Jelen idejű múlt

 LÁSZLÓFFY CSABÁT KORPA TAMÁS KÉRDEZTE 

Idén ötven éve, 1964-ben jelent meg első könyve, Aranyeső címmel. Az elmúlt ötven évben, gyakorlatilag minden műnemben jelen van, megközelítőleg ötven könyvével. Néhány nappal hetvenötödik születésnapja (május 21.) előtt hagyományos értelemben vett kérdéseket tettem fel neki, egy távinterjú kezdeményeként, irodalomról és életről. Nem kalkuláltam persze azzal (az egyébként művészetéből és személyiségéből egyaránt következő) bonyolultsággal, amivel esetlen kérdéseimre felel. Válaszainak antropológiáját, formai spektrumát, szellemi és emlékezeti gazdagságát illetően is. „Elég kimondani valamit, és elmozdulni látszik a kilátás” – írja. Így jött létre egyfajta rendhagyó, szétszabdalt szövegeket kvázi-medrekbe terelő montázs-interjú. Egy-egy kérdéshez több válasz, több válaszhoz kevesebb kérdés rendelhető, a konnexiók, kontaktzónák kockázatai szerint. Nehéz kiérdemelni ilyen válaszokat, a válaszokat egyúttal felülíró és aláásó újabb válaszok láncát. Ugyanakkor széttekintve művészetének „függőleges” tájain, mi sem lehetne ennél autentikusabb.

 1. Hogyan látod, mi változott az irodalomban (általánosságban) fél évszázad alatt? Hol súlyozódtak, csoportosultak át tematikák és a nyelvvel való intim munka? A világ versbe-foglalhatóságának, a „polifón-álom” vágyának nemzedékedet (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Király László) megmozgató dinamikája mivé lett?

2. És ha saját pályádon végigtekintesz (egyáltalán, ha az alkotónak lehetséges olyan távlatot kifürkésznie, amivel ez lehetséges) állandó nagy témáid szóhoz juttatásában?

3. Mind költészetedben, szépprózádban és drámáidban sikerült olyan rendhagyó szövegalakulatokat kikísérletezned, melyekben a zsigeri vallomásosság, a radikális fogalmi elvontság, valamint egyfajta szövegemlékezeti és intertextuális vizsgálódás egyszerre van jelen, folyamatos töredezettségként. Jól látom, egyfajta „szöveglift” közlekedik a kézirataidban a különféle retorikákként és megszólalásmódokként felfogott „emeletek” között?

4. Miért kezdtek el foglalkoztatni az egymás mellé rendelt beszédmódok nem tabló- vagy-tömbszerű keveredései? Úgy tűnik, mintha az 1960-as évek második felétől tágabban értett kortársaid (ebben a kitágítottságban Kányádi Sándort is ide veszem) műveiben a nagykompozíció azon mintázatai rajzolódnak ki, melyek igaz sok beszédmódot foglalnak magukba, de ezek érvényessége, működése egy-egy szövegtömbhöz kapcsolódik egy-egy versen belül. Nálad viszont inkább sorról sorra, sőt félsorról félsorra következik be a „fordulat”, és mindent bevon egyfajta metareflexív forgolódás, több szintű szövegmodell kialakítása. Többször beszélsz arról, hogy hiszel a szövegek reinkarnációs természetében. Idéznék egyik vallomásodból: „Fura egy miliő a hátralevő idő! – mint amikor egy végtelen peronon hátratett kézzel sétálsz, és senkit sem vársz. Mégis jönnek, mint valami több dimenziós álomban, ahányan csak tehetik.”

5. Mesélnél arról a szellemi, természeti és társadalmi közegről, ahol felnőttél? Ahonnan bekerültél Kolozsvárra? És ehhez képest mit hozott az akkor nemzetiségileg jóval homogénebb nagyváros? Egyáltalán: mit érzékeltél Kolozsvár multikulturálissá válásából?

 6. Fontos élmény lehetett folyamatosan látni a diktatúra mechanizmusait, és azt, ahogyan a terror előidézte pszichózis kiépül az emberekben (viselkedésben, reflexekben, a saját vélemény, a saját nyelv, a hatalom nyelve vonatkozásaiban például). Te nagyon jó megfigyelő vagy. Több prózai alkotásban (elbeszélésekben és kisregényekben) ábrázolod a személyiség átalakulásának, robotizálódásának folyamatait, a pszichológiai szálak szövevényeit. Kissé morbid a kérdésem: mennyiben járult hozzá irodalmi „látásmódod” „metsző tekintetének” kiélesítéséhez a diktatúra-tapasztalat?

