Herczeg Ákos: Lírai hang olvashatósága én és individuum határterületén

VALLOMÁS ÉS „EMBER-TELENEDÉS” A SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK CÍMŰ VERSBEN [1]

Egyre valószínűbb, hogy Ady költészetének megítélésekor nem kerülhető meg, hogy újra és újra művészet és élet bonyolult összefonódásának kikérdezésére kelljen vállalkozni. Mindez nem pusztán az életrajz és az életmű recepciótörténetileg rögzült kölcsönhatása miatt tűnhet szükségszerűnek, hanem mert gyakran maguk a versek is a költői szó mint vallomástétel és mint művészi produktum olyan elvi különbségéből indulnak ki, ahol ez utóbbi éppen a lírikus alakjára való visszaolvashatatlanság poétikailag relevánssá váló mozzanata által lesz kitüntetetté. Hogy az Ady-líra ilyen irányú vizsgálata kellően megala­pozottnak tűnhet, azt az is mutatja, hogy már a nevezetes 1906-os színre lépés a korai kö­tetek „előírásszerű” élménylírai dikciójának látványos visszavonása a grammatikai termé­szetű, ilyetén „személytelen” (az empirikus ént hangsúlyozottan nem utánalkotó)[2] vers­alany elismeréseként is felfogható. Ugyanakkor a romantikus költészet alapvetően ön­kimondó hagyományát a szecessziós művész(et)kultusz jegyében hátrahagyó Új versek úgy húzott határvonalat hétköznapi élet és a költői én(ek) által elbeszélt, autonóm művész-uni­verzum közé, hogy akár a Léda- vagy a Párizs-verseket, akár a szülőfaluba való hazatérés költői szólamait vesszük alapul, átstilizáltan ugyan, de végeredményben megőrződött a lí­rai személyesség emlékezete is (mégpedig annak jegyében, hogy a líra voltaképp az élet leképezője, titkainak esszenciális hordozója). Lényeges különbség azonban, hogy ezen ke­resztül magától értetődően nem a költő élete tárul fel; annak kitüntetettsége csak a más­ként látás médiumaként értett művésznek szól, aki a konvenciók ellenében képes a tapasz­talati valóságon túli belátásoknak hangot adni.[3]

Az életrajzi referenciák szövegbeíródása, a személyiség művészi transzformációja ezzel együtt még nem vonja maga után a kétféle én felcserélhetőségét az olvasás során. Hogy az „önkifejezés” eme gyanúja mégis régóta vissza-visszatérő eleme a szakirodalomnak, az ép­pen az Ady-líra azon „implicit tudásáról” árulkodik, hogy a költői szereplétesítés valójában képes elfedni a vallomásosságban kódolt szingularitás és grammatikai univerzalitás, tropológia és antropológia feszültségét (vagyis tud úgy tenni, mintha a szöveg felfogható volna a beszélő identifikációjaként).[4] Az Új versek részben minden bizonnyal azzal írja fölül a korai kötetekhez képest a befogadói elvárásokat, hogy módszeresen ellenáll[5] a szubjektum jelentette „üres hely” automatizálódott kitöltésének, s − gátolva a kettő szét­választását − rendre a biográfiai referencia és a megalkotott fiktív én egymást keresztező olvasásában sokszorozza föl a vers értelemlehetőségeit. Ellenben az is szembetűnő, hogy a „hang egyediségének illúzióját egyszerre állító és cáfoló”[6] versbeszéd (mely tehát egy idő­ben kelti a személyesség és a személytelenség benyomását) a második, harmadik kötettől kezdődően egyre gyakrabban kezdi működtetni az öntematizáció különféle poétikai eljárá­sait (pl. a tulajdonnév inskripciója, a szerzői én konkrét megidézése stb.). Ilyen módon az alkotót mintegy a vers fiktív elemeinek sorába emelő gesztusok révén a korban szokatlan radikalitással adva hangot annak a líraelméleti evidenciának, mely szerint a versben meg­szólaló sosem lehet azonos a vers „rögzítőjével”.

