06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

A kegyetlenség evangéliuma mint kulturális örökség
2014.07.16 - tiszatáj

METANOIA ARTOPÉDIA: JÉG-DOKTRINÁK – VARIÁCIÓK A NÁCI RETORIKÁRA

A svéd kormányfő kezdeményezésére 2000 januárjában 48 ország részvételével nemzetközi fórumot rendeztek a Holokausztról. A tanácskozás eredményeként kiadott Nyilatkozatot Magyarország is aláírta és kötelező érvényűnek tekinti magára nézve. A Nyilatkozat (Declaration Of The Stockholm International Forum On The Holocaust) egyebek mellett bejelenti egy emléknap kijelölését is az aláíró országokban. 2005 novemberében az ENSZ közgyűlése január 27-ét a Holokauszt emléknapjának nyilvánítja annak emlékére, hogy 1945-ben ezen a napon szabadította fel Auschwitz-ot a Vörös Hadsereg.

2014. január 27-én került sor – a december 30-i zártkörű bemutatót követően – a Meta­noia Artopédia Jég-doktrinák című előadásának második variációjára a szegedi Grand Caféban.

Az előadás szövegkönyve a szélesen értelmezett kordokumentumok sajátos kollázsa: szerepelnek benne idézetek a túlélők emlékirataiból (Dr. Nyiszli Miklós, Victor Klemperer, Ovics Perla) is, de zömmel az elkövetőknek, a népirtás német és magyar felelőseinek (Hitler, Himmler, Eichmann, Endre László, Horthy Miklós) beszédeire, nyilatkozataira alapoz, illetve a 30-as, 40-es évek náci szövegei mellé, közé helyezi napjaink szélsőjobboldali megnyilvánulásait, a blogok, internetes fórumok névtelen szereplőinek kommentjeit és egyes mai közszereplők nyilatkozatait. A korabeli archív rádiófelvételek bejátszása mellett elhangzik a Magyar Szigeten is föllépő neonáci zenekarok (többek között pl. Szálasit dicsőítő) szövegeiből összeállított válogatás.

Az előadás a Holokauszt esztétikai reprezentációjának szokatlanabb módját választja azáltal, hogy az áldozatok perspektívája helyett az elkövetőkre koncentrál, pontosabban az elkövetők nyelvhasználatát és gondolkodásmódját állítja a fókuszba, azt a Victor Klemperer, az irodalomtudós drezdai túlélő és szemtanú által LTI-nek (Lingua Tertii Imperii – a Harmadik Birodalom Nyelve) nevezett nyelvi propagandát, amely képes volt tömegméretekben mételyezni a hétköznapi emberek tudatát is, és gyilkosokká, vagy a gyilkosok kollaboránsaivá tenni őket.

A Jég-doktrinák ennek a nyelvnek és gondolkodásmódnak a szimbolikus neve, jóllehet a metafora még a nemzetiszocializmust megelőző korszakból származik. (Hans Hörbiger még a XIX. század végén alkotta meg a Welteislehre, a Világjég elméletét, melyet Himmler a Harmadik Birodalom „hivatalos kozmológiájának” tekintett.)

Az előadás rendezője, Perovics Zoltán nem először használ föl dokumentumokat a színházában: korábbi, Tizenhárom hónap (házi őrizetben) című, a szegedi Löw Immánuel rabbi munkásságával, megrágalmazásával és házi őrizetével foglalkozó előadásukban szintén korabeli újságcikkekre, levéltári anyagokra és a rabbi saját munkáira is támaszkodtak.

A dokumentumok dramatizálása ez esetben azért is különleges és kockázatos kihívás, mivel a náci propaganda tudatosan alkalmazta a performatív művészetek (színház, film) eszköztárát, hatáskeltő mechanizmusait is; ily módon egyszerre kell kiváltani, és egyúttal kioltani is a hatást. A Metanoia e paradox kettősség jelzésére sajátos módon „fordítja ki magát”: míg a korábbi dokumentarista előadások a társulat védjegyének is tekinthető Fekete Dobozban zajlottak, mely a szubjektív belső teret tágította kozmikussá, s az áldozat, az üldözött rabbi világába vonta be a nézőt, az új előadásban a tér „kinyílik”: a háttérként szolgáló hideg fénnyel megvilágított nagy fehér felületek a harmadik dimenzió megszűnésének (és egy steril, jeges közegnek) illúzióját keltik. A játéktér közepét fekete fátyolszerű függöny takarja (szemben a korábbi előadás szemmagasságban felhúzott fehér vetítővásznával). Kétoldalt feketére festett ember nagyságú sziluettek: férfi- és nőalak a romantika korából, mintha ők is a színházba igyekeznének. A fekete-fehér kontrasztot, a letisztult, redukált, időtlenségbe dermedt díszletek vizuális eleganciáját erős, kaotikus, örvénylő hanghatások ellenpontozzák.

