Tiszatájonline | 2014. június 20.

Ne számíts elragadtatásra!

A TISZATÁJ FOLYÓIRAT AVANT-GROUND TEMATIKUS SZÁMÁNAK BEMUTATÁSA
2014. június 16-án a 85. Ünnepi Könyvhét (hivatalosan) utolsó Grand Café-beli eseményén Kabai Lóránt, Mikola Gyöngyi, Müllner András és Perovics Zoltán beszélgettek avantgárdról, retro(avant)gárdról, undergroundról, ez irányú személyes érintettségükről és a társadalom hozzáállásáról […]

A TISZATÁJ FOLYÓIRAT AVANT-GROUND TEMATIKUS SZÁMÁNAK BEMUTATÁSA

2014. június 16-án a 85. Ünnepi Könyvhét (hivatalosan) utolsó Grand Café-beli eseményén Kabai Lóránt (költő, kritikus, a Műút folyóirat szerkesztője), Mikola Gyöngyi (szerkesztő, irodalmár), Müllner András (itt mint „Erdély Miklós lovagja”) és Perovics Zoltán (a Metanoia Artopedia alapító-rendezője) beszélgettek avantgárdról, retro(avant)gárdról, undergroundról, ez irányú személyes érintettségükről és a társadalom hozzáállásáról. A kerekasztal-beszélgetést az önmagát porondmesterként pozicionáló Orcsik Roland nyitotta meg, aki rögtön egy avantgárd gesztussal a kerekasztal struktúrát felváltó „asztalroncsok” beszélgetésének a képét villantotta fel a közönség későbbi bekapcsolódási lehetőségének hangsúlyozásával. Valamint egy kevés mentegetőzéssel amiatt, hogy ugyan a folyóirat áprilisi száma van terítéken, megmutatni nem tudják, mert mind elfogyott, így fizikai valójában „csak” a júniusival tudnak szolgálni – ami viszont szerencsére az áprilisi folytatása, hiszen ebben kaptak helyet olyan írások, amik abba már nem fértek bele.

Bemelegítésként Orcsik a THEALTER és a MASZK Egyesület munkássága kapcsán az avantgárd (ami újítani, sokkolni, társadalmat megmozgatni akar) érezhető utórezgéseiről beszélve arról kérdezte a résztvevőket, hogy számukra mennyire aktuális az avantgárd; amire mindannyian egyetértettek abban, hogy az jelen van, működik, egy szóval: nagyon. Kabai egy rövid anekdotával támasztotta ezt alá; Müllner az avantgárd megújító–újrafelhasználó attitűdjét hangsúlyozva Peter Bürgerrel vitázott, aki annak megismételhetetlenségét állítja; Mikola pedig egy „spirálisan visszatérő időélmény”-ről számolt be, amennyiben mondhatjuk, hogy „napról napra kisebb a szabadság”, és erre a művészet elkerülhetetlenül reagálni fog. Perovics a kérdésre csak annyit válaszolt: „Amíg művészet létezik, addig [avantgárd] lesz, van.”

Ezután az autentikus bennfentesség szükségességére/nélkülözhetőségére terelődött a szó, vagyis hogy e nélkül meg lehet-e érteni az ilyen jellegű művészetet, megnyilvánulásokat. Erre Müllner felvázolta a különbséget a történésekben való részvétel tapasztalata és az utólagos, levéltári vizsgálódás között: mindkét eljárásmód során más látható, és a két dolognak együtt kell működnie a jelenségek feltárásánál. Példaként (nem meglepő módon) Erdély Miklós esetét említette, akinek az életműve közel sincs teljesen feldolgozva, de a róla készülő sok-sok tanulmány előbb-utóbb kikényszeríti a filológiai munkát: egy életmű-katalógus létrehozását (ellentétben a pozitivista felfogással, ti. hogy előbb legyen meg a filológiai munka, utána lehet tanulmányokat írni). Mikola meglátása szerint az avantgárdot a közös munka során lehet megtanulni, ezért mindig is egy „ezoterikus jellegű”, azaz a nyilvánosság számára kvázi-megismerhetetlenül zárt társaság művelte az oralitás hagyományozódási eljárásaival tartva fenn magát, hiszen az intézményesség sosem tudja azt adni ezen a téren, mint a személyes kontaktusok. Perovics ezt a személyességet inkább az egymásra utaltság kényszeréből eredezteti, ami a nyilvánosságból való kizár(ód)ást eredményezte az ügynökhálózat kártékony munkája elleni egyedüli hatékony védekezésként. Hozzátette még, hogy mindig van olyan közeg, ami a szabadságot/függetlenséget fenyegeti, és mindig az avantgárd az, ami lépéseket tesz ez ügyben. Müllner az elzár(ód)ást, vagyis az írásbeliség megszüntetését (azt, hogy „nem ír többet”) kétféle oknak tulajdonítja: egyfelől egy akcionista felfogásnak (divatnak), másrészt az írástól való hivatalos eltiltásnak, konkrét kényszernek.

