A lényeg

FORTE: IRTÁS – K2 SZÍNHÁZ: MIELŐTT AZ ÉJ LESZÁLL!

Az egyik festői szépségű, a másik fekete pólóra redukált. Az egyik keresztbe kasul bejárja-mozogja a színpadot, a másik megelégszik egy méternyi sávval. Az egyikben izzanak az indulatok, a másikban szenvtelenül sorolnak. Mi volna mégis a közös bennük? Az igazmondás vágya.

Nem az az igazság, hogy jól élünk, minden rendben van, hogy toleránsak, etikusak és hűségesek vagyunk, hanem mindennek az ellenkezője. Hogy mi különbek vagyunk másoknál. Lehetőleg mindenkinél, ezért minden történet heppienddel végződik.

Hát, van olyan, hogy nem. Leginkább akkor, amikor – minden híresztelés ellenére – rosszul mennek a dolgok, ekkor ugyanis a közrossz a magánfszérát is beszennyezheti, s nem csak barátokat, de házaspárokat is szembefordíthat egymással.

Ez így megfogalmazva persze, elismerem, nem mélyebb, mint a konyhanyelv, de – az alaphelyzetet leegyszerűsítve – erről van szó a Forte Társulat „Irtás” és a K2 Színház „Mielőtt az éj leszáll” című előadásaiban.

A jellemtelenség és a számítás egyébként – mint tapasztaljuk az előadásokban (is) – nem rossz bolt, rengeteg előnyt hozhat: vagyont, birtokot, jó állást, más esetben potya szállást, soha vissza nem adom kölcsönt, hogy csak néhányat említsünk az érdem nélkül megszerezhető javakból. Persze, lehet etikusnak (vagy Brechtnél: jónak) megmaradni, de az igen sok viszontagsággal jár. Cinikusan hangzik, de se Helen Edmundson (1964), sem Bertold Brecht (1898-1956) nem kecsegtetnek ábrándokkal.

Az „Irtás”-t Horváth Csaba, a K2 Színház által átigazított „Jó embert keresünk” (vagy: A szecsuáni jólélek) című darab változatát Fábián Péter és Benkó Bence állította színpadra.

A rendezők közötti egzisztenciális különbség szakmai-protokolláris mércével mérve nagy, a gondolkodásmód felől nézve azonban lényegtelen. Ezt bizonyítja a két előadás között kitapintható szellemi rokonság, mert mintha indigóval jöttek volna létre, úgy rímelnek egymásra.

Ugyanis az „Irtás” arról szól (figyelemre méltó a szó kettős jelentése, a főnév és az ige drámai randevúja), hogyan irtották az 1600-as évek közepén az angolok az íreket csak azért, mert ők mások, a „Mielőtt leszáll az éj” arról, hogyan irtják (ha nem is fizikailag) egymást minden különösebb ok nélkül (na jó, az anyagiak reményében) a hétköznapi kisemberek.

A Forte Társulat előadásában nagyléptékű a tabló, megismerünk egy angol-ír házaspárt, a házuk táját, barátaikat, egy ír ellenállót, továbbá a hatalom hivatalnoki teljesítőit és önhatalmú végrehajtóit.

Az előadás a natúra és a stilizáció finoman összehangolt elegyéből született, amit a koreográfus-rendező (többek között) fizikailag bravúros, jelentésértékében plasztikus mozgáskultúrával, a jelmeztervező Benedek Mari az emberi méltóság külsődlegesen pusztuló fokozataival, Antal Csaba díszlettervező pedig az otthon-erődítmény tényleges semmivé porladásával támasztott alá.

A képileg is nagyon erős drámai előadás mellett puritánnak tűnhet a K2 produkciója, de nem az.

Mert náluk a szó puszta ereje ejt foglyul: a tisztán fogalmazott szentenciák, amelyek hol a textus dialógusaiként, hol a nézők felé fordulva, feléjük szegezett morális kiáltványokként hullanak ránk.

Mivel jó a dramaturgia, a rendezés, és annak tempója, semmiféle külcsínnek a hiányát nem észlelni, kivált, hogy a fiatal színészek mind hittel és tehetséggel teszik a dolgukat. A sok szerepet itt összesen hatan játsszák, az olykor több figurát is életre keltő öt fiú mellett – Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs, Rózsa Krisztián, Jerger Balázs, Domokos Zsolt – a lány Sen Te és a megjátszott nagybácsi Sui Ta kettős főszerepét Pallagi Melitta viszi több, mint tehetségesen. Meggyőző és mély, mentes minden külsőséges eszköztől.

Horváth Csaba színészei is remekelnek mindahányan, de Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Krisztik Csaba, Ostorházi Bernadett nevét nem lehet említés nélkül hagyni, mint ahogy a régi, szegedi kortárs táncos Zarnóczay Giziét sem.

A Forte Társulat pénteken, a K2 Színház az utolsó, szombati napon volt műsoron. Sokatmondó zárlata volt tehát a Thealternek e két előadás, úgy hatottak, mint felkiáltójel a mondat végén: ezt képviseli szellemiségében, s ezen az úton megy tovább a fesztivál!

Ibos Éva

[nggallery id=418]

Fotó: Révész Róbert

[nggallery id=419]

Fotó: Csata Hanna