Temesi Ferenc: Bartók

(REGÉNYRÉSZLETEK)

■ 1936. Élete első repülő útja Londonból (hát honnan) Rotterdamba a KLM Pape­gaai „Papagáj” nevű gépén. Ha Hilversum, akkor rádióhangverseny. Itthon Liszt Haláltáncát játssza a Filharmóniai Zenekarral az Operaházban, Dohnányi vezényletével. Dohnányit, mint zeneszerzőt, nem tartja nagyra, de mint muzsikust, igen. A Magyar Tudományos Akadémián éppen Lisztből tartja a székfoglalóját is. Természetesen az első dolga, hogy akadémikusi oklevelét bemutassa a Mamának. Külföldön jól keres, itthon az V. fizetési osztály A csoportjába kerül. A Mama elégedett, de beteg. Kórházba kényszerül, B. mindennap látogatja. A Budapest II. kerületi, budai, Csalán utcai ház (1932-től itt laktak) telkét kettéosztották. B. lakcíme ettől kezdve 27-ről 29-re változik. Nem költözöl el, mégis máshol laksz. A telefonszáma: 647-56. A Mama rövidesen odaköltözik, rosszabbra fordul az állapota. B. most a románokkal veszik össze, akik még hangversenyét is törlik, két év után az utolsó romániai koncert majdnem otthon, Temesváron. Hat év késéssel Budapesten a Cantata Profana bemutatójára készülnek. A Universal Edition – új kiadója – számára szinte minden héten ír levelet. Aztán jön az Anschluss, és nincs miért írni. Augusztus 31-re elkészül a megrendelt mű a bázeli kamara zenekar 10. évfordulójára.

1933. július 19–20-án impresszáriójánál, Walter Schultessnél ebédel, aki szintén zenész. A felesége – emlékszünk, vagy nem – egy bizonyos Geyer Stefi. Ha Svájcban van, mindig találkozik Stefivel, kirándulás, ebéd, vacsora, sokat van ott, egyszer Stefi 12 éves kislányát is bemutatja.

B. a Csalán úti lakás tulajdonosnőjével a következő év májusától 3700 pengő helyett 2600-ban állapodnak meg. Ez évi bére a háznak. B. havi fizetése 716 pengő. A Bösendorfer zongora bérlésének meghosszabbításáról is tárgyal. Minderre külföl-dön keresi meg a pénzt. Amszterdam, Párizs, Brüsszel, London.

Azért a szokásos III. osztályon utazik Zürichbe, közben négy nyelven tíz levelet ír. 1937. január 19-én ér Bázelbe. Barátnőjénél, a gazdag Müller-Widmann professzoréknál száll meg a Fringeli Str. 16-ban. Dittát is várták, de ő az utolsó percben otthon maradt, a nyolcvan éves, betegeskedő Mama mellett.

21-én este a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celesztára (karácsony előtt közölte B. a végleges címet) ünnepélyes ősbemutatója Paul Sacher vezényletével. Az utolsó tételt megismételték! „Egész jól dolgoztak, nagyon igyekeztek és karmester ügyes volt.”, írta B.

Sacher, a karmester és a mű megrendelője, így emlékezett vissza Bartókra, aki a két utolsó próbára jött el. „A zenekart meglepte a kicsiny, vékony, tartózkodó ember; a külsőségek leghalványabb igénye sem volt meg benne, de annál igényesebbnek láttuk, amikor műve tolmácsolására került a sor…”

A muzsikusok csak figyelték Bartókot, aki beült az üres széksorok egyikének a szélére. A ritmikában, hangzásban szokatlan mű kemény munkát követelt az első ütemtől kezdve. Bartók néha odament a karmesterhez, suttogva mondott valamit. Amikor leálltak, magyarázgatta, mennyi érdekesség adódik a népzene sajátosságaiból. Például a hevesen megrántott húr visszaüt a fogólapra, s ez különös, ostor csapás-szerű hangot ad, ha csak megérintjük, üveghangot hallunk. Kivette az elsőhegedűs kezéből a hangszert, és megmutatta, hogy egy cigányprímás hogyan cifráz egy adott helyen, a pizzicatót hogyan kell játszani a kezek váltásával. Lőn csodálkozás. Miket tud ez a kis ember. Nem elég, hogy ördögien ügyesnek kell lenni a darabja eljátszásához. Egy nekifutásra, huszonnégy perc alatt lejátszották az egészet. Maguk is meglepődtek, hogy sikerült. A zenekar valósággal megmámorosodott a karmesterrel együtt. Megérezték a zenében az elemi erő tüzét és hevét.