A nézők az előadás kezdetén kérdőívet és egy piros ceruzát kapnak. A profi szociológiai módszerrel készült állítássorozat a rasszizmushoz, a különböző társadalmi kisebbségekhez és az agresszióhoz való viszonyunkat teszteli. A közönség munkáját azonban megnehezítik a túl hangos effektek, egymásba keveredő „szólamok”: kezdetben Sickratman Evvel a dalban című száma szól, majd archív rádiófelvételeken beszél a bemondó a háborúban elesett hősökről, utána Szálasi esküjét halljuk. A néző úgy vonódik be az előadás központi témájába, hogy váratlanul megtapasztalja, mennyire nem egyértelmű, nem automatikus, mennyire elbizonytalanítható saját szilárdnak gondolt értékválasztása is egy túl „zajos” környezetben – a zavar általános, mert viszonylag sok idő telik el, amíg mindenki kitölti a kérdőívet.

Alighogy a nézők végeznek a feladattal, dörgő hangú szavalatot hallanak, melyet a fekete fátyol mögött a nézőknek háttal álló fekete ruhás alak árnyjátékszerű mozdulatai kísérnek. Utánanéztem: Alföldi Géza Csak a gyökér kitartson! című versét szavalja archív felvételről Kiss Ferenc, aki 1944. októberében, a nyilas hatalomátvételt követően lett a Nemzeti Színház igazgatója. (Kiss Ferencet a háború után a Népbíróság mint háborús bűnöst 8 év börtönre ítélte.) Bár mindezt az előadást nézve még nem tudtam, a beszédstílus, a zengő orgánum, az egyre fokozódó hangerővel elmondott szöveg, mely a nagyapa diófájának nosztalgikus képét Árpád vezér örök magyar talajba kapaszkodó, Kárpátoktól az Adriáig gyökeret növesztő, grandiózus nemzeti életfájává transzponálja, rögtön visszaadta a kor hangulatát, ahol a sértett nemzeti büszkeség – a vers szövegének elsődleges, a megmaradásért aggódó, még viszonylag racionális szintjén túllépve – a színész előadásmódjában vészjósló, fenyegető, viharos dühvé változik, tökéletes ellentétben egyébként a stabilitást jelképező kiinduló metaforával. A szavalat után a szintén felvételről hallható dörgő tapsra kilép a függöny elé az árnyjátékot imitáló színésznő (Erdély Andrea), ál-zavartan hajlong, köszöni a tapsot – fekete ruhája és fekete spanyolgallérja, fehérre festett arca jelzi: halálos bohózat téridejébe léptünk. A drámai szavalat megidézése azonban nemcsak korfestés, a színház általa mintegy tükröt tart önmagának, átvilágítja önnön médiumának és intézményeinek történeti hagyományait, dicstelen szerepeit is.

Az előadás éles vágásokkal, radikális regiszterkeverésekkel dolgozik (felidéződnek például a betelefonálós tévéműsorok, melyek az ostoba hiszékenységet és a varázsütésre történő meggazdagodás vágyát használják ki), ám minden egyes jelenet hozzájárul ahhoz, hogy különböző aspektusokból táruljanak fel a gerjesztett indulat, a gyilkos téboly és az elhárított felelősség szimptómái. A jelenetek gyakran önmagukban is több rétegűek szemantikailag: elhangzik az eredeti, a vélt felsőbbrendűség pozíciójából szóló szöveg (archív felvételről vagy élőszóban), megjelenik valamilyen formában ennek parodisztikus ellenpontja (a primitív indulatokat megcélzó banalitás leleplezése), és harmadik rétegként a szövegek pusztító, halálos potenciáljának jelzése, az ismert következmények rettenetes árnyéka. Az egykori, a vélt felsőbbrendűség tudatában harsogott szövegek az előadás téridejében közvetlen és azonnali összefüggésbe kerülnek saját következményükkel, a halálgyárakkal: Nyiszli Miklós szenvtelen, szakszerű beszámolóját a gázkamrák működéséről a közönség soraiban ülő szereplő olvassa föl (Lengyel Zoltán), miközben a függöny mögül sóhajszerű, légszomjtól gyötört suttogások hallatszanak. Ez egyike a lelkileg legmegterhelőbb epizódoknak.

