Tiszatájonline | 2014. június 7.

Bartóktól Bartókig?

„SKANZENE-KOLLÁZSOK” ÉS „BÉRES LEGÉNYEK” A ZENEAKADÉMIÁN
A fények elhalványulnak, félhomály. A Zeneakadémia színpadán megjelenik a Szent Efrém Férfikar, a megszokott kék és bordó színek bizánci eleganciájában, az emeleten, az orgona mellett egy csángó népviseletbe öltözött énekes asszony lép elő. Belepillantok a programfüzetbe. Hamarosan Kalotaszegi táncok következnek a Muzsikás Együttes jóvoltából […]

„SKANZENE-KOLLÁZSOK” ÉS „BÉRES LEGÉNYEK” A ZENEAKADÉMIÁN

A fények elhalványulnak, félhomály. A Zeneakadémia színpadán megjelenik a Szent Efrém Férfikar, a megszokott kék és bordó színek bizánci eleganciájában, az emeleten, az orgona mellett egy csángó népviseletbe öltözött énekes asszony lép elő. Belepillantok a programfüzetbe. Hamarosan Kalotaszegi táncok következnek a Muzsikás Együttes jóvoltából. De előtte még egy kis Bartók… – Öveket be­kap­csolni, az időgép pillanatokon belül átlépi a hangsebességet. Visszaszámlálás indul…

A kedd esti „Bartóktól Bartókig” c. zenei kalandtúra első állomása egy moldvából származó (Bartók által lejegyzett) Kyrie Eleison volt. A moldvai származású Petrás Mária – aki a Muzsikás együttes honlapja szerint „a legjobb énekesi hagyományokat követi” – szólót énekel a férfikórus kíséretében. Természetesen nem rosszul, sőt. De a két éneklési kultúra találkozásában van valami nyugtalanító, legalábbis szokatlan.

 A „moldvai kyrie” után – szinte észrevétlenül – átrepülünk a XX. századba, ahol Bartók fiatal kori műve, az Est szólal meg. Napnál is világosabb az előadók és a koncert célkitűzése: be-mutatni Bartók Béla férfikarra írt műveit, valamint meg-mutatni a hozzájuk köthető népzenei analógiákat, a nagy géniusz gyökereit, a „tiszta forrást magát”. (Szent Efrém és Petrás Mária el.)

Megérkezik az időgép várva várt négyfős legénysége, a „magyar népzene Beatles-e”, ki-ki kalapban, ki kalap nélkül, és némi eligazítást adnak az utasoknak. Bartók gyűjtő útjai során mindig a templomok éneklő gyülekezetéből tudta előre megállapítani, kiktől érdemes majd felvételeket készíteni. Részben ezért is hangzott el egy Kyrie. A narráció kedvéért. Mi persze tudjuk, hogy ez csak amolyan szellemes megjegyzés. Annál is inkább, mert a végén kiderül: a csángó ember nem csupán imádsággal kezdi a napot, de imádsággal is fejezi be. Nem véletlen tehát, hogy a moldvai vendégművész (mellesleg nemzetközi szinten elismert keramikus) esti imája zárja majd a „Bartóktól Bartókig” megtett utat. Azt az utat, amely bizonyos értelemben a csángó imádság előtt érte el (negatív) tetőpontját, jelesül, amikor a fellépők kérésére Bubnó Tamás vezényletével kénytelenek voltunk közösen elénekelni – mintegy magyarságunkra és „Bartókunkra” büszkén – a „Béres legényt” és az „Érik a szőlőt”. – Talán megérti a kedves Olvasó, ha mindezen „megrázkódtatások” arra sarkallnak, hogy a körülmények iránti averzióimat némiképp átvilágítsam, és az egész történetet mint problémát, mint a zenekultúránk lassan évszázados „betegségét” próbáljam meg megérteni.

