Esti kérdés

TŰNŐDÉS EGY SZÍNHÁZI ELŐADÁS KAPCSÁN

„…miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”

(Babits Mihály: Esti kérdés)

Derűs, nyáresti szórakozás reményében indultam megnézni a Švejket. A nyáreste stimmelt, ám a derű… Sok mindent lehet mondani a Szegedi Nemzeti Színház Bodolay (Géza) által rendezett szabadtéri produkciójára, ám hogy derűs volna, azt semmiképpen.

Nevetésre alig-alig ad alkalmat.

Érdekes kérdés egyébként, hogy derűs-e a Švejk? Mármint az eredeti, Jaroslav Hašek befejezetlen remekműve.

Volt az életemben másfél évtized, amelyben kétévente újra elolvastam, hogy elűzzem az akkoriban gyakran rám törő rosszkedvet. Minden újra-olvasáskor kétpercenként hangosan, nagyokat nevettem. Vidám háborús könyv? Van ilyen? Lehet-e? A Huszonkettes csapdájának olvasásakor is jóízűen, nagyokat mulattam Yossarian képtelen kalandjainak élvezete közben. Pedig tudom, hogy a háború – borzalmas. És ez a borzalom mindkét történet hátterében ott van.

De az előtérben?

Nem pacifista szólamok perelnek a sötétség erőivel. A Švejkben hülyének tűnő, mosdatlan egészség, a vaskos életerő győzi le az otromba, elszánt, kedélytelen, bűnösen ostoba és öntelt, minden átlagos személyiséget felőrlő automatizmussal pusztító, gyilkos feketeséget.

Hašek Švejkje mulatságos figura, akár valóban együgyű, akár nem.

Egyébként együgyű. Egy ügye van: életben maradni, mégpedig nevetve –  és nevettetve. Nevetünk, kacagunk, hahotázunk, mosolygunk vagy röhögünk rajta – mindegy. Az endorfin legyőzi a halálfélelmet. Arról nem beszélve, hogy a kultúra – képviselje akár egy részeges tábori lelkész, akár egy karót nyelt ezredes, egy feltörekvő határrendész csendőr, vagy egy olyan szoknyabolond szalonkatona, mint Lukaš főhadnagy –, ez a kultúra teljes fegyverzetét önmaga ellen fordítva tör önnön elpusztítására.

A kulturált európai polgár indít háborút önmaga ellen.

Švejk nem kulturált. Nem olvasta Schopenhauert, Geothe-t, József Attilát, életében soha nem járt képtárban vagy hangversenyen. Ő csak ezernyi csacska történetet ismer kutyákról, kolbászról, sörről, szoknyáról, nadrágról… és elmondja őket. És vigyorog. Mintha finom zsír sercegne az ereiben vér helyett.

Az előadás címszerepét adó Sorbán Csabától nem idegen a derék katona karaktere. Bár egy pillanatra sem tűnik hülyének. De mégis. Egy pillanatra igen. Van egy homo-erotikus momentum az előadásban: az elcsámborgott Švejkben orosz kémet gyanító határrendész túláradó, részeg boldogságában gátlásait vesztve lesmárolja a „derék szláv gyereket”. Meghökkentő pillanat: nahát, eddig nem gondoltunk erre! Már hogy a jobbára nők nélkül hadakozó egyenruhások közt nyilván felütheti a fejét a másság… Borzongunk kicsit, szégyenlősen: bizony, e tekintetben mi tudatlanul fogjuk elhagyni az árnyékvilágot. Ám amikor Švejk – mintegy kedvet kapva a férficsókra – önszántából maga is szájon csókol egy hímnemű fegyverest a színen, nos, akkor meghőkölünk. Na, nem! Ha valaki, hát Švejk bizonnyal nem ilyen. Még részegen sem. Halálfélelmében sem. Sehogyan sem. Nem.

Az előadás egyébként teli van efféle spontán marhasággal.