1

1.1.Mivé lett a világ versbe-foglalhatóságának, a „polifón-álom” vágyának nemzedékemet megmozgató dinamikája?… Részben klasszikummá; másrészt a nemzedékváltás(ok) miatt is elhallgatottá – új hangú egyéniségek, vagy csak (túl)burjánzó divatjelenségek okán.

1.2.A tehetségben hinni hivatásos beosztású kontárok könnyelmű divatgesztusai közepette!… Nagy fegyelem kell hozzá és többezeréves kiépített magány.

1.3.A boldogtalanság béklyója az egyedüli hiteles jelképkísérlet a teljességre nyíló és az örökre elzáró két káosz között.

2

Csakis a saját pálya kockázatai és tanulságai.

Nem ért rá kíméletesen bánni önmagával.

Az izgalmak ártalma átszakította a zsigerek zsiliprendszerét.

Ez az erkölcsi rizikó, mely felülírt minden lombikbölcsességet…

Dús, termékeny esztendőkben is csak az ínség szűkölő ereje segített

legtöbbször. Mi más adhatta volna meg méltóságodat?

                                                                                             (Kézirat.)

 

(Ehhez még dokumentáció és a kérdésekkel is kiprovokált kortörténet:)

Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!

Hallom a békeidők törpemozdonyait pöfögni térkép-Európában, és magam előtt látom, amint tejszínhab-füstben legyezők, cvikkerek, koszorúk, messzelátók, köcsögkalapok úszkálnak, kavarognak, imbolygó lámpafényben tétova árnyak, meghitt homályú zugokba kandikálók, a repkény pókhálós polgári páncélzata előtt sétapálcájuk aranygombját villogtató urak s diszkréten rizsporozott arcukat a napernyőjükön áttűnő sáfránysugarakkal sápasztó hölgyek…

Vaspántos-láda-erények tavaszán

micsoda férfikor kezdődött! hinned

kellett, hogy harminc valahány év után

megállapodsz (így mondta egyszer inget

vasaló nagyanyád, emlékszel? – bután

bámultál rá, vagy kinevetted; mindegy).

Akkor még minden újnak látszott, csupán

a ruha volt kissé kopottas, színte-

len szürke rajtunk, az élet kulcslyukán

kukucskáltunk ki, hol körülkerítve

várt minden kartotékolt pálya; mokány-

türelmű apák csalhatatlan hitre

neveltek, és az elnémult csalogány

torkát vadul szorítva, hogy bár bűnre

tanított volna (!), legsötétebb fokán

az ösztönnek – megregulázott csürhe –

okádni kezdtünk a miért?-ek okán.

Aki tehette, magába merülve;

de kit gondolkodni a fogház falán

hagyott csupán a hatalom, kiülte

a bölcselkedés idejének – talán

az Anaxagorász-i („elvegyülsz-e,

szétbomlasz-e?”) örök átalakulást

követő iskoláját: anyag műve

vagy te is; s hordod, mert önmagadba látsz,

az alternatívát!… Avagy szofizma

minden; hisz egyedül a szófacsarás

nem jár fájdalmas veszteséggel. (Kínra

születtél, bolygó ember. Emberbolygó.) –

Szerelem, család, képzelet, s amim ma

még van!… Lehunyt szemem alatt csak torzó.

(A delelőre visszanéző)

 

Mindenki másképp éli meg

a tudattalan kísértéseit,

a zuhanás kábulatát.

Van-e felettes-én, s ha nincs, miért

zavarja meg a normál(is!) terápiát?

Mikor még csukott zsebkönyv voltál

ANYÁD TESTÉBEN! Zárt ajakkal,

nyitott köldökkel, szennyezetlenül.

(Ami zárva volt, jaj, kinyílt,

és ami nyitva volt, bezárult.)

„Még nem látjátok, feleim,

isa az analízisnek vég-

elgyengülésben kell kimúlnia.” 

                 

(Mindenki másképpen egyforma – A Ferenczi Sándor-változat)

3 – 5

Ugyanaz a zűrzavar? – épp tíz évvel ezelőtt nyílalt belém…

A gonosz kísértései mekkorát hasítanak le a végtelenből. Ez a tét.