*

Abból az egyébként korántsem újszerű feltevésből fogok kiindulni, hogy a „magyar ember” mint kultúrpolitikai statisztikum, mint zenekultúra-fogyasztó, mint én-és világképpel rendelkező állampolgár – csakúgy, mint a XX. század európai embere – alapvetően „skizoid”. Hangsúlyozom: nem mint individuum, nem mint személy, hanem mint „közösségi szubjektum”. És ez az alapprobléma bár számos közéleti szegmensben megfigyelhető, sehol sem tud ennyire vegytiszta formában megmutatkozni, mint a Bartókhoz fűződő viszonyunkban, s ennek következtében abban is, ahogyan ez a kedd esti koncert dramaturgiájában visszatükröződött. Lássuk a szereplőket még egyszer. Adva van egy Bartók, aki úgyszólván a nép sarja. Járja a Kárpát-medencét, és az ősök zenéjét kutatja. Az „alkimista”, a „folklorista”, aki saját bevallása szerint legjobban a parasztok között érzi magát. És van egy másik Bartók: az „avantgárdista”, akivel a népnek nem sok dolga van – legalábbis praktice, hiszen még mielőtt a „nép” ezt eldönthette volna, sokszor és sokan tettek arról, hogy a kalandvágyóbb fülek számára írt művek bemutatása az előadások előtt hirtelen fellépő „influenzajárványok” miatt rendre elmaradjon. Devecseri Gábor írja a Nyugat hasábjain 1941-ben a betiltott A csodálatos mandarin kapcsán, hogy az ilyen rejtélyes influenzákból a „legnehezebb meggyógyulni”. Azóta persze már minden településnek van saját Bartók utcája, van Bartók Rádiónk, koncerttermünk, táncegyüttesünk, egyszóval mindenünk. A Bartók-recepció eleven, és szinte minden műfajra és társművészetre kihat. Rendben. De vajon a fent említett „influenzát” sikerült-e ezzel végérvényesen leküzdeni? Vajon a biztonság érdekében, nem kell-e újra és újra beoltani magunkat annak érdekében, hogy ez a korlátozott, egydimenziós „Bartók-kép” újabb áldozatokat szedjen magának? A Szent Efrém Férfikar és a Muzsikás együttes pszeudo-találkozása legalábbis erre az óvatosságra sarkallhat bennünket, noha a koncert alapötlete biztos garanciának tűnt a sikerre. Érdemes ellátogatni a kar honlapjára. Az 1996-ban a Budapesti Görög Katolikus Kórusból alakult Szent Efrém karrierje egészen elképesztő. Az énekesek teherbírásának és Bubner szakmai kiválóságának köszönhetően alig több, mint egy évtized alatt a nemzetközi koncertélet ismert és elismert szereplőjévé vált, miközben Bubnerről azt is elmondhatjuk, hogy a magyar egyházzene-oktatásért és a kortárs kórusművészet népszerűsítéséért nem sokan tesznek nála többet az országban. Aztán ne feledkezzünk meg Petrás Máriáról sem, aki rendszeres vendége a Muzsikásnak (legutóbb 2006-ban Antwerpenben, épp egy egész napos Bartók-Happening alkalmából dolgoztak együtt). És bár a Muzsikás együttest nyilván nem kell bemutatni, azt mindenképp hangsúlyozni kell, hogy a számtalan nagykoncert mellett ún. rendhagyó énekórákkal járják évek óta az országot. Az elmúlt negyven évben együttműködtek számos klasszikus zenei előadóval itthon és külföldön egyaránt, körbemuzsikálták az egész világot, és a legnagyobb honi elismerések mellett (Kossuth díj, Prima Primissima) magukénak mondhatják a legrangosabb világzenei elismerést, a WOMEX-díjat is.

Mindezek fényében, kissé talán hiteltelennek tűnhet egy „mindenkinél okosabb” kritikus negatív kritikája. Ráadásul a műsorra tűzött „Román népi táncok”, bizonyos értelemben a csapat egyik slágerének számít. Játszották a Danubia Szimfonikus Zenekarral, Jandó Jenővel, és még ki tudja, hányszor és hányféleképpen. Ami biztos: Bartók férfikarra írott művei ilyen koncepcióban most hangoztak el először, tehát egy kivételes alkalomról volt szó. Csakhogy.

