Krúdy Gyula: Peppa búja

Ezt a történetet egyszer késő deczemberi éjjel hallottam, amikor már mindent megpróbáltunk barátommal a gond elűzésére és az álom feltalálására. Barátom akkor így szólt egy éjjeli kávéházban:
– Mégis csak olyan az ember, mint a verkli. Ha lezárja a száját, már unatkozik… Télen éjjel magam is elmulatok. Nagy sétákat teszek az utczákon és nézem a kocsisokat, hogyan csapkodják össze a lábukat a hóesésben […]

Ezt a történetet egyszer késő deczemberi éjjel hallottam, amikor már mindent megpróbáltunk barátommal a gond elűzésére és az álom feltalálására. Barátom akkor így szólt egy éjjeli kávéházban:

– Mégis csak olyan az ember, mint a verkli. Ha lezárja a száját, már unatkozik… Télen éjjel magam is elmulatok. Nagy sétákat teszek az utczákon és nézem a kocsisokat, hogyan csapkodják össze a lábukat a hóesésben, a rendőr, mint gyermekkorombeli hóember áll a sarkon. Éppen most egy esztendeje, a hó éppen így szakadt és én magányosan kóboroltam valahol a külső-kerepesi úton. Akkor nyílt meg azon a tájon egy éjjeli mulatóhely, a nevére már nemigen emlékszem… Alvilágnak hívták tán? Pinczében volt és mindennap reggelig tánczoltak benne az urak és hölgyek, frakkos és frakknélküli idegenek. Szörnyen mulatságos hely volt a pincze. Valami démoni jókedv uralkodott a fenéken, aminek hullámai a tetőig csaptak a kánkán förgetegében. A főváros éjjeli mulatóiban törzsvendég voltam és az Alvilágot se mellőzhettem. A sarokban meghúzódva sátáni kárörömmel konstatáltam, hogy még mindig meg tudnak bolondulni a nappali komoly polgárok, ha közöttünk táncz van és zene szól.

Lányok szolgálták ki a vendégeket, a lányok tánczoltak is, ha őket erre felkérték. Voltak közöttük szépek, kevésbé szépek, selyemben, bársonyban, − nemigen törődtem velük; akkoriban azt hittem, hogy az éjjeli lepkék hiába lebegtetik felém szárnyaikat, nem értem, nem szeretem őket… De nagyon unatkoztam abban az időszakban, – a tavaly télen – és esténkint megjelentem az Alvilágban, hol egy sarokban bort ittam és elmúlt szerelmeimre gondoltam. Közben így gondolkoztam: „szép leányok hiába mosolyogtok, én már ismerlek bennetek. Első ifjúságomról a hímport a ti kényes és kegyetlen kezetek törölte le… Mindent nektek adtam, pénzem, szívem, ifjúságom, − mit akartok még tőlem?…” S így elkerültek a leányok, míg egy hajnalon egy kistermetű, karcsú, barna lány telepedett le az asztalomhoz. Tán, mert barna volt, azért vettem észre, tán mert nem riasztotta el mogorvaságom, tán mert nagyon fiatal gyermek volt. Barna szemével nyugodtan nézett rám:

– Már több este figyelem magát, − kezdte. Tetszik, hogy olyan csöndesen mulat itt, hol mindenki torkaszakadtából kiabál. Miért olyan szomorú? Bánata van talán?

– Nincs kisasszony, nincs: nem is volt. A leány nyugodtan ült mellettem és kijelentette, hogy szeretne a hajamba markolni, majd czinikus mosollyal mondott el néhány alvilági történetet… Majd bevallotta, hogy neve Peppa és a Dunába fog ugrani nemsokára. Öt óra felé járt, táncznak, zenének vége volt. Peppa megkért, hogy a lassúnál várjam meg és legyek lovagja.

Az ember sose tud eléggé megvénülni. Mikor már azt hiszi, hogy semmi sem érdekli a világon, hirtelen megbolondul egy szoknyafodor libegésére. Én így szerettem meg Peppát.