A partitúrára rá volt írva: 24 perc és 19 másodperc. És Bartóknál nem volt metronóm. Az benne volt.

Ne gondolják, hogy én szigorúan megkövetelem, hogy a darabot pontosan ennyi másodperc alatt játsszák. Én csupán azt állapítom meg, hogy mennyi ideig tart, ha én játszom el, mondta, és felemelte a karmesteri pálcát. Le is tette nyomban.

Törékeny külseje sehogy sem állt összhangban azzal a képpel, amelyet tüzes, dinamikával teli zenéje alapján a bázeli zenészek róla alkottak. A bázeli karmester magyarázgatta zenekara tagjainak, hogy Bartók zenéjét nem túláradó, mértéktelen temperamentum hatja át, mint például Wagnerét, hanem az idegek végső feszültsége; a kérlelhetetlen akarat érezhető belőle. A rejtély mindjárt megoldódott, amint a zenészek B. tekintetével találkoztak. Szellem, erő, tűz, jóság. A hajszálfinom szerkezetek, a pontosan kitervelt hangadagolás. Sztravinszkij, aki elég irigy volt rá, mondta egyszer-kétszer:

Bartók vegyész!

„Tonsetzernek” is hívta, amely ugyan zeneszerzőt jegyez, de benne van a nyomdai szedő szó is. A zenéje öntvény, ezt akarta mondani vele. Szóban akarta legyőzni, ha már másképp nem sikerült neki, csak évei számával, majdan.

A Zene szerzője próba után felélénkülve tért vissza Müllerék otthonába. Volt néhány óra, amelyet baráti körben tölthetett. A másnapi előadás már nem nyugtalanította. Jöhetett akármi, tudta, hogy a Zene jól fog hangzani. Sacher is eljött Müllerék-hez, ő is biztosra vette a sikert. Már nem is az előttük álló bemutatóról beszélt, újabb tervvel állt elő. 1938 elején ismét évfordulót ünnepel a Nemzetközi Zene­társaság tíz év óta működő helyi csoportja. Intim hatású, kamarazene-jellegű mű illenék műsorukba.

Egy éve lenne erre tanár úrnak, mondta, nem írna nekünk valamit erre az alkalomra is?

Bartók elgondolkodott. Sacher úgy látta, megvillan a szeme, amikor válaszol.

Lehetne zongora, ütőhangszerekkel társítva?

S elmondta, hogy régen gondol ilyesmire. Keleti népi együtteseknél is figyelte az ütőhangszerek kifejezőerejét. Kairóban, Törökországban, Észak-Afrikában. Sacher úgy érezte, B. szavai akár beleegyezésnek is vehetők.

A bázeli zenekar tagjai is megszerették Bartókot. Ennek köszönhető, hogy az elkövetkező, rövid, békés időszakban egyetlenegyszer sem utasította vissza Sacher megrendeléseit. A Divertimento még elképzelés formájában sem volt születendő. Pedig az övék lesz. Mert mi már mindent tudunk. Persze.

A hangverseny után pihenésre szánt két szép nap, Geyer Stefiékkel, azért nem volt zavartalan. Bartók megtudta, hogy a bonni egyetem törölte díszdoktorainak sorából. Na és? Máskor megrántotta volna a vállát. De most nem ilyen vállrángatásos idők jártak, ólomszínű volt az ég Németország fölött. Még ha a németek szivárványt láttak is fölötte. Van ilyen.

Ebéd után jóval, már ozsonnaidőben, mondták volna régen, a téli kertben üldögéltek: B. és Stefi. Walter Schulthess, mondtam már, gazdag volt. És okos. Dolga lett valahol.