A probléma első fokon: „mi köze van itt most Bartókhoz a népzenének?” A kérdést komolyan gondolom. A „Bartóktól Bartókig” koncert alapötletét, ha átültetem egy társművészet, kontextusába – példának okáért a festészetébe – a következő lehetséges szituációt kapom: a Szépművészeti Múzeum kurátorai a „Cézanne és a múlt” c. tárlatot a következő kis „csavarral” bolondítják meg: a festő képei mellett provánszi tájakról készült ál-dokumentarista film installációkat vetítenek, hogy ezzel is segítsenek bennünket elmélyedni a művész életművében. – Nos, nyilvánvaló, hogy a múzeum kurátorainak még véletlenül sem jut eszükbe hasonló „segítség”. Ehelyett olyan képeket mutatnak meg a közönségnek, amelyeket maga Cézanne is „másolt”; nagy elődöket, idegen technikákat, iskolákat. De menjünk csak tovább. Nem csak elméletben nem működik a dolog, hanem gyakorlatban sem.A kórusnak folyton ki és be kell vonulni, hogy ne váljon „bio-díszletté” a Muzsikás mögött. És fordítva: amikor ők énekelnek, a zenészek mintegy a „pálya szélére” vonulnak, és méltóságteljesen helyet foglalnak a „kispadon”. Valakinek eszébe juthatott, hogy talán érdemes volna a Szlovák táncok címet viselő hangszeres műsorszám után némi fúzió: a zenészek maradjanak és hozzák a Tót népdalok témáját; a kórus pedig egy lakodalmas vendégsereget stilizálva, énekelve térjen vissza. Az ötlet szimpatikus (bárcsak több hasonló invenció lett volna a koncert során), de hiányzik a közös tempó s a két csapat, mint két összeilleszthetetlen mágnes, még akkor is elhalad egymás mellett, amikor a Muzsikás már hozzálassul a kóristákhoz. Elhaladnak egymás mellett, mert a Szent Efrém profi énekesei helyett egy amatőr színtársulatot látunk, vagyis elmarad a nagy „találkozás”, a közös re-interpretáció, így egyetlen lehetőségünk marad: dicsérni a fellépők öniróniáját és  népszokások iránti tiszteletét. Az első blokk zárásaként felhangzó Mezőségi improvizáció virtuozitása azonban vitán felüli, és ez a közönség ovációjából leszűrhető. Kérdés, hogy egy ilyen világhírű zenekartól megengedhető-e, hogy a basszus el-eltűnjön, miközben a brácsás (Éri Péter) folyton egyensúlyozni próbálja a Sipos Mihály – Porteleki László alkotta szólista szárny és a nagybőgő (Hamar Dániel) közötti lipityókát. Persze, máris meg kell védenem a zenészeket. Ha szabad még egy hasonlattal élnem, az akadémia színpadára állított népzene („skanzene”) éppoly légüres térben van, akárcsak a múlt század közepén berobbanó „néptáncmozgalom” csujogató ifjai. A különbség azonban az, hogy míg a táncosok akár a gépzenével is képesek valamilyen eleven kapcsolatba kerülni, addig a magányosan, táncos nélkül színpadra állított népzenei együttes („félkarú óriás”) csak a tempókülönbségekkel tud a saját maga számára „jelen-lenni”. Épp ez az egymásra koncentrálás adja az önálló kamarazenévé avanzsált népi muzsikálás sajátos intimitását és szerénységét. Mert a táncosok nélkül nem csupán a népzene perkusszív dimenziója vész el, hanem (a görögök és Nietzsche nyelvén szólva) a dionüszoszi erők apollóni kicsapódása is, vagy modernebb megfogalmazásban: a zene kibernetikus szoborrá változása a táncmozdulatokban. (Ha jól érzékelem a Muzsikás pszicho-dramaturgiai folyamatait, akkor Sipos Mihály szerepe, egész színpadi jelenléte ezt a szakadékot próbálja áthidalni, ő ugyanis a „kar-mester”, ami etimológiailag és a gyakorlatban is annyit tesz: ő a táncosok nélküli zenekarban elbújt egyszemélyes közönség, a „fél karú óriás” másik, „láthatatlan keze”.)