A kín, a kéj – az elpazarolt energia ára.

A megérte(!)

Egy szempontból éretlen volt mégis az a legendás (első-második) Forrás-nemzedék. Túlságosan bábáskodott felette az újjáépítést meghirdető „Nagy Kor”… s a szülők helyzete-helyezkedése s a politika… Én mindent az alkatomnak köszönhetek, úgy érzem. Alkotó emberre az alkati tényezők különös hatással vannak.

A bizonytalanság és a féktelenség közti arány. Sem induláskor, sem később – kizárt dolog, hogy egyformán szenvedtük volna meg azt, ami velünk történt; nem csupán „a hivatal packázásait”, de gondolok a cenzúrára is. Ha nem egyéb: a „véletlenek”. Hányszor irányított „véletlenekből” áll össze az életút. Az elnapolt, elhallgatott – egész kötetre való – asztalfiókban őrzött kéziratok sorsa, az utókorra hagyott „maradék”. Elég, ha a Székely János nevét említem itt… A tételesség, a túlzott szókimondás annak a korszaknak általános, bevett stílusjegye, propagált eszménye volt. Ezzel lázadtak fel, a formai kötöttségek ellen is, a Forrás-szerzők. Ma úgy tűnik, hogy azok jártak rosszabbul végül, akik fölött látványosan bábáskodtak, akiket a kritika példaként állított a pódiumra. A sémákat nyilván nem a belső költői lelki szükséglete igényelte, hanem a kritika követelte meg…

(„Sehol a titkos egyetértés. Ez volna a vétkek és büntetés aránya? A megfontoltsághiány kockázata, a kicsinyesen szúró-fúró ördögi (emberi) intelmek ellenében!)”

Mennyiben alkati adottság vajon az, hogy ki tud továbbmenni hallgatva, elhallgatva sok mindent, és kin vesz erőt a katarzis?  Nem mindegy, úgy indulsz el a pályán – alkotóként, hogy mindenáron minél előbb látványos karriert fuss be, vagy az, hogy: nagy fájdalmat kell kiállnom, de szörnyű is volna, ha nem így lenne! A művész mindenképp kihívásokra felel. Az eredmény lehet vitatott, de nem mindegy milyen úton éred el.

           

Ó, küldetéstudat csírái. A vér s a könnyek

édes, ártatlan, vegyülete.

(…)

Álmodban egy undok varangyos béka

vár rád – és fölébredsz.

(Ugyanaz a zűrzavar?)

(…)

A pej kocogása a tordai

sóréten – (ezt még van akivel megosztani);

ámde a vitamin– és szabadakarat-

hiányos, sótlan évek és a toll

tompa üressége – papírvágyak, ritkán fehérek,

inkább sötétek, mint a protokoll-

asztalok felé sandító éhségérzet.

Láttad-e (én láttam!) a handabandázva rángatózó 

udvari népséget? s a tőről-metszett naivák népies (lóhere-)

gyökerüket abortáló, elit-tobzódása  ­- ma ez is elit, egyre elitebb.

(nincs-e veszély már,

hogy kivágódjék a történelmi ármány

vaspántos kapuja, s mint ördögi kísértetjáráson

átmentett képzavar, tántorogva eléd álljon

a Bálvány?)

nincs demokratikusan össznépi jog (élj bárhol),

hogy letörölhesd a port a fáradt múmiákról.

Vagyis: ki-ki a maga műhelyében és lelkiismerete szerint.

5

Kísérletező fajtának éreztem magam mindig, útkereséseim formai kísérletezéssel indultak. Aztán egyszer csak a műfajhatárokat kezdtem lebontani. Rájöttem, hogy az időben is és bennem is megismétlődik miden, persze, nem ugyanúgy, egy más formában s szinten. Így jutottam el az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben élem át a megtörtént (megtörténhető) dolgokat.

(…)

„Megtalálni a felmutatott pillanatban azt,  aminek előzménye és folytatása van a tények és  a fantázia világában egyaránt” – olvasható Szilágyi Júlia jellemzése A megszépíthetetlen messzeség kötet borítóján (1994).