Ady lírájának újszerű vonása tehát, hogy reflektál a versben megszólaló hang és a szerző evidens összetartozásának illuzórikusságára. Az én centrális pragmatikai helyzete mint az Ady-költészet egyik közismert jellemvonása végeredményben épp fordítva, az én eliminá­cióját teszi láthatóvá, nevezetesen, hogy az önkifejezés hagyományos médiuma e szerint legfőképp a szubjektum megmutatkozása elé gördít akadályt, vagyis a megmutatkozás he­lyett az önelrejtés válik általa lehetségessé, pontosabban kikerülhetetlenné.[7] A biográfiai és a lírai én eme deklaratív különválasztása, ami tehát mindenekelőtt az írott szöveg[8] medialitásának következménye, és egyúttal az olvasásra, értelmezésre szánt énnek történő befogadói hangkölcsönzés kalkulálhatatlan jellegének elismerését jelenti, számos esetben mégiscsak a kettő összetartozását, szétszálazhatatlan természetét rögzíti. Mégpedig annyi­ban, hogy a köteten szereplő szerzői név kitörölhetetlen deixise a költészetbe írt individu­ális élet egyfajta visszatükröződéseként dinamizálja a romantikus én-beszédet különböző ének széthangzó beszédévé alakító, különféle szövegen kívüli referenciák alapján a szerzői én egyfajta illúzióját (egy tulajdonképpeni Ady-figurát) megteremtő, úgyszólván a sze­mélytelenedés felé haladó líra olvasatát. A következőkben mindenekelőtt Ady középső kor­szakának egyik olyan alkotása kerül előtérbe, amely miközben látszólag „rehabilitálja” a vallomáslíra hagyományát azáltal, hogy eltűnteti empirikus és lírai én távolságát, ezalatt éppen a kitárulkozás, a költészet általi megmutatkozás reflektált kudarca válik az én-léte­sítés (voltaképp tehát az önelrejtés) poétikájának újbóli megerősítőjévé.

Amennyiben a modernség szubjektumképletének említett rögzíthetetlensége képezi az in­terpretáció kiindulási pontját, a később kötetcímmé is emelt Szeretném, ha szeretné­nek[9]olvasatáról annál kevésbé választható le a vers egykorú hatástörténetének mégoly rövid felidézése. Erre az szolgálhat magyarázattal, hogy az 1909. június 20-án a nagyváradi Fekete Sas emeletén felolvasott, némiképp szokatlanul személyes hangvételű költemény­nek a hallgatóságra gyakorolt katartikus hatása – a beszámolók egybehangzó véleménye alapján – aligha függetleníthető a szerzői jelenléttől.[10] Ugyanakkor azok is evidens mó­don a költő felé „meghosszabbíthatónak” vélték a vers vallomásos beszédmódját, akik nem részesültek a sajátosan szuggesztív előadásmód jelenlét-élményében. Mindez azért külö­nös, mivel a megmutatkozni vágyás performatív aktusának, mintegy színre vivődésének bizonyos értelemben joggal tekinthető felolvasás, az alkotói prezencia hiányában az írott szöveg olvasása ismételten a befogadói hangkölcsönzés mozzanatára hárul, ami éppoly kétségessé teszi magát a „megmutatkozást”, annak sikerességét, mint ahogy az tulajdon­képpen az én által a versben (ráadásul, ahogy látni fogjuk, pontosan az „ének”-kel mint költői önszínrevitellel kapcsolatosan) elmondásra is kerül. Ám nem pusztán a vallomás­tevő ilyetén retorikai „megbízhatatlansága” maradt érthető módon figyelmen kívül Boncza Berta és a magányban mint antropológiai állandóban a társiasság élményére találók soka­ságában[11] alapvetően affirmatív reakciójából, hanem számos – a későbbiekben részlete­zendő − kontextuális tényező mellett egy olyan korábbi Ady-vers emlékezete is, amely nem mást, mint alkotó és költemény (azaz kétféle típusú én-prezencia) távolságát mutatja fel meglehetősen látványos eszközökkel.