Az előadás különlegessége továbbá, hogy a játék terében (nem mondhatunk színpadot, hiszen egy moziteremben vagyunk) megszólaló szereplők kivétel nélkül nők. Női alakban jelenik meg a diktátorok és antiszemita törvényhozók sűrített és stilizált figurája, fekete jelmezben, különleges, többágú csillogó fekete kalapban, mely egyszerre idézi Napóleon festményekről ismert ívelt, széles fekete kalapját és egy irgalmasrend keményített fejfedőjét (Erdély Andrea). Ő áll a magasított, nézők felé lejtő, koporsó alakú, fehérrel bevont pulpitus mögött. A pulpitus közönség felőli végén a karján vöröskeresztet viselő fehér-fekete ruhás irgalmas­nővér ül (túlméretezett fehér fejfedője rímel a diktátor kalapjára), aki a lovagrendekről és a hajléktalanokról is értekezik megfellebbezhetetlen hanghordozással az előadás során (Diószegi Ágnes), valamint végig a karjaiban tartott ápoltja, egy különös szerzet: tetőtől talpig fehér ruhában fehér főkötőben egy kicsi, félig baba-, félig öregasszonyszerű lény, egy súlyos beteg, feltehetően a fejlődésben is visszamaradt, magatehetetlen kis gnóm, akit furcsa látomások gyötörnek: ő beszél a jég-alapú kozmológiáról akadozó, elfulladó, ám trágárságokkal, dühkitörésekkel sűrűn megszakított monológjaiban (G. Erdélyi Hermina). A ferde pulpitus hosszanti ferde tengelyében ők hárman jelképezik a tömegeket hipnotizáló huszadik századi diktátorok és a keménykezű, felsőbbrendűnek képzelt vezérre igényt tartó, őt elvakultan imádó alattvalók szimbiózisát. A gyűlöletbeszéd semmivel sem lesz kevésbé rettenetes attól, hogy női hangon mondják el, ám a női hang, a női alak alkalmasabb annak az antagonisztikus ellentmondásnak a felmutatására, ahogy a gyarló emberi lény megpróbál az erő kultuszától megrészegülve titánként tündökölni, és isteni felhatalmazást vizionálva mások élete és halála fölött ítélkezni, rendelkezni. A női minőség itt gyakran az ironikus távolságtartás és a paródia eszközévé is válik. A fehér pulpitus mellett, egyik oldalon, akárha a kárhozat keresztjének vízszintes tengelyén helyezkedne el, egy ugyancsak síri ábrázatú bohóc-figura, fehér kezeslábasban, fekete könyökvédővel, fekete körgallérral. Ő nem szólal meg, csak dobol, átveszi és továbbadja az őrület ritmusát a démoni kisember, az automatává váló tömeglény megtestesítőjeként (Szokol Szilárd). A kereszt alakú kompozíció másik oldalán fekete zászló, ez esetben nem a gyász, hanem a halálkultusz fenyegető jele.

