Tiszatájonline | 2014. július 1.

Kis esti mese – művészetről, nagyoknak

A XV. SZEGEDI TÁBLAKÉPFESTÉSZETI BIENNÁLÉRÓL
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Ebben a városban minden második évben összegyűjtötték az ország legnagyobb művészeinek legjobb műveit, százszámra álltak ilyenkor a képek a palota falai között. Tolongott is a nép a birodalom minden részéből, csodájára jártak az írók, kritikusok, a műkedvelők egyaránt, s hetekig ettől visszhangoztak a lapok, erről szóltak a hírek, ezzel volt tele a sajtó […]

A XV. SZEGEDI TÁBLAKÉPFESTÉSZETI BIENNÁLÉRÓL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Kicsit mediterrán, mert sokat sütött a nap, és a leanderek a köztereken már május környékén simán virágba borultak, ám kicsit mégsem az, mert a nagy délutáni szieszták elmaradtak, és polip helyett vegyes halászlét kínáltak a vízparti étteremben.  Ebben a városban minden második évben összegyűjtötték az ország legnagyobb művészeinek legjobb műveit, százszámra álltak ilyenkor a képek a palota falai között. Tolongott is a nép a birodalom minden részéből, csodájára jártak az írók, kritikusok, a műkedvelők egyaránt, s hetekig ettől visszhangoztak a lapok, erről szóltak a hírek, ezzel volt tele a sajtó.

Ennyi volt, mese volt, füle-farka egybe volt. Szép is lenne, ha igaz lenne. De nem az. A palota falai között százszámra sorakoznak ugyan a képek, jók is mind és szépek, ám visszhangja nincsen, s nem hogy a birodalom, de a városka lakói sem adják egymás kezébe a kilincset, hogy részesei lehessenek a hét országra szóló csodának. Mi lehet az oka, hogy Nádler István, Maurer Dóra, feLugossy László, ef Zámbó István, Vojnich Erzsébet műveiért a vidék felutazik Budapestre, mondhatnánk úgy is, hogy a hegy felül a vonatra, és elmegy Mohamedhez, ám fordítva ez már véletlenül sem működik: Mohamed nem megy a hegyhez, hogy mindezt lenn, az Alföld tengersík vidékén is megcsodálja? Ha ezek a remek művészek vidéken állítanak ki, a dichotómiák mentén való gondolkodás lép érvénybe: jelenlétük valahogyan érdektelenné válik, a fővárosi galériák, múzeumok glóriája lehullik róluk, és, bárhogyan próbáljuk szépíteni, művészeti kérdések megvitatása helyett a centrum kontra periféria kérdésével találjuk magunkat szemben. A periféria az a hely, ami a centrumon kívül van. Az a hely, ahol a provincializmus porózus, szürke üledéke rakódik rá a művekre, elleplezve ragyogásukat a nézői tekintetek elől. Mindez azzal is jár, hogy, még ha adódik is lehetőség a szakmai fórumokon való megnyilatkozásra, a művekről való beszéd helyett saját létjogosultságunk igazolásáért folytathatunk ádáz retorikai harcot. No de ennyit a mesékről és a körülmények valóságáról. Ha nincs más lehetőség, írjuk meg magunkat. S ha már magunkat írjuk, engedtessék meg, hogy kezünk kicsit magunk felé hajoljon: ez az írás igenis lokálpatrióta és beleérző lesz, igyekszik lefújni a vidék porát egy olyan eseményről, amely a centrummal való egyenrangúság ígéretét követeli.

Bukta Imre: Nagymamám Szent Képei

Az idei Táblaképfestészeti Biennálé szerintem jobb, mint eddig bármikor. Olyan anyag gyűlt össze, ami miatt érdemes lenne minden iskolást beterelni a Reökbe egy művészettörténet óra erejéig, hogy rálátásuk legyen a hazai kortárs művészet irányaira, legismertebb alkotóira. Persze, ennél az egyértelműen didaktikus célnál azért rejlenek itt sokkal kifinomultabbak is: például, gondoljunk csak bele, hogy ezek a művek itt vannak először kiállítva. A Biennálén való részvétel egyik feltétele ugyanis, hogy a művek két évnél régebbiek nem lehetnek, és nem szerepelhettek még kiállításon. Ennyire up to date kortárs anyag márpedig a műkedvelők és a szakma szemében is jelentőséggel kell, hogy bírjon. Az egyik barátom Nádler István művészetéről írja éppen a doktori disszertációját, és nagyon megörült, amikor elküldtem neki annak az eddig még publikálatlan, egészen új Nádler képnek a fotóját, mely a Biennálén szerepel első ízben közönség előtt.