A színművésszé avanzsált derék kellékesek többször behoznak, majd kihurcolnak egy műanyag csontvázat. Minek? A háttérben valaki többször áttol egy lovat ábrázoló kasírozott díszletelemet. Miért? Máskor egy óriási sörreklám döcög át a színen. Nyilván jelentést hordozó, nélkülözhetetlenül fontos rendezőművészi effektek ezek. Mint ahogyan annak is posztmodern, fejtágító funkciója lehet, hogy az egyik igen barátságos kellékes fiú lelkesen elszavalja József Attila Tiszta szívvel című költeményét, amit soronként súg neki a nagytermészetű hölgyeket meggyőző robusztussággal adó Szilágyi Annamária. Miért? Minek? Kinek? Nyilván azért, hogy a gyengébben képzett nézőkben tudatosuljon, hogy amíg a csehek a háború borzalmai közt is sört vedelnek, addig nálunk egy proletárköltő mélyebbre pillant a létezés borzasztó bugyraiba. Aztán felfordítanak a színen egy nagy asztalt, lapjának hátfalán hatalmas szám: 1917. (A Nagy Októberi Évszám.) Lám, lám: a háború ide vezet! Jönnek a komcsik, és még ennél is rosszabb lesz minden!

Az előadás szerint nem Švejk győzi le a háborút, hanem a háború győzedelmeskedve elpusztít minden reményt, vágyat és élettervet. Hogy Hašek efféle komor, reménytelen végkicsengést szánt-e a regénynek – nem tudhatjuk, mivel a művet nem fejezhette be. Ám az elkészült, több, mint ötszáz lap tanúsága szerint, ha ismerte is, nem osztotta Wittgenstein tág értelmezhetőségű aforizmává vált mondatát, amely szerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Hasek – hőse szájával – folyamatosan beszél és beszél, ráadásul egyáltalán nem szégyelli, hogy szavaival mulattasson. Nyilvánvalóan jobban hisz a humor, a nevetés (gyógyító) erejében, mint a drámai hatás lélektisztító voltában. Nem mellesleg: szórakoztatni is akar.

Nálunk a humor léhaságnak, komolytalan, másodrendű, a magas kultúrától idegen valaminek számít, amelynek esetleges jelenlétét mindenképpen szükséges „magasrendű”, „komoly” elemekkel szalonképessé tenni. A szórakoztatás pedig manapság végképp nem illik egy magára valamit is adó színházművészhez. Talán ezért operál az előadás „elidegenítő” effektusokkal?

Mindeközben a játszó színészek tehetségesen harcolnak a figurák igazáért. A Lukaš hadnagyot adó Pataki Ferencnek jól áll a rövid haj. És jól áll neki a szerep. Igaz, a regény olvastán léhábbnak képzeltük a főhadnagy urat, de az a neurotikus figura, aki kétségbeesésében a legyet is igyekszik meghágni röptében, csak hogy ne kelljen a halálra (no meg az örökké vigyorgó Švejkre) gondolnia, nos ez a Lukaš képes volna sikerrel elvinni a hátán egy fölös sallangok nélküli előadás második legnagyobb szerepét – kedélytelenül komor karakterével mintegy ellensúlyozva Švejk katasztrofális derűjét. Kárász Zénó is remek karaktereket formál, amíg van rá lehetősége, és félrelépésen kapott asszonyát nem kell orális szexre kényszerítenie. Katz tábori lelkész szerepe – ahogy mondani szokták – pofán csapja Jakab Tamást, csakhogy ezúttal a szerep kiütéssel győzedelmeskedik a játszója felett. Ez a Katz – úgy tűnik – nem tudja, hol van, és mi történik vele. Az eredeti történet tábori lelkésze „tragikusan mulatságos” figura. Minden mondata derültséget okoz, de mindvégig érezni rajta, hogy részegségében is tudja, mit művel: saját hitének utolsó darabjait is elveszíti… Rédei Rolandon jól áll az egyenruha, eltévedt férfimanökenként jár-kel az előadásban. A jobb (színészi) sorsra Szívós László elszántan kutatja azokat a pillanatokat, amelyekben kiderülhetne a számára, mit is keres az előadásban. Báhner Péter, a Szegedi Nemzeti Színház kiváló ügyelője már több produkcióban feltűnt a színpadon, üde és tehetséges színi kisegítőként megformált, apró karakterekben. A Švejkben jelentős szerepet kapott, amely megmutatja, hogy igazából nem színész – bármit jelentsen is ez.