A zseniális színészi játék minden esetben megmutatja a szöveg és a beszélő közötti árulkodó elcsúszásokat, a mentális drogok személyiségbomlasztó következményeit, leleplezi a kegyetlenség közönségességét, banalitását, szörnyű ostobaságát. Ebben a töménységben és a feszültség magas szintjét mindvégig fönntartó mesteri hangkeverés hatására, mely igencsak hatásosan alkalmazza többek között a Laibach zenekar indusztriális-militáns, apokaliptikus polifón Bach-remixeit, a náci szövegek alig elviselhető mentális fájdalmat okoznak (nekem legalábbis,) ám mielőtt végképp tűrhetetlenné válna a helyzet, a rendezés nagyfokú pszichológiai érzékenységgel a kellő időben vált és a feszültség némileg oldódik, de persze csak addig, hogy újabb csúcsra, újabb kilengésig jusson. Úgy érzem magam, mint aki egyszer csak tudatára ébred, hogy időzített bombán ül: a hétköznapokban elszigetelt jelenségnek tűnő szélsőséges megnyilvánulások hirtelen egyetlen masszív, gyúlékony, sötét tömbbé állnak össze, – a feszültségtől alig kapok levegőt. A dramaturgia abszolút csúcspontját, vagyis ez itt inkább a mélypont, a diktátort alakító Erdély Andrea háromszor üvölti ki Hitler iszonyatos mondatát: „Teljesüljön bennetek a mások megsemmisítésének parancsa!” Harmadszor már láthatóan erőt kell gyűjtenie, belekapaszkodik a pulpitusba, már könnyes a szeme, és amikor azt hinnénk, hogy nincs tovább, elment a falig, fölhasználta összes fizikai és lelki tartalékát, még egyszer összeszedi magát, és még egyszer, harmadszor is kiüvölti azt a rettenetes, vérfagyasztó mondatot. És akkor már én is sírok: mintha a föld nyílna meg, és színről színre belelátnánk az emberi természet, az emberi gonoszság kétségbeejtő mélységeibe; a lelki teherbíró képességünk határán – akárha Dürer melankolikus, lehajtott fejű angyalának tekintetét követnénk, akinek kartonpapírból kivágott mása kezdettől fogva velünk van a pulpituson. Az angyal szinte élőnek hat a beálló csöndben… Soha megrendítőbb színházi pillanatot! Azon az estén a szerepei mögül királynőként kiragyogó Erdély Andrea könnyei olvasztották meg a fenyegetően összetorlódó jégtáblákat…

„A kor, amelyben élek, bővelkedik a kegyetlenség hihetetlen példáiban; polgárháborúink féktelenségének következménye ez; a régi históriákban nem olvasni olyan szörnyűségeket, mint aminőknek naponta tanúi vagyunk. De hiába, hozzászokni képtelen vagyok. Míg a saját szememmel nem láttam, el nem hittem volna, hogy akadnak olyan elvetemült lelkek, akik a pusztítás puszta öröméért darabolják és vagdalják embertársaik tagjait, s törik a fejüket válogatott kínzásokon, újabb meg újabb halálnemeken, és még csak nem is haragból, sem nem a haszonért, hanem csupán hogy a halál kínját elszenvedő ember nyomorúságos vonaglásának és vergődésének, siralmas nyöszörgésének és jajongásának élvezetes látványában gyönyörködjenek.” – írja Montaigne A kegyetlenségről című esszéjében.

A Jég-doktrinák koncepcióján és kompozícióján töprengve arra a következtetésre jutok, hogy a háborúk és a Holokauszt kulturális örökségébe nemcsak az áldozatokról való megemlékezés, a túlélőkkel vállalt szolidaritás és a történelmi tények ismerete tartozik bele, hanem ezzel együtt az agresszió tanult és kulturálisan meghatározott formái is tovább hagyományozódnak a társadalmak életében. Montaigne úgy sejtette, hogy „maga a természet oltja belénk az embertelenségnek valamiféle ösztönét.” Ma is vita tárgyát képezi a különböző tudományos diskurzusokban, hogy mi áll az idegengyűlölet és a kegyetlenség hátterében. Csányi Vilmos Az emberi természet című humánetológiai művében leírja az ún. „etnocentrikus szindrómát”, amely a saját és az idegen etnikummal kapcsolatos attitűdök és viselkedésformák komplexuma. „Az etnocentrikus szindrómára jellemző, hogy elemeit nem feltétlenül találjuk meg folyamatosan egy-egy kultúrában, de megfelelő külső és belső körülmények esetén azonnal és nagyon könnyen aktiválható. Egy társadalomban előfordulhatnak olyan periódusok, amelyekben elnyomják az etnocentrizmus különböző komponenseit, máskor pedig minden eszközzel segítik megnyilvánulásukat. Az emberi faj sajátsága, hogy igen könnyen lehet indukálni benne az etnocentrikus szindrómát. A közelmúlt eseményei, Írország, Bosznia, Koszovó jelzik, hogy mi mindenre kapható a modern társadalomban élő ember is, ha megfelelő jelszavakkal, némi szervezéssel késztetik.”

A Metanoia előadása, bár a náci uralmat és a Holokausztot állítja a középpontba, kitágítja annak kontextusát időben és térben is. Árpád vezér grandiózus diófájának végtelenül keserű és fájdalmas ellenpontjaként hangzik el Nina Simone előadásában a Strange fruit című dal, melyet 1939-ben adtak elő és rögzítettek először, és amely a feketék elleni pogromokról szól, azokról a fákról, melyekre az áldozatokat fölakasztották.