Az Illés szekerén (1908) kötetben megjelent Új könyvem fedelére azon, explicitté nem tett bizonyosság ellenére is a vers szerzőjétől való elidegenedése mellett hozhat fel érveket, hogy a költemény a rögzítettségről, az énről való leválásról referáló alaphelyzete („Hogy itt vannak egy könyvben, holtan, / Nyomva, befűzve, azt se tudom, / Hogy vajjon őket én da­loltam?”) amolyan pszeudoproblematikaként tételeződik a cím távlatában. A birtokos sze­mélyraggal ellátott, ilyen módon az énhez mint alkotóhoz tartozó könyv és annak „fedele” (rajta értelemszerűen a szerző nevével) épphogy rögzíti ugyanis annak tudását, amelyről az én a vers tanúsága szerint megfeledkezni látszik. Mégis, a folytatás világossá teszi, hogy az eltávolodás tapasztalata nagyon is kézzelfogható a líra mediális transzformációja felől nézve: hiába áll minden bizonnyal a szerzőség biztosítékaként a könyv borítóján az alkotó neve, a versek írottá, voltaképp holt anyaggá válásával megszűnik az őket létrehozó élet és írás közvetlen összeköttetése. Az életet mintegy elimináló verseskönyv mint tárgy aligha véletlen, hogy – a fedél metaforikus azonosíthatóságán keresztül, rajta ugyancsak a „birto­kos” nevével – akár a koporsó képzetét is felidézheti, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a vers vége a költemények megírójának bűnhődését mutatja fel. Az ént holt anyaggá alakító könyv motívuma a lírai én hanghoz juttatásának szempontrendszeréhez is lényeges válaszokkal szolgál. A kezdő sorok azt mutatják, az olvasás aktusa valójában mindig én és beszéde különbségét teszi láthatóvá, melyet a korábbi költői nyelv meghaladásának kézen­fekvő, ám annál kevésbé meggyőző magyarázata sem helyezhet hatályon kívül.[12] A be­szélő kilétének effajta elbizonytalanítása akkor sem feledhető, ha a költeményben aztán a vers−élet kapcsolat alapképlete alapján, a verseket előhívó „fájdalmak”-ra (tehát nem köz­vetlenül a versírásra magára) való emlékezés folytán végül mégiscsak helyrebillen az ön­nön alkotói mivoltában elbizonytalanodó én paradox szituáltsága (amelyben tehát egy, a szerző nevét ugyancsak hordozó felületre − a könyv fedelére − történő egyfajta dedikáció­ként felfogható ráírás −”Új könyvem fedelére” − aktusa közben kérdőjeleződik meg szöveg és alkotó összetartozása), és a vers a szerzőség elismerésével zárul. „De én voltam, óh jaj, én voltam / Szülőtök vad, borús, új dalok / És én már régen meglakoltam.”