Alkalmasint azt is jelentheti, hogy a rendező számára kevéssé fontos a játszók személyisége, szakmai tudása, karakterformáló tehetsége, leginkább képregény szerűen elrajzolt figuraként használja őket.Nehéz dolog rendezőnek lenni. Kezdetben a rendező a színészek segédje volt, mára teljhatalmú uruk lett. Néha úgy tűnik, élő bábként mozgatja őket, személyes mondandója illusztrálására. Kár. Ennél a színészek és a rendező is többre érdemesek. Nem beszélve a szerzőről, akit manapság némely önjelölt színházi mágusok afféle szükséges rossznak gondolnak. Rossznak, mert a szerzők sokszor mást akartak, mint amire a színház teremtő zsenije mondatni akar velük és általuk. Viszont szükségesek, mert nevükre a közönség (talán) megveszi a jegyet. Ha aztán a nagyérdemű mást kap az előadástól, mint amire számított, a rendezőművész a képükbe nevet: nyaljátok ki – mondatja színészeivel – az összes seggemet.

Nyaljuk, nyaljuk.

De még szoknunk kell ezt az újdonász élvezetet.

Fordítsuk a szót kicsit komolyabbra és személyesebbre. Miként az a fenti sorokból is kitetszik, én a színházban (is) az ember iránt érdeklődöm, az “eszmei mondanivaló” kevésbé érdekel. A játszó embert – a színészt – figyelem, igazi élményt tőle remélek. Számomra voltaképpen mindegy, milyen műfajú a játék, mindenképpen a színész feltáruló intimitása vonz, akár táncol és énekel, akár drámai hőst formál, akár mulatságos figurának ad életet. Bodolay (Géza) színházában – úgy tűnik – kevésbé fontos ez. Az ő színpadán adott esetben egy műanyag csontváz épp olyan jelentőséggel bír, mint a hús-vér játszótársak. Ismerem, a “totális színház” szakkifejezést. Olyasmit jelent, hogy a színházművészet minden elemét mozgósítsuk a hatás érdekében. Díszlet, kellék,  fény, zene, mozgás, hangzó szöveg és némajáték, lélek, eszme, szexualitás: mindez együtt szolgálja – a nézőt.

Szolgálni vagy kiszolgálni – az igekötőnek hatalmas jelentőséget tulajdonít az újkori színházi diskurzus. Én óvatosabban szemlélem a kérdést.

„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon

taní-

tani!”

– írja (másutt) a Švejkbe citált költő.

Nem is lett középiskolai tanár!

A pincér kiszolgál. (Felszolgál.) Nézem az étlapot. Kiválasztom a sertéspörköltet. Megrendelem. A kellner jön, ruhája makulátlan, körme gondozott, mosolya lefegyverző. – Megbocsásson, uram – teszi elém a tányért –, de inkább pirított csirkemellet hoztam önnek, mivel a legújabb kutatások szerint a szárnyasok húsa sokkal egészségesebb és könnyebben emészthető a sertésénél. Ráadásul, ahogy így elnézem magát, önnek nem szabadna szaftos, zsíros dolgokat fogyasztania, hiszen már most is olyan gusztustalanul el van hízva, mint egy disznó. Jó étvágyat!

A pincérnek alighanem igaza van, de hogy én ebbe az étterembe többé nem teszem be a lábam, az hétszentség.

Mondhatnánk, persze, hogy a színház nem vendéglátóipari egység. Ráadásul, ha jobban megnézem a teátrumi étlapot (az előadás plakátját), a cím fölött, a jól ismert szerző neve mellett egy törtvonal és egy idegen betű is áll.

Jaroslav Hašek / B.
ŠVEJK,
a derék elsőháborús katona

A címben pedig árulkodóan furcsán fest az elsőháborús szó. Gyaníthattam volna, hogy nem egészen azt hozza majd a színházi kellner, amire hebehurgyán számítottam. Óvatosabbnak kellett volna lennem, amiként a kecsegtető kölcsönszerződéseknél, ahol mindig az apró betűs rész rejti a szöveg lényegét. Nem mondhatom tehát, hogy be lettem csapva.

Nem is ezt mondom. Csak dünnyögök magamban:

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

(József Attila: Hazám)

Horváth Péter

Képek az előadásról: Dusha Béla (dusha.hu)