A Jég-doktrinák című előadás nagy teljesítménye ugyanakkor,, hogy úgy váltja ki a nézőben a vészreakciókat, úgy tudatosítja benne saját hozzászokását a devianciához, a napról napra indukálódó „etnocentrikus szindrómához”, hogy nem abszolutizálja, nem mitizálja és nem is démonizálja a gonosz beszédét. A Hitler-szónoklat elhangzása után gyermekhangon szólal meg a Tavaszi szél vizet áraszt, ami azt sugallja, hogy az ártatlanság, a szépség, a gyöngédség, a derű és a játék egyidejűleg van jelen világunkban. Szétszórtan, elszigetelten, de léteznek azok a mentális mintázatok, amelyekből újra összeállhat a gyilkos kombináció, de rendelkezésre áll az a tudáskészlet is, amely ezt megakadályozhatja. Történelmi tapasztalataink és reflexív képességünk birtokában leginkább rajtunk, egyéneken, a mi választásunkon múlik, melyik oldalra állunk, melyik irányba indulunk el. A Jég-doktrinák esztétikailag, dramaturgiailag és etikailag alaposan végiggondolt, kíméletlenül egyenes, tiszta beszéde érzékennyé teszi a nézőt önnön konformitásának, biztonság iránti vágyának kockázataira. Az utoljára, már a szereplők levonulása után Lengyel Zoltán tolmácsolásában elhangzó Hannah Arendt-idézet éppen erre hívja föl a figyelmet: „Az egész magyarországi művelet két hónapig sem tartott és július elején váratlanul véget ért… Horthyt elárasztották a semleges országokból és a Vatikánból érkező tiltakozások. A pápai nuncius ugyanakkor szükségesnek vélte kinyilvánítani, hogy a Vatikán tiltakozása nem valamilyen »rosszul értelmezett együttérzésből ered« – ez a kifejezés feltételezhetően örök emlékművéül szolgálhat annak, hogy még az egyház legmagasabb méltóságainak mentalitására is milyen hatást gyakorolt a kompromisszumkészség és a folyamatos egyezkedés azokkal, akik a »könyörtelen keménység« evangéliumát hirdették.”

A már hivatkozott, Magyarország által is (elvileg) magára nézve kötelező érvényűnek elismert stockholmi nyilatkozat 3. pontja, melyre épp e cikk írása közben, a Holokauszt-szakirodalmat tanulmányozva bukkantam rá, kimondja:

„Az emberiség ma is szenved a népirtás, az etnikai tisztogatás, a faji megkülönböztetés, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet mételyétől, ezért a nemzetközi közösségnek szent kötelessége, hogy szüntelenül küzdjön mindezen gonosztettek ellen. Közös erőfeszítéseket kell tennünk, hogy szembeszegezzük a Holokauszt rettenetes tényeit mindazokkal, akik tagadják ezeket. Erősítenünk kell népeink elkötelezettségét és kormányaink politikai akaratát annak előmozdítása érdekében, hogy a jövő nemzedékei megértsék a Holokauszt okait, és elgondolkozzanak annak következményein.”

A jó szándékú nemzetközi egyezmények diplomáciai nyelve emelkedett, kiegyensúlyozott és megnyugtató. Könnyű vele egyetérteni. A Metanoia előadása viszont minden, csak nem megnyugtató. A nézők utána még hosszú percekig ülve maradnak, mintha ennek a hosszú, folyton a jeges semmibe való kivágódással fenyegető súlytalansági gyakorlatnak eszelős irama a székükhöz préselné őket. De talán nem csak erről van szó. Azóta se tudok számot adni magamnak arról a különös, meglepő érzésről, ami elfogott azon a januári estén a kivilágított nézőtéren: nem is tudom, mikor örültem annyira utoljára, örültem-e így valaha életemben annak az egyszerű ténynek, hogy emberek vesznek körül, emberek között lehetek…

Mikola Gyöngyi

 

Közreműködők: Erdély Andrea, G. Erdélyi Hermina, Diószegi Ágnes, Szokol Szilárd, Varga Péter, Lengyel Zoltán, Perovics Zoltán

Szociológiai teszt: Lencsés Gyula
Ruhák: Csúri Anna
A kartonfigurákat preparálta: Kiss Attila Etele
Hangkeverés és élő narráció: Lengyel Zoltán
A rendező/szerkesztő munkatársa: Erdély Andrea
Rendező/Látvány: Perovics Zoltán

Szeged, Grand Café, 2014. január 27, február 23.