Az eredetileg címmel, majd prológussá emelve cím nélkül szereplő Szeretném, ha szeret­nének legizgalmasabb interpretációs kihívása ugyancsak a megnyilatkozó kilétét övező rögzíthetetlenség artikulálása. Noha sikerét, említettük, mindenekelőtt alighanem a „kö­zös nevezőre” hozott idegenségérzés, a mindenki számára ismerős egyedüllét tapasztalatá­nak, a magányt érzékletes módon rokonsági elvvé avató tartalmának köszönhette, poéti­kailag mégis azok a pontok válhatnak érdekessé, amelyek ellenállnak az azonosulás eme antropológiai olvasatának. Az előversként kiemelt pozícióba hozott költemény a feltárul­kozás performatí­vumának jegyében az őszinteséget (ami nemcsak hogy – a magányhoz hasonló – szerepként tételezhető, ám de Man óta tudvalevő, nyelvileg nem is igazol­ható)[13] mintegy színre vivő retorikájának köszönhette, hogy olvasói (és természetesen hallgatói) nehezen voltak képesek biográfiai és lírai én differenciáját az értelmezésben ér­vényre juttatni. A (némi túlzással) a „könyv fedelére” írott vers esetén ugyanis hangsúlyo­zottan vet számot a befogadás az aláírásként tekinthető szerzői név hitelesítő funkciójával, melynek során a szöveg „hangját” a név által helyettesített szubjektum sajátjaként ismeri (f)el. Nem mellékes azonban ebből a szempontból, hogy a név – derridai értelemben – mindig hiányjelölő is egyben: mint jel a helyett áll, ami (aki) éppen nincs jelen, így a tulaj­donnév abszolút denotatív funkciója az ellentétébe fordul.[14] A líra medialitása tehát már rögtön az első sorok olvasását megelőzően leleplezni látszik annak illúzióját, hogy a vers – miként az a költeményben egyfajta (innen nézve hiábavaló) vágyként vagy intencióként majd megfogalmazódik – az én megmutatkozásának médiuma tudna lenni. Annál is in­kább, mivel az őszinteség performatívuma eleve feltételezne egy olyan kijelölhető entitást, amelyhez – noha, az imént láthattuk, sosem igazolható módon – hozzárendelhető volna, így az ént megalkotó/távolító lírai beszéd kezdettől a megszólaló megbízhatatlanságát imp­likálja.

Az én destabilizációját előkészítő versbeszéd ráadásul többszörös önidézetként tételeződik az első versszakban, tovább nehezítve a lírai én egyértelmű hanghoz juttatását: nemcsak az Új versek prológusának önbejelentő passzusait („Góg és Magóg fia vagyok én”) látszik érvényteleníteni,[15] hanem a „vallomás” egyszersmind az egyik első kuruc-vers, a Bujdosó kuruc rigmusa sorait parafrazeálja („Se barátom, se testvérem, / Se bánatom, se remé­nyem”), ami a szerepversek egyik sajátos formájaként[16] minthogy eleve nem egykön­nyen stabilizálható beszédhelyzetet hoz létre, így az én láthatóvá tételét előrevetítő kötet­kezdő vers kijelentéseinek meglehetősen nehéz megbízható jelentést tulajdonítani.[17] El­lenben még ha úgy is tűnhet, a szerzői én – a versbeszéd konfesszió-jellege ellenére – tör­lődik a költemény horizontjából, és a főként romantikus önfelmutató poétika helyett ismé­telten Ady ismerős, különféle álarcok mögé bújtatott szubjektumképlete aktivizálódik, az ének („én-ek”) versvégi önreferens deixise („Ezért minden: önkínzás, ének”) ismételten összezavarja a konzekvens olvasatot feltételező befogadót. Ebből a perspektívából ugyanis aligha evidens már, pontosan melyik (biográfiai vagy lírai) én megmutatkozásáról is volna szó a szövegben, lévén az mind az én-elrejtő, köztudottan „titokszerű” lírai beszélő esetle­ges (ön)leleplezése, mind az általa szükségképp háttérben maradó, a költői alakmások mö­gül sosem felmutatható szerzői individuum explicitté tétele iránti vágy kifejeződése felől jelentéstelítetté válhat.[18] Aligha lehet kérdéses ennek az összefüggésnek a fontossága, hiszen az első versszak (mellesleg szigorú értelemben dezantropomorf, egyetlen létező le­írására sem alkalmas) felnagyított egyedülléte egyfajta univerzális antropológiai alapta­pasztalat szerint egyrészt minden ember „rokonává” teszi a beszélő alanyt, másrészt vi­szont a magány (ami a líratörténet egyik konvencionális szerepe)[19] a megláthatatlan, a hétköznapi érzékelés számára elérhetetlen lírai identitás meghatározásaként, tehát a „min­den embertől” való elhatárolódásként egyaránt tételeződik. A társiasság és, mondhatni, a társtalan, gőgös költői öntudat tehát éppúgy helyet kaphat a Szeretném, ha szeretnének olvasatában, melynek többirányú értelemlehetőségei jórészt a költészet és az élet színre vitt ambivalens viszonyából erednek: a kettő összetartozása, „rokonsága” és eredendő más­sága egyszerre artikulálódik az Ady-versben.[20]