*

Valamennyi kritikai észrevételem ellenére a legkevésbé sem szeretném azt érzékeltetni, hogy a Muzsikás minden esetben „púp” lenne a klasszikus zene hátán, és azt sem, hogy nincs értelme a népzenét a magas művészetek intézményeiben is mintegy „lélegeztető gépre” kapcsolni. Épp ellenkezőleg. A Danubiával közösen bemutatott Román népi táncok például egyike az autentikus népzene és „magaskultúra” legszerencsésebb találkozásainak. Csakhogy a szimfonikusok és az együttes között ebben a történetben volt eleven zenei kapcsolat. Volt átjárás. Amitől az egész valahogy több lett, mint külön-külön. Nem így a „Bartóktól Bartókig” esetében. Miért? Azért, mert itt bizonyos értelemben nem Bartókról volt szó, sokkal inkább a népzenészekről. Ahol igazán Bartókról (mint a XX. század egyik legfontosabb zeneszerezőjéről) volt szó, az a második blokk első száma, az „Elmúlt időkből” c. kantáta. Bubnó felhívja mindenki figyelmét, ezek a dalok nem az angol tenorra vannak komponálva, hanem az igazi, közép-kelet európai férfihangokra, s személy szerint a legszebb férfikarra írt műnek tartja. A kórus végre önmaga lehet, igaz már átöltöztek az első egységben viselt jelmezből, mégis kulturáltságban, dinamikában, precizitásban, koncentráltságban nagyon messzire hagyták a tótok lakodalmas mulatságait. A mű szövege persze külön elemzést igényelne abban a vonatkozásban, hogyan is jutunk el a „Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél” népzenei ihletésű strófáktól és dallamoktól a „Nincs boldogabb a paraszt embernél” egyházzenei idiómákat idéző befejezésig, de erre sem jelen kritika, sem a koncert kontextusában nincs idő. Már csak azért sem, mert Sipos hegedűjátéka annyira szuggesztíven indítja a következő népzenei kollázs-blokkot, hogy eszünk ágába sincs „gondolkodni” Bár Sipos kezdte, a gyorsabb kezű Porteleki fejezi be a Román népi táncokat, helyesebben a Bartóknak ajánlott „Hommàge a Bartók” darabokat. Sajnos a címadással itt kissé nagyvonalúan bántak a szerzők. Talán helyesebb lett volna a „Hommàge a román népi táncok” névadás, hiszen nem történt egyéb, mint a megidézett Bartók tételek „lebutítása”, mind a zene horizontális, mind pedig vertikális szintjén. Az ember szinte nosztalgiát érez az „eredeti” mű iránt, s ezzel egyszersmind elismeri magában, hogy a népzene Bartóknál megmunkált matéria, nem pedig „fétis”. (Ez a zenei „fetisizmus”, ami rendre kiváltja egyébként a múlt századi baloldali zenekritikából a folklorizmusra vonatkoztatott, meglehetősen túlzó „fasiszta iparművészet” vádját, amellyel T. W. Adorno is legfeljebb Kodályt „vádolta”, Bartókot azonban soha.)

A „Békési román táncok” és a „Szatmári verbunk és csárdás” már visszatalálás a Muzsikás rutin munkájához. De az elbeszélés még mindig nem ért véget. Ismét színpadon a kórus. Négy régi népdalt mutatnak be (köztük a Béres legényt – több szólamban), a Muzsikás pedig lezárja a táncházat egy jó kis „Dunántúli ugrós és friss” blokkal. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a dunántúli népdalok és táncok hegemóniája ugyancsak a múlt századi táncmozgalmakra vezethetők vissza, és egyáltalán nem magától értetődő, milyen alapon válnak bizonyos területek „kiemelt zenei tájvédelmi körzetté”.

*

Lajtha László mondja (1932-ben!) egy Nyugatos Népzene-konferencián: „A régi magyar népzenei stílus már halódik, mi gyűjtők a romok között járunk. Igaz, hogy igen szép faragványokat találunk, de ez a világ már a régmúlt világa: amint egy népművészet elvesztette spontaneitását, feltámasztani többé nem lehet. Egy módja van, hogy a népzene tovább éljen: divatba kell jönnie.” (…) „A magyar népzene megmentésének egyetlen módja az, hogy a művelt magyar osztály ne csak előadásokban szeresse a magyar népdalt, (…) hanem maga is magyar népdalt énekeljen.”