(…)

A fikció kiragadja utóéletedet a tömeghullámzásból (a nyelvükre ragadt dohányszemcséket köpködő, szellemeskedő, befutott világfik talán ügyet sem vetettek hisztériádra) – kevesen hallottak volt akkoriban a biometrikus azonosítási módszerről, a kelet-európai törpe diktátor a hatalmi éberség ösztönzését illetően bizonyára nem az ultramodern arcfelismerő kamerával,hanem más – a „patriarchális” balkáni kritériumoknak megfelelően szenzuális ­–, érzék-szerveinkre ható módszerekkel operált. (Lásd: Totális Információs Éberség! –valamennyi potenciális ellenség nyomon követése.) Anélkül, hogy közszemlére tett szeméremsértőként kezelték volna a gyanús újságírót vagy költőt, némelyik egyedet eleve kisebb-nagyobb depressziós hullám ragadta magával este a főtéri neoszecessziós lámpák fondanttal-bevont-szaloncukor sejtelmességű fénysugarai alatt. Napközben viszont legtöbbször az ügyetlenül bóklászó, mi több szendergő besúgók ártatlanabbnak tűntek, mint az alélt viperák a déli verőn.

Részesei vagyunk valami egyetemes, vagy csak vidéki kataklizmának… A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotóember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori(!) társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe”… Hát itt tartok megint. S persze, a képzelet. Ennyi fájdalom, ennyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár. Addig: minden kockára téve.

Ezt már mondtam valamikor: Minden könyv képlet. Minden könyv képtelenség.

4–5

(A mese)         

A mese egy csapda!… Mikor is kezdődött? (midőn a tér után az időt is megkísérelted legyőzni? A lineáris időben ugyanis a szabadság – paradox módon – kötött! csak az idő-asszociációk adhatják meg az életritmus dinamikus varázsát, s ugyanúgy a kényszerű egyedüllét törékeny átiratait, midőn a végtelennek tűnő csend és várakozás után a nem várt izgalom oly nagy, hogy még a notórius kétkedőket is magával ragadja a lelkesedés). Hiszékeny természeted vitt volna bele az elérhetetlenbe – a telhetetlenséggel járó bűnbe? Hol a töredelmes bűnbánat (kérdezhetném magamtól), ha netán teljes mértékben a magad ördögi céljaira szándékoztál felhasználni mindent?

A skolasztikus gondolkodás (a bűnüldözés kifinomult vagy kevésbé kifinomult terrorhadjárata), de még a csalhatatlan bölcseleti metódus is alkalmatlannak tetszik, amikor olyan problémával szembesülünk, melyben a mozgás nem emberi mértékből és nem halandó anyagra szabva ered.

Először is: visszapillantani a családi reneszánsznyugalom ablakaira…

A múlt tényeit kirekesztő eszelős milyen jövőt érdemel?…

Az ihlet mint „a világ strukturális jellegének” tanúságtétele. Az alkotás – a világ kezdetének

felcserélése valami mással (!) – önértékű aktus; az abszolút tilalmak ellenére.

Ámde a kultúrának a brutalitástól való elkülönítése merő idealizmus.

Végül elviselhető végzet volt – a Hamvas Béla-kísérleti magány és harmónia  „törvényei” szerint.

(Már nem az ok, nem a vér rohangál – csak az okozatok.

…Húsod alól, bolond,

mi kelhet-rügyezhet ki még? A csont?

Bordáid közt pár kóbor sejtelem;

aztán mindent felfal a kórság,

s a védekező ösztön.)

 

6

Rossz hallásom sem tudott megvédeni a vastapstól.

Még szerencse, hogy a régiMezőséget,valamelyik

nagy ünnep után tutajra téve, halálos csendben

úsztatták le a megáradt folyón. Mondják, hogy

a kőtemplomok harangjaival még lesz némi

baj, mivel „az ördög nyelvén” konganak.

Akiegyébrefülel (például a kukoricásban),

az könnyen vaddisznó agyarába csücsül,

nem illatos karóba, mint Vlad Ţepeş idejében.

Egy kolozsvári ötvösművész hajlékában

állítólag egy falra akasztott fémtányéron

halat találtak; gyorsan eltüntették róla,

mielőtt beleveszett volna a piszkos homályba.