Jól mutatják mindezt a második és harmadik versszak − az első szakasz felnagyított ide­genségélményére válaszként adott − ellentmondásos szövegutasításai. Míg előbbiben az én az emberiség részeként ismer önmagára („Vagyok, mint minden ember”), kitüntetett indi­viduális sajátosságai, melyek hangsúlyozottan az elrejtettség költői misztériumának meta­foráival („fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény”) íródnak le, való­jában tehát egy általános nem-fogalom keretei között oldódnak föl, addig az utóbbiban ép­pen a kikülönülés, az önfelmutatás (ami pedig a minden embert egymás rokonává tevő hétköznapiság hátrahagyása által lehetséges) vágyát szólaltatja meg − immár a „felsőbb­rendű” költői identitás horizontjából. Azt láthatjuk tehát, a vallomáslíra jellegzetes beszéd­módját a beszélő megbízhatatlan pragmatikai helyzete nem engedi rögzülni: a másik általi szeretve-lenni hétköznapi tapasztalatát a költészet misztériumának önreflexív utalásai ír­ják minduntalan fölül. A költői értelemben vett kitüntetettség, kikülönülés paradoxona mutatkozik meg e struktúrában: a magány feloldásának antropológiai igénye ekkor ugyanis éppen a többiekhez tartozás felszámolásával, az arra való vágyakozással történhet csak meg („De, jaj, nem tudok így maradni” – azaz a minden emberre érvényes idegenség állapotában), tehát az egyedüllét tragédiája a szubjektumot költői alakváltozatok sokasá­gába író alkotói nézőpont számára egy másfajta társtalanságban kell, hogy folytatódjék. Mégpedig azért, mert amint az individuum a „titokszerű”, kiismerhetetlen költői alakmás maszkját ölti magára, a lírai én által eltakart empirikus én megmutatkozása, „láthatóvá” válása a megszólalás pillanatában, az énként tételeződő hang létesülésével, versbe íródá­sával rögtön fel is számolja önnön meglátásának lehetőségfeltételét, magyarán a lírai én maga von szükségszerűen akadályokat saját „eredetének” érzékelhetősége elé. Alighanem az a feloldhatatlan, mediális természetű jelenség mutatkozhat meg a költeményben, hogy a versben megszólaló hang, minthogy sosem látható, fenomenalizálható annak kibocsátója, szükségszerűen közvetítettségben, az olvasóval való dialogikus viszonyban kell, hogy meg­képződjék, ekkor azonban az én egyszersmind el is különbözik önmagától.[21] A csak hall­ható (vagy írottként látható) beszélő minden bizonnyal a kétféle én azonosíthatatlanságát, az egyedi hang illúzióját mintegy elismerve hangsúlyozza a látás általi megpillantás hiába­való vágyát („Hogy látva lássanak”): (empirikus) én és monológja közötti feloldhatatlan távolság nem engedi az énnek nemcsak hangként, hanem látványként történő megképző­dését. Azért is fontos rögzítenünk a megmutatkozás általi valakihez tartozni vágyás moz­zanatának többirányú értelmezhetőségét, mivel a záró szakaszban még hangsúlyosabban kerül előtérbe a láthatóvá válás költői és hétköznapi olvasatának interferenciája.