Orcsik ezen a ponton Benda Balázsra terelte a szót, amivel a beszélgetés egy szomorúbb hangvételbe fordult, hiszen Perovics megemlékezésében Benda sajnálatosan korai haláláról a személyes érintettségtől áthatva hallhatott a közönség. Megindultsággal beszélt Kabai is arról a Málik Rolandról, akinek az emlékére az emblematikus 16. Bruthaliát és a Műút különszámát készítették, amelynek fekete lakkozása többször előkerült még a beszélgetés során.

De a szomorú emlékekből Orcsik átvezette a társaságot az avantgárd szamizdat-jellege és az intézményesség különbségének kérdésére, amibe beletartozik a helykeresés problematikája: pl. az, hogy Perovics színházának immár 18 éve nincs állandó helye. Ezzel kapcsolatban Perovics azon az állásponton van, hogy mind a kő-, mind az alternatív színházak olyan üzemszerűen működnek, amit ő feltétlenül igyekszik elkerülni, hiszen a megnyilatkozásban sem a tartalom, sem a forma nem megkerülhető, ezt a szempontot azonban az állandó színházak nem veszik figyelembe; példaként említette Halász Péter munkásságát, ahol a megcsinálás a lényeg, az intézmény nem számít. Mikola arra a nem elhanyagolható szempontra mutatott rá, hogy míg nyugaton beépült az avantgárd a köztudatba, addig nálunk teljesen hiányzik annak ismerete-értése, vagyis a társadalmi státusza, helye a közönségen is múlik, nem csak az alkotón.

Orcsik a helykeresés kérdését Győrffy László közelmúltbeli esetével toldotta meg (amikor is az alkotó visszavonta kiállított installációját a REÖK-ből, miután helyi politikai erők hevesen támadták azt), és ezzel kapcsolatban az avantgárd társadalomkritikai vonatkozásának erősödésére kérdezett rá. Perovics erre elmesélte, hogyan járt a Jégdoktrínákvariációk a náci retorikára c. előadása Máté Péterrel, a POSZT OFF-koordinátorával és a holokauszt tematikával a holokauszt-emlékévben, azaz hogy miért volt elfogadhatatlan a koordinátor indoklása a fesztivál keretébe való bele nem férésről. Müllner ezzel kapcsolatban az avantgárd által szőtt láthatatlan kapcsolatokra mutatott rá, ami Perovics és Erdély között mutatható ki Perovics nyílt levelében. Mikola pedig ezt fűzte tovább az emlékezet fenntartásának szempontjával a régi zsinagógában játszott Kaddis a meg nem született gyermekért előadása (ahol a saját könyv mint pokol szó szerinti betemetése történt) és a színésszel való beszélgetés példáján keresztül, nagyon érzékletesen kapcsolva össze az ’underground’ szóösszetétel magyar jelentését a saját pokol belső eltemetettségével.

Az underground csoportosulások kirekesztettségének és igazságbirtokló (tév)eszméiknek a jelensége, ill. a pokol relativizálhatósága ezután Orcsikot annyira magával ragadta, hogy az ezt feszegető heves polémiában végül Müllner tanár úr adta meg a szót a közönségnek, ahol az a kézenfekvő, ám roppant nehéz kérdés merült fel, hogy tulajdonképpen mi is számít avantgárdnak és az mihez képest avantgárd. A sokféle megközelítés közül talán Perovicsé volt a legmegfoghatóbb: avantgárd az, ami nem az általános, támogatott értékek megjelenítése, hanem a független önmegvalósítás, emellett fontos attribútuma, hogy amiben megállapodik, azt sem fogadja el, ebből következően mindig újraszüli önmagát, metanoiaként mintegy. Ezután szó esett még az avantgárd iskolában való tanításáról, annak lehetőségeiről, néhány szó erejéig pedig az underground képregényekről és az általuk kikényszerített ún. képregénykódexről…

De az idő ezen a ponton sajnos elfogyott, vissza kellett adnunk helyünket a mozinak, lezár(hat)atlanul hagyva így egy végtelenül izgalmas és termékeny beszélgetést, mely a büfében valószínűleg folytatódott.

 Vigh Bence

[nggallery id=386]