Stefi Geyer-Schulthess őnagysága az a fajta feleség volt, aki otthon is kiöltözik. Hosszú ujjú, világos bordó selyemruhát viselt, az alsó lábszár közepéig érőt, fekete övvel, amely ravaszul, a csípőnél egy ezüst csillaggal kapcsolódott. Fehér szélű hajtóka, a combnál álzsebek, a kis, prémes reverű, merészen behúzott kabátka, mind vékonyították. Mintha már akkor is a gebe nők lettek volna divatban. A haja most le volt nyalva, a füléhez simult, nem úgy, mint B. nagyon is határozott emlékeiben. Nagy, érzéki, húsevő szája a régi volt. A szomorú csodálkozás is a szemében. Stefi a teljesen fölösleges legyezővel játszadozott, és váratlanul belevágott a közepébe. Ahogy régen.

Ne cifrázzuk. A huszadik század legeredetibb műve a tied. Ennél jobban semmi sem tetszett, amit írtál. De miért nem nevezed egyszerűen szimfóniának? Hiszen az!

B. a szürke öltönyben volt már, nem a fellépő ruhájában.

A Zene semlegesebb jelentésű. Nem tudom. Mások se szimfóniákat írnak manapság, mondta.

Azok mások.

Olyan romantikus íze van a szónak, nem?

Ugyan már. Mikor lettél kész vele?

Nem írtam? Tavaly szeptember elején. Az ajánlás Paul Sachernek szól, a Bázeli Kamarazenekar megalakulásának 10. évfordulójára. De hát tudod.

Valamit tudhat ez a Sacher. Stefi elmosolyodott, távolságtartóan és rejtélyesen.

A kérés szerénységét és erejét tudja. De azt nagyon érti. Mondta. Bartók. Miközben Stefivel beszélgettek, B.-ben, aki borotvált volt, így kék szakálla nyomokban sem volt felfedezhető, már egy szonáta témája készülődött két zongorára és ütőhangszerekre, a kistestvére emennek. Hosszú cigarettasóhaj. Stefi is dohányzott, vékony, de hosszú cigarettáját is szipkából szívta, hogy mutassa, mennyire emancipált. Hohó, nem csak a férfiak kiváltsága a füstölés és az ivás. Csinn. Koccintottak. B., ha Stefi a felesége lett volna, elmondta volna neki, mi jár a fejében. De csak a barátnője volt. Vékony, de határozott vonal választja el a kettőt.

Már az 5. kvartettem levette a lábáról Sachert. Müller-Widmannéknél elő adtuk a vonósnégyest. 34-ben talán? Nem, hiszen akkor írtam. De lehet. Mindegy. A fölkérő levél ezután jött, de finoman, szépen, nem sürgetőn. Ez egy kedves ember.

A férjem is kedves.

Igen, ő figyelmes. A Sachernek írt válaszomban már jeleztem, hogy vonós és ütőhangszerekre írt műre gondolok, tehát a vonósokon kívül zongorára, cselesztára, hárfára, xilofonra és ütősökre lesz szükség. Féltem, kicsit sok lesz ez neki is, meg a zenekarnak is. A ritmikai nehézségeket nem tudjuk elkerülni. Új lesz a ritkán alkalmazott vonós játékmód, a piff-paff pizzicátók, vagy például pengetett hangok glissandója.

Nekem ne mondd, hogy nem volt már meg valami ebből, ama felkérés előtt is.

Csak az első tétel, az Andante tranquillo eszméje. Csak egy vázlat.

Elég az neked. A tételt gyakorlatilag a vonóskar játssza, a többi hangszer egy-két pont kiemelésére szorítkozik, hogy lehet ez? A kétkórusosságot sem használtad ki.

A tétel a semmiből indul (pianissimo con sordino), a feszültség egyenletesen fokozódik a csúcspontig, ott viszonylag gyorsan elcsitul, végül a zene visszahull a semmibe. Akár mi magunk. Bartók felállt, és sétálni kezdett a pálmák, trópusi páfrányok, orchideák, citrusok, leanderek, babér- és fügefák között. A színek, az illatok. Léptei koppantak a kerámia padlón.