Az esetet persze senki nem jelentette:

a céhmesterek ugyanis mára mind meghótak;

a kerületi policáj pedig ázalékpárti:  tavaly

szilveszter előtt is koporsóban tárolta a tilos

disznóölések alkalmával elkobzott májas-

véres hurkát, no meg a sertésfejeket.

Hogy miként vészeltem át gondolatban, képzeletben – ámde a valóságban is azt a „multikulturális” négy évtizedet: álljon itt egy prózavers-dokumentum. Nyilván nem mellőzhette ez sem a keserű iróniát.

 

A dolgok egymás után tűntek el

körülöttem. Nem mintha nagyon hiányzott

volna nekem az a sok kacat; legfeljebb

maga a Teremtő (az egyedüli, aki konyít

valamit is a bővített újratermeléshez).

Kipillantottam a térre, majd magamba néztem;

előbb a szomszédokra kezdtem gyanakodni

(mármint, hogy ők a tettesek  – a tolvajok),

és elfogott a félsz: nehogy valaki a tulajdon

testemet is elidegenítse tőlem.

„Láttam én már karón varjút!”  – gondoltam

elhamarkodottan, de kint is, bent is ugyanaz

a látvány fogadott: egy Igazi Bálvány!

„Na, barátocskám – vigasztaltam magamat

kissé betojva –, bárki is alkotta, ott áll a

placcon (sokan már fejet is  hajtottak, vagy

–  Szent Habakkuk! – térdre vetették maguk

előtte), ezután Tőle fogunk függni; hiába

leskelődik a zsákutcából felénk az Isten

örökkévalósága…”

S amitől tartottam,

bekövetkezett. A velem egyazon város-

beliek meghatódva, lelkesen kiáltozva

hajoltak ki a rozoga balkonokon, egy

extázisba hajszolt porontyot kis híján

leejtettek a járdára. „Ez itt az új életstílus,

talán még vér is fog folyni” – hüledezett

rajtu(n)k egy átutazó idegen. Ott helyben

meg is kövezték; ezer szerencse, hogy a

Bálvány bizalmi emberei idejében le-

fülelték, különben nem úszta volna meg

ennyivel…

A további fejleményekről, igaz,

nem sokat tudok, mert  –  hála Luizică ángyónk

információinak  –  siettünk megszabadulni

abból „a gusztustalan százlábú világból”

(ezt egyik komámtól idézem, aki még az

elemi iskolában jó számtanos hírében állott).*

Egykinyomtatottkönyvet is mutatott nekem

később az emigránsok ingyen-konyháján

(állítólag ő írta volt): „Egyedüllét és geometria.

Szép cím, ugye?!”  –  És rám vigyorgott.

                                              

(„Egyedüllét és geometria”)

*ConstantinNoica

 

2–5

Stádium! (gondoljunk Strindbergre: „Csitt! A szelek még énekelnek!”)

Olykor igen, olykor csupán a fej.

Árulás rendszerint az őserő

ellen történik (mindig túl korán). –

A környezet, a szokások, az eszme:

ezek cselédek.  – „Önnek ugyebár

voltak álláspontjai?  De a sok kudarc,

a  kiábrándulás – s főleg a munka

mind megcáfolta őket rendre!”

Addig élsz, míg gyermekkorod

látomása az ólomszél, a sejtek

kiszáradása ellenére visszatér;

csak bírja a szíved. Idétlenül kapkodsz a

napfény, az anyaméh biztonsága után,

mintha egy közönséges tárgyat kérnél.

Aztán már nem is számít, hogy még

megvagy  –  s már nem te vagy.

(Meg kellett tanulnod együtt élni a kor diktálta szerepekkel.

Fiú. Apa. Hős. Legyőzött. Tanú…

Egyikre sincs megváltás, már tudod.)

Egyik megszólalásom, közvetlen a rendszerváltozás után, büszkén indult: „Nem tudott szétszedni a falka…!” (A düh tett harsánnyá, fiatallá. Csak ki ne mondd, hogy őrülten ragaszkodsz mindenhez, ami volt.)

De nem lesz olyan többé soha a családi vacsora,

a vér lüktetése halántékodon, a bordáidat

cirógató kéz, a nemek párviadala.

Vakvágányra terelt álmos vagonsor,

szemafor sehol. Egy szerelmes párt keresel.

„Hol bujkáltok előlem bűntelenül?

