Univerzumok és írók egymásba koccanása

BESZÉLGETÉS BARNÁS FERENCCEL, ORAVECZ IMRÉVEL ÉS SZILASI LÁSZLÓVAL

Hétfő este, egy nappal mielőtt befellegzett volna a Könyvhétnek, érdekesnek ígérkező beszélgetésre invitálta vendégeit a Grand Café. Írói univerzumok találkozása cím alatt Barnás Ferenccel, Oravecz Imrével és Szilasi Lászlóval Módos Ádám beszélgetett írásfilozófiájukról és még ki tudja miről…

Az estre lassacskán szállingóztak a vendégek és előadók egyaránt, hiszen nyolc előtt öt perccel még úgy tűnt, félig üres teremmel kell számolni. Azonban mire kettőt fordultunk, szinte teljesen feltöltötték a helyeket, a moderátor és az írók is elfoglalták helyeiket a „pódiumon”. A beszélgetés csak nehezen indult be, ami egyaránt fogható fronthatásra, az írók fáradtságára és a moderátor lámpalázára. A kezdeti döcögés, melynek során megtudhattuk ugyan, hogy az írók a mai napon találkoztak egymással először, később némi zavarral vegyült, ám végül csak izgalmas útra kanyarodik, amikor a periféria kérdése is terítékre kerül.

Módos Ádám kezdetben az írói hang és világlátás kapcsolatáról, valamint az strukturált (értelmes) nyelv etikai szerepvállalásra késztető erejéről érdeklődött a résztvevőknél. Barnás Ferenc szerint a hang megtalálása egy világlátással összekapcsolva a kísérletezéssel kezdődik, Oravecz Imre ezt a bizonyos hangot inkább csak a munka, az alkotás mellékzöngéjének látja, míg Szilasi László édesanyja családtörténetei mentén kialakuló írói univerzumát és az ehhez társuló hang kialakulását tartotta meghatározónak. A másik kérdéssel kapcsolatban a szerzők egyetértettek abban, hogy a magyar köznyelv nem elég egységes, szemben az angollal, franciával, ám az etikai szerepük tekintetében már különböztek a nézőpontjaik.

A továbbiakban a moderátor az alkotás módjaira kérdezett rá, pontosabban a módszeresség és az automatizmusok viszonyára. Barnás Ferenc megjegyezte, hogy vannak ugyan zsenik, mint Móricz vagy Mikszáth, de a gondolkodásnak (végiggondolásnak) ott kell lennie. Korábban már ő és Oravecz Imre is kiemelték, hogy a tehetség keveset ér a munkával szemben.  Utóbbi szerző kiemelte, hogy egy regénynél komoly elmemunka mindent megvizsgálni, észben tartani, főleg, hogy sokszor csak írás közben derül ki, mire van szükség.  Szilasi a felejtés és emlékezés dinamikájában látja a probléma kulcsát.

Az ilyetén gondolkodás az írásról úgy tűnik mind az írókat, mind a moderátort megviselte, mivel a beszélgetésbe a soron következő kérdéseknél zavar állt be. Felmerült az írói személyiség és tárgyválasztás kérdése, az otthonosság/otthontalanság motívuma a Kaliforniai Fürjben, illetve a nyelv megtalálásának vs. megalkotásának problematikája. Mindhárom szerző és a közönség türelemmel és figyelemmel hallgatta az elhangzó, hosszúra nyúló és zavaros kérdéseket és válaszokat. Szerencsére a félreértésekből sikerült kilábalni. Valóban érdekes elméleti kérdéseket pedzettek meg a beszélgetőtársak, bár ezek csupán gondolatfoszlányok maradtak. Így például említésre került a kritika fontossága, a drámaiság megteremtése, vagy a magyar népesség kedélyhullámzásának statisztikai adatai.

A beszédfolyam végül ott talált vissza medrébe, ahol Módos Ádám a megfelelő nyelv megtalálásáról, pontosabban a perifériára szorultak, a meg-nem-szólalók számára megtalált nyelv fontosságáról érdeklődött. Oravecz Imre azonnal egy pontosítással élt és megjegyezte, hogy az író feladata, hogy mindenki nyelvét megtalálja az írásában, azokét, akiket nem szeret, azokét, akik akár ékesszólóbban is beszélhetnének, és azokét is, akiknek nincs hangjuk, beszédük. Szilasi László szerint ebben az esetben nem is lehet az írónak hangja, hiszen azt, úgymond kölcsön adta/kapta.

Szintén izgalmas volt a fikció és valóság egymásra vetülésének kérdése. Mint Barnás Ferenc elmondta, az irodalom és az elme által előállított valóság is sokféle, és ez nem véletlen. Oravecz Imre szerint a valóság megismerése nem feltétlenül lehetséges, így nem lehet összevetni a kettőt; nem ismerhetjük például régi korok valóságait, mert nem tudjuk, mennyit ért egy pengő vagy nem ismerjük a falvak száz-kétszáz évvel ezelőtti működését stb. Szilasi László egy anekdotával az embereknek azt a hajlandóságát (megtéveszthetőségét?) emelte ki, hogy higgyenek a szemüknek. Eszerint egy nemrégiben  elhelyezésre került (ám azóta eltűnt) emléktábla hirdette a Harmadik Híd két szereplőjének ott jártát. S tette ezt Szeged város és egy ismeretlen egyesület nevében. Ezt látva a közelben élők pedig híresztelni kezdték, hogy valóban ismerik, vagy ismerték  ezt a bizonyos Nosztávszky Ferencet és Frantal Józsefet, akik menedékre találtak a Hild Kapuban.

Bár a beszélgetés hosszúra nyúlt, a közönség kitartott és az írók szántak rá időt, hogy itt is – mint korábban a Dugonics téren – dedikáljanak.

 Urbán Anikó