A megmutatkozásmagyarázatát a lírikus diszkurzív pozíciója felé is megnyitó első sor („Ezért minden: önkínzás, ének:”) különös nyomatékkal mutatja fel az olvasásra váró írott szöveg medialitásából fakadó, előre nem rögzíthető jelentések játékát. A kettőspont általi kétszeres szegmentálásnak, valamint az „ezért” és a „minden” elemek poliszémiájának kö­szönhetően nem egyértelmű ugyanis a költői beszédként, vagyis a vers szinonimájaként értett ének és az (első pillantásra kissé túlhajszolt romantikus toposznak tetsző) önkínzás relációja. Ez mindenekelőtt az „ezért minden” szintagma jelentésétől függ: amennyiben az előző szakaszra adott indoklásról beszélhetünk (tehát: „ezért, ennek okán történik minden, amiről korábban szó volt”), úgy az „önkínzás” és „ének” közt kapcsolatos a viszony, ellen­ben ha az első, olvasást megakasztó írásjel annak hagyományosan magyarázó funkcióját aktivizálja, akkor a mindenségként értett „minden” definíciója lesz a két szóban forgó elem, így akár a kettő különneműsége is indokolt lehet (a sor olvasata ebben az esetben: „vagyis, a mondottak fényében minden, ami van, önkínzás, ének”). Mindez azt is jelenti, e többér­telműség szerint az utolsó strófa egyszerre lehet az első három versszakra adott magyarázat és az azt megelőző szakasz – a költői értelemben vett megmutatkozás hiábavalóságát állító − belátásainak következménye. Ha az első sort ennek alapján olvassuk, úgy nemcsak sze­mantikailag, hanem az imént említett szegmentálás miatt grammatikailag is lehetővé válik az „ének”én-ek-ké történőfelbontása. Az ének mint vers poliszémiájának eme interpretatív „helyzetbe hozása” nem pusztán azért nem tekinthető önkényes dekonstrukciós elemzési mozzanatnak, mert a megelőző szakasz éppen a versben megszólaló lírai én szükségszerű (az identikus hang illúzióját cáfoló) ének-be íródásával hangsúlyozza a vallomásos líra funkcióvesztését, hanem mert eközben úgyszólván Ady egész költészete, nem beszélve az ezzel a kötettel útjára induló kuruc-versekről,[22] maga is az élet olvashatóvá (még inkább olvashatatlanná) tételével hívja fel magára a figyelmet.

A kétféleképp is interpretálható „ének” mint vers (ami tehát konkrét – anagrammatikus − és metaforikus értelemben is magában foglalja az én-ek sokaságát)ugyanakkor új távlatot is nyithat a két elem szemantizálásában. Amellett, hogy mellérendelő viszony révén a min­dennel azonosított önkínzás és ének valóban értelmezhető a versírást szenvedésként fel­fogó romantikus toposz szerint, ezalatt az „én-rejtő” költői gyakorlatra tett utalás által a rejtőzködés „kényszerű” aktusa immár valóban önkínzássá nőhet, hiszen így nem más, mint az önmaga lényegét jelentő szerepjátszás, az én-lírát meghaladni vágyó programszerű költői magatartás lesz a megmutatkozás akadályává. (Eme feloldhatatlan ellentmondást másként megfogalmazva: a megmutatkozás kényszerűsége − „De jaj, nem tudok így ma­radni” − a költői én általi eltüntetés mediális szükségszerűségével kapcsolódik össze.) Vagyis a másik felől érkező szeretet gátjává pontosan az a megváltozott, a kikülönülésen, a tradicionális líra elutasításán alapuló költészetfelfogás válhat, ami az ént birtokolhatatlan­ként, hozzáférhetetlenként tételezi, lévén nem mutat vissza annak megalkotójára.[23] Meglehet, a cím nem identikus szövegbeli ismétlése is ennek felismerésére mutat rá: nem is annyira a „ha-hogyha” variáns alig érzékelhető eltérése itt a számottevő (habár a „hogyha” valamivel talán hangsúlyosabban fejezi ki a kívánságnak az én által uralhatatlan feltételek­hez való kötöttségét), hanem hogy a vers- és kötetcím módosításával a lírai én beszédévé válik a szóban forgó rész, és ilyen módon − látványosan nem-idézetként funkcionálva im­már − nem mutat vissza a Szeretném, ha szeretnének című vers és kötet szerzőjére.

