók életformájához, sőt munkájukhoz is hozzá tartoztak.” (15.)

E rendkívül érdekes világba pillanthatunk be a korabeli, levéltárból összegyűjtött dokumentumok, képeslapok, visszaemlékezések, újságcikkek, sőt, bökversek alapján. Péter I. Zoltán alapos kutatómunkát végzett, minden apróságra felfigyelt. A legjelentősebb kávéházak mellett a népszerűbb cukrászdákat is feltérképezte, hogy még teljesebb képet adhasson, megjegyezve, hogy a rövid ideig működő vagy jelentéktelen kis kávéházakra, kávémérésekre nem tér ki a kötetben. Figyelmes gesztus, hogy az egyes házakat a mai utcaszámozás alapján mutatja be, így akár a könyvvel a kezünkben fedezhetjük fel Nagyváradot (és monarchiabeli szellemi életét) – az indóháztól, azaz a vasútállomástól indulva a Fő utcán át a Szent László tér irányában.

A Városi Kávéház története már csak azért is figyelemre méltó, mert háborús körülmények között, 1914. december 5-én nyílt meg. A hirdetésben Bürger Ernő tulajdonos a következőket tartotta szükségesnek megemlíteni: „Van szerencsém a nagyérdemű közönséget értesíteni, hogy a városi Apolló palotában levő Városi kávéházat folyó év december hó 5-én, a mai napon megnyitottam. Nagy áldozatkészséggel, a legmodernebb berendezéssel készült kávéházamban 32 családi páholy, 4 biliárdasztal áll rendelkezésre. Összes helybeli, fővárosi és vidéki lapok, folyóiratok olvashatók. Kedves vendégeimnek a helyi és más hazai lapokat beszereztem, de igyekszem külföldi folyóiratokat is biztosítani. Az ízletes vacsora, jó italok mellett, minden este a leghíresebb cigányzenekarok játszanak.” (28.) A háborús években nem volt könnyű feladat a kávéházat fönntartani, Bürger Ernő felesége át is adta a bérletet Herz Imrének és Österreicher (Örlei) Józsefnek. (Utóbbi sokáig főpincérként dolgozott, később több kávéházban is bérlőként jelent meg.) A Városi kávéházban humanitárius rendezvényeket is szerveztek a nagy háború idején; a fogságból hazatért katonáknak gyűjtöttek például. A sikeres üzletmenet érdekében számos reklámot is közzétettek, 1918-ban például egy, a Nagyváradi Naplóban megjelent bökverssel igyekeztek még több vendéget vonzani: „Az éjszakában a vasúthoz / Vágtat rohanva száz kocsi / S ezer csillár fényében úszva / Ragyog s zenél a Városi. / Kinn őszi éjjel, vad csatak van / S benn szamováros drága menny, / Egy régi dal szól. Hív megejtve, / Hogy fázó lelkeddel bemenj.”

A kötetből megtudjuk azt is, hogy a Magyar Király kávéház az 1870-es években még úgynevezett „gyűjtőkávéház” volt, ahol például a katonatisztek vagy a tanárok saját asztallal rendelkeztek. (Később egy-egy társadalmi csoportnak már saját kávéháza lett…) Ugyanebben a fejezetben a kávéházi játékokról is szó esik, s ez nem is meglepő, hiszen Karinthy Frigyestől, Kosztolányi Dezsőtől vagy éppen József Attilától tudjuk, hogy az írók, költők előszeretettel játszottak a kávéházi estéken. Az asztaltársaságok kedvtelései közé tartoztak a nyelvi és irodalmi játékok, fejtörők. A nagy szellemi játékok kora a Nyugat-nemzedékkel jött el. Fordulatos sakkjátszmáikról a korabeli sakk-szakirodalom tudósított, a kávéházi és társaságbeli játékokról sokan írtak, többek között József Jolán harmadik férje, Bányai László is beszámolt a Négyszemközt József Attilával című visszaemlékezésében, kiemelve azokat az emlékeit, amelyek sógorához kapcsolódnak: „A játékoknak nem volt nevük. Legtöbbjüket kitaláltuk s percek alatt nyakig merültünk benne. (…) Találóskérdés: a kérdéseket úgy kellett megfogalmazni, hogy arra egy helység, ország stb. ismert neve legyen a felelet. (…) Intarziás játék: a kérdező bármit kérdezhetett, de a felelőnek az azonnal megadandó válaszban felbontva kellett elrejtenie a rájutó szót.” (Bányai László: Négyszemközt József Attilával. Budapest, 1943. 203.) Bányai említi még a számtalan változatban játszott memória- és véleményjátékot, a biblia-szúrást és a némafilmet, de minden bizonnyal az egyik legnépszerűbb és legelmepróbálóbb társasági játék a barkochba volt. Vélhetően Nagyváradon is. Bár Nagy Endre egy egyszerű, kopka nevű játékról számolt be, amit az urak ebéd után játszottak (s ami nem igényelt átlagon felüli szókincset vagy épp briliáns logikát, viszont tömött pénztárcát igen…): „Kettesével körülülték az asztalt, elővettek tíz ezüst koronát, azt jól megrázták két markukban, aztán oszlopba rakták maguk elé. Ami fej vagy írás megegyezett a két oszlopban, az az egyiké volt, ami különbözött, az a másiké. Az is jó volt ebben a játékban, hogy nem sok fejtörés kellett hozzá. De viszont megvolt az a csúnya hátránya, hogy csak készpénzzel lehetett játszani. Mert a pénz nemcsak tét volt, hanem műszer is.” (Egy város regénye, Palatinus Kiadó, Budapest, 2001. 53.)

S ha már a Nyugatról és szerzőiről szó esett, feltétlen meg kell említeni a nagyváradi EMKE kávéházat, ahol Ady Endre először találkozott Lédával, és ahol a Nyugat előfutárának tekinthető A Holnap antológia ötlete megszületett.

Sorolhatnám még hosszan, mi minden „történelmi pillanat” fűződik a városhoz s az egyes „műintézményekhez”, de inkább fedezze fel ki-ki maga e különleges, kávéházi világot!

Gajdó Ágnes

 

(Noran Libro Kiadó–Riport Kiadó, Budapest–Nagyvárad, 2013. 342 oldal, 3600 Ft)