Kevesen tudják, mi is ez az esemény tulajdonképpen, és hogyan történik a művek szelektálása. A Táblaképfestészeti Biennálét harminc évvel ezelőtt rendezték meg első alkalommal Szegeden. Az, hogy táblakép, és az, hogy festészeti, egy jól megragadható szegmensét mutatja csak fel a kortárs művészetnek, elkerülve ezzel a műfajok átláthatatlansága okozta általános zűrzavart. Az alkotók kiválasztása nem meghívásos alapon történik, hanem bármely hivatásos művész beadhatja pályamunkáját. Azt, hogy ki vehet részt a kiállításon, minden alkalommal szakmai zsűri dönti el: idén Fürjesi Csaba festőművész, Ibos Éva művészettörténész, Kántor Ágnes festőművész, Nátyi Róbert művészettörténész és Szurcsik József grafikus, festőművész voltak a zsűri tagjai. Kevés olyan művészeti esemény van az országban, ahol alkotókat anyagi segítséghez juttatnak, ezért a kortárs művészeti mecenatúra fontos színhelyének számít a szegedi biennálé. A díjakat cégek, vállalkozások és állami szervek ajánlották fel, a mecénások pedig maguk választották ki azokat a műveket, melyeket jutalomra érdemesnek ítéltek. A művészek szempontjából a biennálé nem csak a művészeti mecenatúra miatt fontos, hanem azért is, mert ezen a fórumon lehetőséget kapnak a szakmai tájékozódásra is. Kovács Péter, akinek tavasszal volt reprezentatív életmű kiállítása a Reök-ben, és most, a biennálén is szerepel egy műve, a hazai művészeti élet kihagyhatatlan színhelyeként nevezte meg az eseményt. Hosszú idő óta rendszeresen beadja műveit, mert szereti összemérni magát a kortárs festészet nagyjaival, és arról is pontos képet tud alkotni, ki mivel foglalkozik, művészi fejlődésében hol tart éppen. Míg a nagy intézmények igyekeznek szalonképessé tenni a kortárs művészetet, addig a Biennálé csak felmutat bizonyos tendenciákat, és nem akar missziós tudattal trendeket formálni, vadhajtásokat lenyesegetni. Ami kvalitásos, azt stílustól, műfajtól, témától függetlenül megmutatja. A kurátori koncepció sem formál világokat, vagy leegyszerűsítő metaforákat, hanem a különféle stílusok mentén csak visszafogottan és elegánsan rendszerez. Nem gyárt narratívát, nem rendezi divatos témák köré a műveket, mint például a gender vagy az identitás. Teret, időt és helyet biztosít csupán, hogy a művek felmutathassák magukat, és kapcsolatba léphessenek egymással, valamint a nézővel. Itt fel sem merül a kultúrpolitika szűklátókörű vagy a műtárgypiac értékorientált szemlélete. A kiállításból nem válik árukínálat vagy nemzeti művészeti programbeszéd. A művekről az általánosítás szintjén pedig az mondható el, hogy sokkal inkább egyfajta intellektuális reflexiók, kérdésfelvetések, orientációs pontok „radarállomásai”, mintsem teóriák, uralkodó tendenciák szószólói.

Kovács Péter: Hajlamrajz

A kiállítás anyagának derékhadát az absztrakt és lírai absztrakt művel alkotják. Ezeken valamiféle letisztultság érződik, és a trendektől való fenyegetettség érzésének háttérbe szorulása. A szimbolikus rend és a reprezentációs klisék hiánya kontemplatív hellyé teszik azt a két termet, ahol ezek a festmények sorakoznak. Kontur Balázs és Varga Kristóf monokróm képei az ellen dolgoznak, hogy egy kép azzá váljon, ami nem önmaga. Műveiken a tartalom hordozójává kizárólag a falemez formája, fizikai textúrája válik. Fajó János szellemi mestere Kassák. A hetvenes években a volt Zuglói Kör szellemiségéhez kötődő művész alkotásán megfigyelhető a redukció, amelyet a háromdimenziós képszerkesztés ellenére is megőriz: a geometriai alapformára, két háromszögre való szűkítés. Nádler István szintén kassáki gyökerű avantgárd festészete érzékibb, annak ellenére, hogy alkotása szintén a geometria, bár egy oldottabb geometria irányába mozdul. Stark Istvánt fizikai megfigyelései vezették odáig, hogy érdekes optikai hatású, különféle nézőpontokból más-más képet mutató képeket fessen. Grela Aleksandra tájképi víziókra emlékeztető művei egészen más gyökerűek, mint az előző alkotókéi: expresszívebbek, meghittebbek, mintha a természet rejtett arcának látomásos képét igyekeznének visszaadni. Vojnich Erzsébet kevés anyagot és motívumot felhasználó művei szintén lírai szemléletmódról tanúskodnak. Kvalitásos művekkel jelentkeztek, és méltó helyre kerültek, a nagyok művei mellé a szegedi festők: Pataki Ferenc és Sejben Lajos alkotásai. Ahogyan a Műcsarnok éléről tavaly távozó, jelenleg a Velencei Biennálé Nemzeti Biztosaként működő Gulyás Gábor mondta megnyitó beszédében: a helyi művészek nem csak „helyi gólkirályok”. „A provinciális kiállítások, ahol a helyi gólkirályok a sztárok, mindig nagyon szerény színvonalúak. Még akkor is, ha néha bekerül egy-egy jó művész. Általában nem az történik, hogy ők fölfelé húzzák a nívót-éppen fordítva: őket is lehúzza a provincia szelleme. Mindössze néhány kivétel akad – az egyik éppen Szegeden a táblakép festészeti biennálé. Ez a tárlat a legkevésbé sem provinciális, nincsenek kínosan gyenge művek, vannak viszont kiemelkedőek. Mégpedig sok.”[1]