(…)

Szöveg teszi az embert (semmi szövegelés!) képzeld hogy a tartózkodó

vagy szellemeskedő stílus elrejti leküzdhetetlen izgalmaidat mint egy jól

szabott öltönyt már csak bosszúálló körmeidet kell lábadról lenyesegetned

hogy kínok nélkül feszíthess veretes kengyelben taposhasd a divatos (poszt-

avantgárd) pedált – a világ már régóta úgysem az aminek a végeken hiszik

de még a végtelen sem végleges ez az! tiszta képlet!

(…)

Ez a város nem ugyanaz már – nem akar kivilágosodni, hiába is kérdezel rá, hogy: ki vagy? nem akar megébredni, mintha csak azt mondaná: sokszor már „nem akarom megtudni, ki vagyok!” Se ígéret, se vágy, csak a bőröd alatti ábrák, a sejtek mögötti árnyék. A képzelt vagy elhallgatott történetek.

Te voltál-e az, aki a rakodóparton vagy a belvárosi utcák árnyékos oldalán kapkodó mozdulatokkal siettél előzni az elterpeszkedő testek közt, a léha locsogásban?

(Miért van, hogy az idő a Napóleonoknak dolgozik?!)

(…)

Az „egér” megugrik, a jelen sivár színhelyéről. Évszakok

mozdultak el időközben, Zsolt, veled is, lehetetlen kiásni

azt a januári délutánt (úgy emlékszem, Lakó Ildikónak

készült a házi fogalmazvány magyar irodalomórára); –

a Mikszáth-regény hőseit azóta talán el is felejtetted,

s a véredbe, sejtjeidbe ivódott nyelvi ízek dacára

egy esetleges romantikus változat esélye idővel a te számodra is

eltemetődött végképp. Ott, ahol csak a séma maradt fejlődőképes,

az egyénítés szándéka kockázatos.

                                       (Levéltöredék fiamnak)

 

(…)

A nyelv révbe-

érő hullámok érzékenységével

örök ritmust utánzó tengere.

Titkolt bűn, gondolat- és térbitorlás,

a líra logikával soha meg nem

fejthető rendje (egy-egy kenuorr-

sebességével sikló hasonlatba

sűrített morál, vagy a lepkeszárnynál

törékenyebb vágy, szerelem, amit

a természet magába visszaszív).

A széttört egyensúly, mint szerte-

foszló virágkehely. Egy sebzett,

fölöslegesnek ítélt tárgy időnként

megvillantja legbelsőbb magját:

ez jelenti – ha nem is nyelvtani

értelemben

(…)

Hiába minden emberi póz –

a vírus a „tökéletes élőlény”!

Nemcsupánhetedíziglen hű

törzséhez, önmagához, és emlékezik.

(…)

(Legyen ez záróvallomás – a volt időről)

Az idő füstje lábad nyomában, mit beivott

a lekaszált rendekből az a száraz fűszál,

a prédára odavetett szerelemből kihasított

éjszakáé, midőn kiütött ajkadon a só.

A volt idő, mely követ, míg vagy

–  de nem érinti a mögötted ügető,

mit sem sejtő lábatlankodók köntösét.

Mint aki látta a megöregedett orosz költőnő

arcát a berlini emigránsok között.

(„Ki képes túljárni a rendszer eszén?!” –

–  s eszelősen rágcsálja a bosnyák mákos pitét.

Az előreláthatatlanság jelei az utólagos

értelmezésben rejlenek; kelet-európai

„óvóhelyeden” még üldözőbe vesz a bűntudat,

ha csak bár gondolatban elhagyod a múlt

égre vetített őrtornyait  –  jóllehet régóta

sejted már, hogy nem is annyira „véletlen”

nagyhatalmi fenyegetések és ígéretek

írják kollektív életrajzodat.

Mi az, hogy törvényszerűség és vak sors?

Mi az, hogy rabság, vagy szabadság?

A valóst és a valótlant sokszor még egy

ránc sem választja el a jól ismert ábrázaton –

legfeljebb egy arcrándulás.

Hová lesznek a titkos energiák?! –

mint valami földöntúli lények, kiket

kamaszéveink fantasztikuma beígért;

szomorú, ha csupán bennünk hagytak nyomot,

a külvilágban sehol. Gyorsan egy zseniális

vagy olcsó (post restante, posztmodern,

postscriptum etc.) tükröt legalább!

  

[nggallery id=359]