A hatodik témamegszólalással, a fisznél lett teljes a zenekar, mondta Stefi.

Hogy számoltad! Aztán jön a hetedik. A mai zenében még mindig azt várjuk, mikor jön a téma. Nem szánalmas ez?

Csönd. Ezt a vonalat Stefi sose merte átlépni. Ő csak hegedűs volt, de B. nem csak zongorista.

Ezután veszi át a hatalmat a drámai formálás: a következő négy téma szinte egyszerre hangzik föl, de mindegyik töredékesen és nem is az eddig várt sorrendben. Mindezt üstdobtremoló festi alá. Remélem, sikerült.

Ó, igen. Bizony. Innen már nincs tovább út, helyben jár a zene, nem? Vagy csak én éreztem úgy izgalmamban?

De, igaz. Jó hallottad. Te mindig jól hallod. Bartók visszaült a kecses vasszékre. Csak a hangerő fokozódik, majd cintányérütésre megáll az eddig folyamatos nyol­cadmozgás.

De azzal aztán megleptél, hogy ez még mindig nem a csúcspont! A hangzás öt oktávra tágul, míg megszületik a döntés: vissza kell fordulni. A téma innen tükörfordításban jön. Ezt te nagyon is szereted. És akkor a hangerő visszaesik pianóra.

És az ellenpont visszaveszi a hatalmat. De most hagyjuk, jó! Végül is, ha mégis mondani kell valamit, visszaérünk a kiindulópontra, az A-ra. A téma első sora széthullik, majd a második sor hangzik fel. És így tovább. Ez a tétel összefoglalás.

Téged még mindig az a Leonardo Fibonacci babonáz meg, az a középkori matematikus.

Mutass jobb természeti formát, mint az aranymetszés. Emlékszel, amikor megmutattam a csigaházat? Azért egy kicsit belenyúltam a matematikailag is kiszámított szerkezetbe. A keletiek tudják ezt, sőt az ókori görögök is. Mielőtt kész a szép, egy picit el kell térni, nem lehet tökéletes emberi mű.

De hát te nem hiszed Istent!

Én nem. Ezért is kellett szétválnunk… De a mű szentségében igenis hiszek.

Az Allegro tétel mintha picit neoklasszikus lenne. De gyors. Ezek a te népdalaid, te találod ki őket. Ilyen magyar népdal nincs.

Hallottad, hogy van. Egyébként nem picit neoklasszicista, vállaltan. Ha egy kupolát megépítenek, ne akarj a tetejére egy kőpéniszt.

Hogy te miket mondasz!…

Miért? Mondj egy emlékművet, amely nem egy falloszra emlékeztet, egy obeliszket, egy díszoszlopot, egy pilont, egy kariatidát, egy atlaszt, ami nem… B. hangot váltott. A visszatérés előtt a főtéma összenyomott változatának ellenpontos kidolgozása hallható. Ehhez mit szólsz?

Nálad ez nem meglepő, bárki másnál igen. Hanem az Adagio… Lassú tétel hídformában, a te éjszaka-zenéid szépségéből… Magas xilofonhangok és üstdob glis-sandók párbeszéde vezeti be. Ez eget rengető újdonság! Héhó! Ez igazán nagy.

A tengerzúgáshoz hasonlít mégis. A csellók kánonban játszanak a hegedűkkel. Az álmok, emlékek képe. Nálam.

Nálam, nálam… Miért kell így kerülgetnünk egymást, mint mindig. Most a zenében.

Stefi keresztbe vettette a lábát, B. nyelt egyet.

Én úgy veszem észre, hogy A csodálatos mandarin végén bekövetkezett teljes összeomlás óta, céloddá vált, az élettől duzzadó befejezés.

Köszönöm.

A zárást pedig, a főtémából levezethető népdalszerű dallamban szemérmesen megszólaló, de magyar nemzeti pátosz ragyogja be. Ez új.

Vagy régi. Mint mi magunk.

Béla, ne kezd ezt a témát, kérlek. Megmondtam, ha erről beszélsz, nem találkozunk többet.

Halk köhécselés hangzott. Schulthess úr állt a télikert üvegajtaja előtt. Mondtam, okos ember volt.