Pataki Ferenc: Térválasztó

A figurális művekkel kapcsolatban az egyik legalapvetőbb észrevételem az volt, hogy távol áll tőlük bármiféle konformista kritikátlanság: kételyeket fogalmaznak meg a valódi értékek iránti vaksággal szemben. Mi lesz az emberrel, ha hallgatásba burkolózó, saját magányában egzisztáló, távirányítóval vezérelt és drótok által irányított lénnyé válik? Mi lesz a szerelemmel, ha már csak a cekkerekkel felszerelt nagybevásárlás marad az utolsó közös kapcsolódási pont két ember között? Mi lesz a nővel, ha Courbet Világ eredete című művének hús-vér asszonyával szemben már csak egy lyukas, élettelen, vértelen bábuvá silányul? Mi lesz a gyerekkorral, ha a gyerek, mint Fehér László és Fürjesi Csaba képén, a semmi közepén áll/gubbaszt arctalanul, vagy éppen üveges tekintettel maga elé meredve? Mi történik a tájjal, ha, mint Bukta Imre művén, szemünk elkezd hozzászokni az erdőben tornyosuló gumiabroncsok esztétikájához? S mit kezdünk a sokasodó non-lieu terekkel: az időtlen és kilátástalan várakozás színhelyeivel, a kórház és kultúrház folyosókkal, marsbéli tájhoz hasonló gyártelepekkel, az Anna Margit-képeken még történetekkel teli, de mostanra kietlen, sötét üreggé változott labirintusokkal? S mi lesz a művészettel, ha a művész romokat, gaz által benőtt romkerteket vizionál, miközben más képeken a letűnt reneszánsz idilli rendjét kívánja vissza? Hozzá szokunk-e valaha, illetve, hozzá kell-e szoknunk a tájból szöcskeként előbukkanó katonai helikopter látványához? Megannyi nyitva hagyott és meg nem válaszolt kérdés, magántér és köztér közötti határok feszegetése, a tetszhalott állapotból való kilépés szükségessége duzzasztja erőssé, vagy, mint Szurcsik József festményének héroszai, heroikussá ezeket a műveket.

Szurcsik József: A két bajnok

Külön szegmensét képezik a kiállításnak a portrék és pop art művek, a naiv és a szatirikus alkotások. A pop art művek aktualitása azt jelzi, hogy a posztszocialista örökség és a kapitalista szemlélet pikáns, speciálisan magyar ötvözete még mindig kimeríthetetlen tárházát biztosítja a hibrid jelenségeket bemutató alkotásoknak. Hazai anomáliának számít az irónia, melyet továbbra is feszengve kerülgetünk, rosszabb esetben vérig sértődünk rajta, holott ezt a műfajt már a Ludas Matyi nemzedéke is jól keblére ölelte. Az azért biztos, legalábbis efZámbó képét nézegetve, hogy az ember már csak olyan lény, aki elmondhatja magáról: „alattam a föld, fölöttem az ég”, és bennem a fűrész meg a TNT. S hogy én vagyok az, aki a vizek halait és az ég madarait pusztítom, a bolygókat pedig olyan simán, pökhendin ragadom magamhoz, mint Tibi bácsi a pöttyös labdát. Azért az jó lenne, gondolom én, ha ezek a művek egy hasonlóan tágas interpretációs mezőbe kerülnének, mit sem törődve a belemagyarázás esetleges vádjával, vagy a racionalista örökség pszichológiai megközelítés ellenességével. Helyezzük csak bátran társadalmi kontextusba ezeket a műveket, méghozzá magunkon keresztül. Nem kell, hogy mi legyünk az igazság felfejtői, vagy az „artikulációra képtelen” művész szócsövei. Legyünk csak egyszerűen kritikus és nyitott megfigyelők, akik annyira sajátjuknak érzik ezt a kiállítást, hogy önálló interpretációkra vetemednek. Hisz jól tudjuk, mit mond a népmese arról, akinek nincsen saját véleménye: „Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass!”

(Szeged, Reök Palota,  2014. május 17–július 13.)

Váraljai Anna

[nggallery id=392]