Azt láthatjuk tehát, csakis úgy lehet önmagával azonos, identikus az én (és apellálhat a valakihez való tartozás megvalósulására), hogy én-ek sokaságába szóródik szét, ám ekkor egyszersmind felismerhetetlenné is válik, azaz végeredményben saját létre-jövése okozza a másik általi szeretet kívánalmának teljesíthetetlenségét. Az önfelmutató költői tradíción túli távlatból megszólaló Szeretném, ha szeretnének esetén a hétköznapiságból történő ki­különülés vágya szükségképp a költészet börtönszerűségébe záródik, s így − némileg ha­sonlóan Babits nevezetes versének, A lírikus epilógjának alapkonfliktusához − az én való­ban önmaga lesz „maga számára börtön”.[24] Ady versében mindez azért is lényeges ös­szefüggés, mivel az utolsó strófában e feloldhatatlan paradoxon a költészetre való (ön)ref­lexióban oldódik fel. A vers történéseinek magyarázatát ugyanis az ismételt kettőspont után éppen a kötetcím (noha „torzított”, nem szó szerint) visszhangzó szavaiban találjuk meg („Szeretném, hogyha szeretnének”), egy új, „én-létesítő” verseskönyvnek az előhang­járól lévén szó, mintegy magával a költészettel adva választ a „szeretetre” önmaga versbe írottságánál fogva hiábavalóan áhítozó én tragédiájára.

