Parisz rendelőjében

Puha mohaszőnyeg az istennők feneke alatt.

Oldalt, a paraván mögött szerényen meghúzódva

egy-egy rabszolganő, frissítőkendők és lepel.

Héra már beletörődött. Aphrodité még élvezte is.

Csak Athénét öntötte el a pír.

Parisz, mint egy orvos, kesztyűs kézzel

kotort az asszonyokban.

Az egyik még szűz volt.

„Vetkőzzön le! A bugyiját is!

A lábait rakja fel ebbe a karikába!”

Aztán Oinónét kérdezi:

„Áfás számlát tudunk mi adni görögöknek?”

Arcán kaján mosoly:

„Eredmény két hét múlva lesz.

A nővérkénél érdeklődjenek!”

Niobé ikreket szoptat

Felébredhetnének végre – a mellem kőkemény.

Az egyik tátott szájjal alszik,

kis keze ökölbe szorul,

a másik szétterülve, mint a hulla –

nem rebben, szemhéj, nem mozdul a száj.

Kivasalhatnék néhány ruhát,

most volna rá idő, de a duzzadt mell,

akár a farkast gyomrában a szikladarab,

lehúz, már szinte dőlök el,

az ablak párkányába megkapaszkodom.

Kint eső esik, a tej spriccelni kezd,

nyúlnék utána, hogy elállítsam,

fordulnék hátra, hogy rátegyem

a vasalódeszkáról azt a pelenkát,

de nem tudok, dermedt minden tagom,

csak a szemem bírom megmozdítani,

az ablak üvegén két bájos gyermekarc,

az egyik száj vörös, mintha vér festené,

a nyál a másik bágyadt ajkán lassan szétfolyik.

Trójai nők II. Andromakhé

Pharszalia és Phtia között, az emberektől s a tenger

zúgásától távol telepedett le a tengeri úrnő. Thetisz

városában minden tengerszagú, kékeszöld a kútkávákon

a moha, sós ízű a szellő, Néreiszek kergetőznek

a kagylókból kirakott, festett mozaikon, s zátonyra futott

hajók gerendáiból ácsolták a kerti kispadokat. Nem ülhet

rájuk Andromakhé, a rabnő, az egykor büszke királynő:

egy oszlopnak támasztja a hátát, s homlokáról sós ízű

izzadság csorog. Második terhessége gyötrelem: vízhordáskor

a forrásba csaknem beleszédült, most hányinger gyötri, háta

sajog, viszkető, vörös foltok lepték el munkához nem

szokott kezét, s nincs már szobalánya, hogy bekötözze

megdagadt lábait. Úrnője, Hermioné a lugasban hűsöl, gonosz

terveket forral ellene, de meddőséggel sújtja őt a sors.

xxx

Hajnalban, munkába menet szédül és émelyeg a gyomra.

Csak öt percet vár a buszra: kiszámítja minden nap,

precízen. Visszaút nincs, hisz lángokban áll az otthona,

férje s fia halott. Ha nem megy hozzá, nem kap vízumot.

A munkában még nem jelenti be, nem kell, hogy máris

pletykázzanak. Az ég alja most olyan, mint egy mosatlan,

gyűrött pelenka, sötét sárga foltokban folyt szét rajta a nap.

A sofőr már ismeri: nem kérdez semmit, csak adja a jegyet.

Mükéné. Oresztész terepszemléje

Rettentő hőség van,

és délben értünk pont ide.

Kút persze nincs sehol.

Kifogtam ráadásul

a legszószátyárabb idegenvezetőt.

Ha nem hagyja abba, Zeuszra mondom, megölöm!

Püladész jól tette, hogy mégse jött velem.

A palota úgyis csak rom,

az oroszlánok feje már letört.

Hozzá ez a hatalmas csődület!

Az árnyék persze foglalt mindenütt.

Enni meg csak háromkor fogunk, ki tudja, hol.

Na végre, itt az oldalsó kapu,

ezen kell majd titokban visszajönnöm.

Az ott az én barlangom,

itt szoktam gyerekkoromban játszani.

Méhekkel és kígyókkal van tele.

A csoportból mindenki egyenként benéz.

Az egyik méh most elszántan kitör.

Én vagyok soron. Visszanézek.

A szikkadt domb mellett gyalog megyünk

az országút szélén a busz felé.

Késtünk, de rettentő sokat.

Anyám is hulla már, és Aigisztosz is.

Hallgass, Aeneas!

Ne panaszkodj, hogy mindezt végig nézted:

hogy láttad az aggastyán Priamust, ki esetlenül,

mint a szülei ruháit magára öltő kisgyerek,

ifjúi vérttel fegyverzi fel magát; láttad,

hogy lötyög a lábvért roggyant térdein,

hogy a túlméretezett sisak előbb homloka

barázdáin fennakad, majd hályogos

szemére hull, míg vissza nem löki;

láttad, hogy lépked ügyetlenül, mint a kötélen

rángatott színházi báb, s hogy fia vérében

elcsúszva a lépcsőkre esik. Nem, ne sajnáltasd magad,

ne temesd kezedbe arcodat, miközben Pyrrhust

meséled, a rettenetest, ki megmarkolva az öreg

gyér haját, hátrahúzta az amúgy is nyakladozó

fejet, s kardját a szikkadt érbe mártotta

mélyen és könnyeden, ahogy a háziasszony

szúrja omlós tésztába a kést. Ne szisszenj fel

minden mozzanatnál, s ne hörpöld reszketve

a szánakozón feléd nyújtott vizet, ne ázzon

könnyekben szemed, miközben azt ecseteled,

hogy a sebből kihúzott kard száraz maradt,

hisz a vén király évei felitták mind a nedveket,

s a mély vájatot csak törékeny csontok,

szúrós szilánkok és petyhüdt bőr fedik.

Ne hősködj, hogy megölhetted volna Helenát,

a duzzadt ajkút, a kisírt szeműt, bosszút állva

e nőn minden sérelmekért, s ne hencegj,

hogy a halandók közül csak te láthattad

Neptunust, amint szigonyával, akár egy rossz fiú

a kirakós játék darabjait, tördeli s hányja szét

a gyepszőnyegen a városfal hatalmas köveit.