 

A Thealter alatt a Metanoia Artopédia Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című alkotása két alkalommal lesz látható a Grand Caféban:

2014. július 21. 22 óra
2014. július 22. 20 óra 

Kapcsolódó írásunk: 24. THEALTER Fesztivál – részletes program >>>

 

 

[nggallery id=313]

fotó: Tóth Balázs Zoltán


Címke: , , , , , ,
2021.06.15 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
KORMÁNYOS ÁKOS: PARAVÁN
Írjuk le anyánk kezét, írjuk le partnerünk testét. Cirok Szabó István Agancspark című kötetében párhuzamként kínálkozik az erdő. A Paraván beszélője ezzel szemben próbálja analitikusan, anatómiai pontosságra törekedve leírni partnere testét, mégis csak az agytekervények közé jutva kiált fel: „Megtaláltalak. / Itt eredsz. / Itt vagy.” A szelíd Agancspark és a nyers Paraván eredője, a felismerés mégis ugyanaz: ember és természet csak együtt értelmezhetők […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.15 - tiszatáj

DÓMKERTI ZENÉS ESTÉK
A „püspöki fészek” udvarán ezen a nyáron is megrendezik a Dómkerti Zenés Estéket, a következő évadban pedig világsztárok is fellépnek Szegeden a Filharmónia Magyarország koncertsorozatában, a Tisza bérletben […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.14 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
Az utóbbi időben számos fiatal költő figyelemre méltó kiadványát vehette kézbe az érdeklődő olvasó. Ezek egyike az Agancspark című verskötet volt, Cirok Szabó István tollából. A karcsú, mintegy hatvan oldalt kóstáló könyvecske három ciklusába – Lékhorgászat, Nem tapsol senki, A madarak már elmentek, most a halak vándorolnak – mindössze harminchárom verset gyűjtött össze a szerző… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZABÓ IMOLA JULIANNÁVAL
Június 19-én Szabó Imola Julianna is vendége lesz a Tricikli Fesztiválnak. A Megálló Közösségi Házban a gyerekirodalom és illusztrációk viszonyáról beszélget majd Kollár Árpáddal, segít bemutatni Darvasi László Pálcika, a detektív című könyvét, és részt vesz a Grand Café Ráolvasás Extra elnevezésű zenés felolvasásán. A szegedi meghívás apropóján gyermekirodalmi-szépirodalmi-illusztrátori pozíciójáról, a 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről, és a fesztivállal kapcsolatos várakozásairól, terveiről kérdeztük… – VESZPRÉMI SZILVESZTER INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

Tovább olvasom >>>
2021.06.11 - tiszatáj

GUNDA
Növényi táplálkozást szorgalmaz, leölt állatok milliárdjai ellen szólal fel. Szerencsére azonban Viktor Kosszakovszkij nem nyílt propagandában érdekelt: a Gunda intim közelségből szemléli egy mikroközeg állatvilágát… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.09 - tiszatáj

OPERA ÚJRA ÉLŐBEN – ANDREA CHÉNIER
Az opera azért nagyszerű dolog! Különösen élőben, színpadon. Vagy 8 hónap után ismét élőben hallgatni operát – leírhatatlan mámor! Különösen, hogy az ember egyik kedvencét, a francia forradalom balladáját zúdítja rá a Magyar Állami Operaház amúgy nem létező társulata. Május 29-én Giordano szeszélyes remekének sodró dallamai csendültek föl az Erkel Színházban. Nehezen indul a történet […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.08 - tiszatáj

GRÁF DÓRA: KÖRNYEZETISMERET
Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük… – PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.06 - tiszatáj

EGY LÉTKÖTÉLEN EGYENSÚLYOZÓ GONDOLATAI A TÚLSÓ PART FELÉ.
Nem kellett ehhez a rövid esszéhez címet keresnem. Maga a kötet fedőlapja annyira találó. Nem tudok jobbat. Emlékidő. Őszintén megvallva, nem az esztéta igényességével, hanem a személyes érintettség miatt olvastam el, szinte egy szuszra, a kötetet. Javíthatatlan individualistaként, mindig magamat, a saját életemet kerestem – és találtam meg – a versekben… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)