Az idegenség, a sehova se tartozás a „költőileg lakozó” embernek válik tehát a mértékévé. Ennek fényében a megmutatkozás csakis akkor lehetséges, ha eltekintünk a valóságot és a műalkotást elválasztó határvonaltól, versbéli és biográfiai én különbségétől. Ám az önmaga meghaladását célul kitűző vágy „sejtése” Babits, kötetben ugyanebben az évben, 1909 má­jusában (tehát néhány hónappal a Szeretném, ha szeretnének kötet előtt) megjelent versé­hez hasonlóan itt is „csalfának” bizonyul: csakhogy míg a korábbi költeményben a költői szubjektum lesz ama meghaladhatatlan „bűvös kör”, melyen túli megnyilatkozás elképzel­hetetlen, az Ady-versben már az individuum megmutatkozása, annak vers általi visszatük­röződése tűnik lehetetlennek. A két szöveg hangsúlyozottan rokon szubjektumelméleti problematikáját elnézve nem elképzelhetetlen, hogy a Szeretném, ha szeretnének szándé­kosan reflektál Babits Levelek Irisz koszorújának híres záró darabjára; az eredetileg 1903 júniusában[25] írott A lírikus epilógjának figyelmes és egyben kritikus olvasójaként, a nyitó kijelentés ellenére nagyon is hangsúlyosan „utódjává”, egyszersmind „boldog ősévé” válik ezzel a történő költői diskurzusnak. E párhuzam alapján az ismerhető fel, a beszélő újfent „önkörének” marad foglya azáltal, hogy a költészet általi önfeltárás éppen ellent­mond a megfogalmazott vágyaknak („Szeretném magam megmutatni”; „Szeretném, hogyha szeretnének”), amennyiben a versben „megmutatkozó”, olvashatóvá váló én sosem fenoménként, individuumként, hanem pusztán grammatikai univerzáléként lesz látható. E belátás felől már kissé idejétmúltnak, naivnak tűnik a szolipszizmus rémétől fenyegetett Babits-vers alaphelyzete, minthogy épp arról van szó, nem más, mint az én nem képes saját versének hőse lenni, azaz önmagának megközelítéséhez nincsenek meg a lehetőségei, mert betűkbe íródva rögtön meg is képződik lírai és biográfiai én távolsága. Így azonban nem marad más, mint a „minden ember fenségéből” történő kikülönülés jelentette, versekbe, azaz énekekbe (én-ekbe) íródás „önkínzása”, ami ugyan az azonosíthatóságból fakadó meg­mutatkozás örömével nem szolgál, ám ahogy a későbbi feleség példája mutatja, a megsej­tett magányos zseni öntudatának alapköve lehet.[26] Hogy az én önmagává válásának im­már az ismeretlen, mindenkori másik a feltétele, azt az utolsó ismétlődő sorok fejezik ki félreérthetetlenül. Az alanyi beszédhelyzetből a vers végére a tárggyá válás, a másik általi birtoklás vágyának artikulálásáig jutó én („Lennék valakié”) már nem azonos az önmaga által alkotott világ meghaladására, az éntől független megismerésre képtelen Babits-féle beszélő helyzetével: annak tárgyi mivolta – miként, ahogy láthattuk, az alanyi létmód sem feltétlenül problémamentes − korántsem A lírikus epilógjának evidenciáját ismétli meg („mert én vagyok az alany és a tárgy”). Pontosan azért, mert a versbeli megmutatkozás maga eleve bizonytalan retorikai történés (lévén az „ének” sikeressége éppen az én elrejté­sét, nem pedig felismerhetőségét feltételezi). Ugyanakkor, még ha a másik általi birtoklás, meglehet, a költői szereplétesítés alapján irreális vágyódás is (ezt a szeretet nyomatékosí­tott feltételes jellege – „Szeretném, hogyha szeretnének” – megerősíteni látszik), voltaképp annak esélye az egyedüli, ami az örökölt romantikus versbeszéd önfelmutatásáról lemondó lírikus számára – mint a megmutatkozás lehetősége − adódhat.

Összegezve a két vers párhuzamának fentebb vázlatosan kifejtett, Ady kötetnyitó versére nézve megfontolandó tanulságait, szembetűnő, hogy az én-líra öröklött nehézkedése, ami a hofmannsthali nyelvválság által épphogy megérintett Babits-versben a gyanú szerint megszólal, Adynál voltaképpen már egy meghaladott nézőpontból kerül (noha még mindig eleven problémaként) felvetésre. Míg az előbbi költemény beszélője tehát az énről való le­válás, az éntől függetlenedő beszéd (csalfa) vágyáról szól, utóbbi esetén már nem a verset betöltő én korlátozása, hanem a vers általi megmutatkozása fogalmazódik meg olyan kívá­nalomként, ami azáltal bizonyul szemfényvesztésnek, hogy beszélője immár nem a vallo­másos alanyi líra kódjait érvényesítő diskurzusnak rendelődik alá, hanem saját rögzíthe­tetlen, én-sokszorozó költői világának – és, ami mindebben a legfontosabb: a mindenkori olvasó tekintetének − szolgáltatódik ki. A Szeretném, ha szeretnének amellett, hogy meg­lehetősen összetett módon képes megidézni, majd defigurálni az élménylíra emlékezetét, látható tudatossággal vet számot valóság és költői világ távolságával, egy olyan teremtett univerzum előhangjaként szólalva meg, amely rögtön az első ciklus (Esze Tamás komája) elsőversein (Ond vezér unokája; Bujdosó kuruc rigmusa)keresztül jelzetten csakis külön­féle maszkok interpretatív számbavételével engedi olvashatóvá tenni a kötetcímmé emelt szeretetre való vágyakozás evilági tapasztalatát.

Megjelent a Tiszatáj 2014/3. számában