Tiszatájonline | 2014. június 17.

Jövőre, ugyanitt

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 16.
Öt plusz egy napos naplózási megbízatásom során annyi keresetlen metaforával illettem már szegény Könyvhetet, hogy most itt, ebben a legutolsóban, a búcsúnaplóban már csak eggyel tervezem bővíteni a sort… – Nyerges Gábor Ádám beszámolója

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 16.

Öt plusz egy napos naplózási megbízatásom során annyi keresetlen metaforával illettem már szegény Könyvhetet, hogy most itt, ebben a legutolsóban, a búcsúnaplóban már csak eggyel tervezem bővíteni a sort.

A Könyvhét ugyanis leginkább nyári tábor. A tér és idő normális szerkezetéből, általunk megszokott mintázataiból olyan módon kiragadott pillanatok sorozata, melyek önmagukban persze érzelmileg vegyesek. Van unalom és bosszúság, ellenségeskedés és dühroham is. De legalább annyi (frászt, jóval több) boldog, izgatott lélegzetvisszafojtás, öröm és emberi momentum (még akár ellenszenvesnek elkönyvelt kollégákban felfedezve is), spontán és rég dédelgetett öröm, akár még  kis romantika is.

És akkor van az a pillanat (pár órás, kimerevített pillanat), amikor már összepakolt az ember a szálláshelyén, talán ki is jelentkezett, kezében már a bőrönd. Leadta a kulcsot. Kilép, rágyújt egy cigire és hirtelen minden súly eltűnik róla. Könnyű és szabad. Mert nincs már ott, ahol odáig volt, de nincs még amott sem, ahova majd visszaérkezik. A hétfő koradélután ez a pillanat, nincs már igazán meleg (mintha csak a hivatalos program részeként lett volna csütörtöktől egyfolytában bőrolvasztó kánikula), olvasó is csak kevés lézeng, nincs tülekedés. Nincs már igazán Könyvhét, de azért még persze van, ott vannak a standok. A Vörösmarty tér még szakrális hely, nemcsak egy a sok galambszaros, szürke köztér közül. Pár stand már zárva, összeszoruló szívvel közelítek (honnan is máshonnan) a Deák Ferenc utca felől, előre sejtve, hogy a kiadóm, fiktív és szubjektív díjátadóm szerint idén zsinórban másodszor a legbarátságosabb, legszerethetőbb stand, a fiszé, pont mint tavaly, idén sem nyitott ki már a zárónapon. Megyek be a Könyvhétre a Mizsur Dániel nevű fiatal, tehetséges költő társaságában, benézni egy-másfél órácskára, és ahogy szabályosan visszafelé lépdelem a tegnapi vagy tegnapelőtti (akkor épp: kicsit kacska) lépteimet, visszafelé is nézem a könyvhetem filmjét (közben szabadkozom, amiért: “tudom, szentimentális fasz vagyok”), itt ezzel beszéltem, ott azzal történt valami, innen van az a könyv, itt jött a hülye gólyalábas idióta, akit annyira felrúgnék, de aztán hallom, hogy nem erőlteti, tényleg kedvesen játszik a gyerekekkel, végül még csúnyán sem tudok nézni rá.

24

Válogatunk, nézelődünk, mikor a nagyszínpadon (bár egy néma zenekar, ki tudja, hogy koncert előtt vagy után, ott ül) felcsendül a lehető legtökéletesebben odaillő szám felvétele. Röhögök is, hogy megvan a netnapló-mozaik eddig hiányzó része, ahogy az utolsó, leghűségesebb vásárlók a Final Countdown zenéjére csoszognak még az utolsó engedményes árú példányokért. Veszek könyvet, kettőt is (reményeimhez igazodva valóban frissült pár akciós polc), egyet pedig (nem is akármilyet, ma esti és tervezett holnapi-utáni olvasmányomat) kapok, a szerzővel stikában dedikálunk egymásnak valahára megtörténő megismerkedésünk örömére. Farkas Zsoltot és Mestyán Ádámot (mióta vágytam már A magyar helyesírás szabályaira – és igen, akinek még mindig külön mondani kell, hogy ez egy verseskötet címe, az rohanjon a könyvtárba vagy a L’Harmattanhoz, hátha még tud szerezni, mert korábbi olvasmányemlékem szerint valami igen jóból marad ki).

25 (1)

Befut közben Halmi kolléga, csatlakozik a már megkezdett beszélgetéshez, szidunk és dicsérünk fűt-fát, lám, az utolsó napra is jut egy vérbeli könyvheti beszélgetés, a cinkos egyetértések (ugye, hogy? hiszen mióta mondom!) ugrándoztatóan vidám felismeréseivel és agyköszörülő véleményütköztetésekkel (értem, amit mondasz, de azt azért megjegyezném, hogy). Kicsit még nézegetjük, ahogy a gyerekszínpadról egy szakképzett munkaerő gondos ráérősséggel letépi a háttérképnek odatapétázott írókat, megegyezünk benne, hogy ez a nap legjellemzőbb képe, ahogy a New Orleans-i jellegű jazzt hol több, hol kevesebb sikerrel utánzó, ki tudja, honnan (tán a nagyszínpadról le?) érkező zenekar aláfestése (a Final Countdown-t is legyőzve) a tökéletes záró hangeffekt. Egyáltalán, maga a szcenárió ilyetén megkomponálódása, ez a jelenet összepasszítva pont ezzel a zenével, mintha csak egy (a jobbak közül való) Woody Allen-féle könyvheti portréfilm elképzelhető legtökéletesebb lezárása volna.

26

Negyed négykor kapok észbe, hogy félre már újra az egyetemen kell lennem. Megyünk?, kérdezem teljesen hétköznapi megszokottsággal Halmi Tibitől, csak úgy félvállról, mintha még bármikor visszajöhetnénk. Ja, mondja és belefeledkezünk valami irodalmi dologba, azt hiszem, a megjelenés előtt álló kötetemről magyarázok egyre belehergeltebben, időben hátrafelé egyre újabb és újabb, közepesen érdekes anekdotákba gabalyodva. Föl sem tűnik, hogy eljöttünk, kicsekkoltunk és most már egy teljes évig nem jöhetünk ide vissza, a térnek és az időnek ezen teljesen valóságtól elrugaszkodott, minden profán bosszúságával is végtelenül idillikus pontjába.

Aztán, mint a szentimentálisabb táborozók, mi is elmormoljuk magunkban, hogy jövőre, ugyanitt, és mint minden évben, hozzáreméljük még, hogy ha megadatik. Adasson.

Nyerges Gábor Ádám