Említettem már, hogy éjjel mindig a Dunába akart ugrani? Éjjel, mikor együtt kóboroltunk; (a mulatóban viselt állását elhagyta Peppa és én védőszárnyaim alá vettem őt), néha hirtelen megbolondult, hirtelen futni kezdett az utczán, kabátkáját is ledobta, hogy minél hamarabb elérhesse a nagy vizet, ahol a halált kereste. Sok galibát okozott nekem, amíg szépen beletanultam az életmentő szerepébe. Súlyosbította a helyzetet, hogy abban az időben éppen vőlegény voltam és néhány hét választott el esküvőnktől. Menyasszonyomtól – mostani nőmtől – kétségbeesett leveleket kaptam, mert napokig nem látott. Peppa mellett megfeledkeztem róla szegényről. Igen furcsán kezdtem állni. Este keltem fel és hajnalban feküdtem le. Igen sokat aludtam és természetesen Peppánál laktam… Két öccse volt, azokat nevelgettem. A nagyobbik fiú 15 éves volt és napközben inaskodott egy lakatosnál, a kisebbik iskolába járt. Peppa tartotta a két fiút, gondosan tartotta őket és haragjában megverte őket. Volt anyja és nővére is… Már hónapokig ismertük egymást, midőn egy mámoros éjjelen a Dunapartról hoztam haza, s ő így szólt:

– Miért nem hagy meghalni? Az anyám és a nővérem be vannak csukva… Az én jó anyám és szép nővérem.

– Hát azért akar meghalni Peppa, mert ők be vannak csukva?

– Azért, mert nélkülök nem tudok élni…

– Miért csukták be őket?

– Loptak. Loptak ruhát, hogy a két kölyök szép ruhában járjon, loptak könyvet, hogy tanuljanak, loptak mindent, mert dolgozni nem akartak. Én éppen vidéken voltam kasszíros leány s arra érkeztem haza, hogy Emmát és mamát elvitték a titkos-rendőrök.

A két kölyök, Jancsi és Marczi nyugodtan horkolt a másik szobában és nem sokat törődött az egész üggyel.

Peppát nagyon sajnáltam és még jobban sajnáltam, mikor egy esős hajnalon az emeleti ablakból a kövezetre dobta magát. Ez a leány mindenáron meg akart halni és nem sikerült neki. Éppen hogy a lába mozdult ki, mikor az utczáról az ölemben felhoztam. (A két gyermek nyugodtan horkolt a szomszéd szobában. Nem érdekelte őket semmi a kerek világon. Aludtak és ettek. Reggel elmentek hazulról, hogy estére hazajöjjenek.)

A leugrás után hetekig nyomta az ágyat Peppa. Mellette üldögéltem a hosszú éjjeleken és hajnalig beszélgettünk azokról, akik most a börtönben vannak. Vajjon mit csinálnak, hazagondolnak, szomorúak-e és kiszabadulnak-e egyszer? Megvitattuk a kérdést minden oldalról. Tehát Peppa, mikor az atyjuk meghalt, elment kávéházi kasszíros nőnek vidékre. Emma – „ha látná milyen gyönyörű, szeme kékebb az égnél!” – és az anyja itthon maradtak. – Varrogattak eleinte, de nagyon keveset kerestek. A fiúk nem öltözködhettek szépen és könyveik sem voltak. (Különösen Marci szereti a szép meséskönyveket!) Ezeket tehát be kellett szerezni. Mama és Emma elindultak bevásárolni pénz nélkül. Nem vettek sehol semmit, de mindenünnen elvittek valamit. Így loptak, de nem maguknak, hanem a fiúknak.

Peppa lábadozott. Felült az ágyban és órák hosszáig merengett róluk. A törvényszéki tárgyalás ideje közeledett. Peppa a tárgyalásra Emmának új ruhát ígért, nehogy szegény Emma a bírák előtt szürke rabköntösben jelenjen meg, mert meghalna így a szégyentől Emma, aki azelőtt mindig csinos volt, mindig elegáns volt… Midőn csupán már csak ez volt a baja Peppának, kiábrándultam belőle és elhagytam őt. Néha álmatlan éjjeleimen, ha eszembe jut Peppa, úgy gondolok rá, mint egy jó kis leányra, akit elsodort a szél valamerre. Senki se törődött vele, hogy hová és merre.

Közzéteszi: Vigh Imre


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.