Mármost feltenni a kérdést, „mit jelent a „magyar népdal?”, nagyjából azonos ezzel: mit jelent magyarnak lenni? Bartók talán ezért is használta szívesebben a „parasztzene” kifejezést. De innen nézve Lajtha László megoldási javaslata a jelenkorra máris nehezen alkalmazható, hiszen furcsa lenne elvárni, hogy a mai „gazdák” zenei kérdésekben még mindig „ökörrel” szántsanak és vessenek. Mint ahogyan furcsa lenne az is, ha a mai fiatalság a populáris kultúra, a folklór, avantgárd és magaskultúra termékeny szimbiózisairól nem venne tudomást, s ehelyett régi moldvai-csángó dalokat énekelne, ha szórakozni vágyna. Bartók nem „dallam-fetisiszta” volt. Tisztában volt vele, hogy egy dallamban önmagában nincs semmilyen „objektív” vagy „szakrális” érték. (Innen nézve azt hiszem, nincs igaza Végh Attilának sem, aki egy ízben így fogalmazott: „Aki népdalt énekel, újra és újra visszatér abba az időbe, ahol minden Egy.”) Kereste a műzene, a népies műdal és az autentikus népzene közötti határokat, és tette ezt a lehető legnagyobb tudományossággal és zsenialitással. De a „gyűjtő Bartók”, és a „zongoraversenyek és vonósnégyesek Bartókja” közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Ha így volna, a zeneszerző nem kényszerült volna emigrációra, sőt talán eleve nem is szerzett volna zenét, legfeljebb „muzsikált” volna. Csakhogy a „Bartóktól Bartókig” vezető út nem más, mint a Keletet Nyugattal összekötő zenei világpolgárság eszméjének kibontakozása. Ezzel a kettősséggel, ezzel a „urbánus” és „völkisch” közötti lehetetlen, mégis szükségszerű középúttal nem tudott mit kezdeni sokáig a hivatalos recepció, és talán maga Bartók sem. De végül döntött: „(Bartók) nem alkuszik” (ahogyan Zoltai Dénes fogalmazott Lukács György nyomán). Bartók nem alkuszik; nem hajlandó pusztán a „magyar népdalok” tükrében szemlélni önmagát, de nem tud azonosulni az Adorno és magyar kortársa, Jemnitz Sándor által favorizált dodekafóniával sem. Nem tud, s talán épp a gyűjtések során szerzett „antropológiai tapasztalatai” folytán nem is akar szabadulni a dúr-moll tonalitástól (még kevésbé a fríg, dór, mixolid, ún. „zsoltárhangnemektől”), hisz a szintézisben, de nem hisz a romanticizált nacionalizmusban, nem a könnyező Mária szoborban, nem az abszintos impresszionizmusban, nem a pesszimista expresszionizmusban, és nem a neoklasszicizmusban. Szabolcsi Bence írja róla a következőket: „az az Európa, mely a „gyökerek” és „közösségek” jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát.”

Azt gondolom, ha hitelesen akarunk „Bartóktól Bartókig” eljutni, akkor a távolságot nem a népzene és Bartók között kell megtenni, hanem azon az úton, amelynek a végén a „folklorista” és „avantgárd” Bartókot egy személyként vagyunk képesek tisztelni, szeretni, de legalábbis: ismerni. És ha ezen az úton képesek vagyunk akárcsak elindulni, akkor máris nagyon sokat tettünk azért, hogy „magyarok” legyünk, és ne mi legyünk büszkék Bartók Bélára (azt könnyű ugyanis), hanem fordítva. Ehhez azonban az kell, hogy zenepedagógiai eljárásaink célja (az óvodáktól egészen a Zeneakadémiáig) ne csupán önmagunk gömbtükörben csodálása legyen, hanem az idegennel, az újjal való találkozás is.

(2014. május 27. 19:30)

Karap Zoltán

Kép: www.facebook.com/Muzsikasfolkensemble