Juhász Ferenc: Halottak. Halál. Hantai Simon. Falak.

Halál. Halál. Halál. Halál. Halál. Halottak. Hantai Simon.

Hiányzol. Nagyon hiányzol! Gyermekkorom, ifjúkorom, férfikorom

gyötrődő, konok, hűtlen-hűséges embertársa, Barátom, Simon,

te biai sváb lángelme-festő-matematikus, te Bólyai János-agyú

világegyetem-átfogalmazó, makacs és magányos rejtőzködés a

titokban, Johann Sebastian Bach és Händel vándorgyász utóda

mi lett veled, mióta utoljára megöleltelek, Párizsban, a Cité

Université zöld irgalmába folyó kicsi utcában, a Rue Georges

Braque műterem-házában, a viaszosvászonnal borított fehér

asztalnál ülve, teázva, barna érett fügét és sárga, piheszőrös

birsalmát rágicsálva, cigarettázva és vitázva kiabálva és körül

a műterem-lakás falán az óriás kockarács rejtelem-képek és

a piros, a sárga, a kék, a sváb-lila, a Grünewald-zöld

erkölcsi gyötrelem-vázak, a magány erkölcs-magyarázat

gyötrődés-csontváz-zászlói, a lét-sivárság elleni teremtő robbanás,

az elmegyász világegyetem-kertjei, zord küzdelem lángjai,

sejtelem-függöny rácsozat-vidékek, teáztunk feleségeddel,

Zsuzsával és feleségemmel Katival, s tokád szinte szívedig ért, szinte

hasadig ért, mint egy hatalmas, szőrös bőrtarisznya, mint egy öreg

tehén gége-alatti bőrlebernyege és szemeid zöld tűzzel világítottak, mint

Emily Brontë regényének hangafű fölötti halottjának nyitott

zöld szemei, a zöld parázsgolyók, varázsgolyók. Mikor Zsuzsa elmondta

telefonon, hogy meghaltál, hogy délutáni alvásodban meghaltál

Simon, módom már nem volt, hogy eltemesselek. „Ott fekszik

most Baudelaire mellett a Montparnasse temetőben, egy

beton-dobozban, egy kripta-sírban”, mondta Zsuzsa, de nincsen

rajta föld, „nincs rajta főd”, ahogy asszonyod mondta, de én

majd viszek rá „fődet”, ahogy Zsuzsa mondta, mert a halottat

„főddel” kell betakarni. És itt ülök képeid, könyveid, leveleid,

katalógusaid között és nem szól a telefon delenként vasárnap, lágy

egyszerűséggel, halk tisztasággal: „Itt Simon, Ferenc!” És szólt a nagyharang.

Emlékszel Simon? De mit is kérdezek, mit is beszélek?

A holtaknak nincs emlékezete. A halottnak nincs emlékezete.

A sírba temetett, a földdel, az áldott talajjal púposan

betakart, a termőföld-dunyhával zsírosan, agyagosan

bedörömbölt halottnak nincs emlékezete, nincsen árnya, csak

büdös oszlása a szűk sötétben, pöfeteg-gomba virágzás-nyája

a szorgalom-feketében. Elvirágzás a fekete-fekete süllyedésben.

A halottnak csak emlék-sírja lehet az elevenek szívében, a felszínen

nyüzsgő, futkosó, ásító, álmodó, jajgató, nemző, szülő, szoptató,

bénán bandzsító, ravatalt-készítő, sírt ásó ember-szerelmében.

Mint szemgolyóban a látó-bíbor idegüst-fészkében a látással

fölivott világ, az élő, az élettelen, a sziklás, a hegyi-szakadékos, a

folyami, tavi, tengeri, óceáni, a sivatagi, az őserdei, az emlős-állat,

a robogó bőrszikla-indulat, a gázlómadár, a futómadár, az énekesmadár,

a hím, a tojó, a hal, a bálna, az ámbrás cet, a kalapácsfejű,

a béka és a páva, a kígyó és a hattyú, a krokodil és a papagáj, a rája

és a delfinfütty-hegedű. Mégis: emlékszel Simon, aki már nem vagy,

de tárgyaiddal és elhangzott szavaiddal itt vagy körülöttem és itt vagy

velem, bennem és általad, mint a dörögve néma, zord és keserves

csillag-tömkeleg végtelen magánya, mint a tágulás mindenség-

alsószoknyája, mint a hő a tűzben, mint a csöndes láz a tüdőbetegben.

Ültünk egyszer, vagy nem is egyszer Bián, a Holczer-boltos melletti

kicsi köz falusi kőhídja kőgerenda-peremén a hold-lakta nyári éjszakában

és arról vitatkoztunk: hogyha van Isten, tud-e akkora sziklakövet

teremteni, amit nem tud fölemelni, te már festettél El Greco igézet-

ünnepében, én Nietzsche Zarathustráját fordítottam kopaszon, nyári

kamasz-feketén, kölyök-napszámos kévekötőként a nagybirtok-földön

aratáskor. És emlékszel Emléktelen, Párizsban, 1960-ban négy órát

vártál rám a Louvre Szajna-parti kerítése melletti téren, az arany

lovas-szobornál, én egy Pen Clubos díszebéden voltam, nagyon

berúgtam és lassan, gyatrán józanodva nem találtalak, aztán

megtaláltalak, álltál az arany lovas-szobor hypermangán-lila árnyékában,

nem szidtál, csak vittél magaddal feleségedhez, Zsuzsához, a

virágmintás vasrács-kapukkal bezárt kicsi utcába, a Cité Fleurbe,

az albérleti lakásba, Dani fiad már elő-kamasz volt, Zsuzsa színes

gyapjúkendőbe csavart második fiát ölelve, ringatva ott ácsorgott a

falépcsős-galériás szobában, s a falon hatalmas barna csomagolópapír

feszült rajszögezve, s azon a papírtetőnél kezdve az írás, a napi kiadások,

így kezdődött lenni a rózsakép, a Rózsafüggés Szent Bibliája, filozófiája.

Simon, Simon, Simon, akkor dühös voltál André Bretonra, „szélhámos

kiabáltad, álszent, hitszegő”, s a háziasszony tört színes szódavizes-üveg

vastag szilánkleveleit szórta szét a kertben, hogy Dani ne mehessen ki a kertbe.

És emlékszel, te már árnytalan, emléktelen, mikor Meun-ben jártunk a

tanyaház mögötti szántóföldeken, a kocsiúton, a barázdákban, s a nyers-zölden

kisarjadt búzaföld akár egy hullámos földre-terített csipkehorgolás-

függöny, olyan volt. „Nézd, Ferenc, ugye olyan ez, mintha Bián lennénk, a

határban, látod rózsaszín az egész, rózsaszín, rózsaszín, rózsaszín!” És később azt

mondtad, „ahogy öregszem, és szemem romlik, rózsaszínben látok mindent, Ferenc.”

Aztán Georges Mathieu! „Már itt van a szecesszió, a képeken rózsahabcsókok,

csupa cicoma, sárga, kék, piros festékhab-rózsavirágzás lett a Szent Szigorból!”

És mi minden még! 1978-ban azt írtad nekem-adott katalógusodba:

„Ferenc, kökörcsint ültettünk diófának, hadd terjesszék a madarak.”

Igen! Már nem vagy sehol és mégis itt vagy bennem, és körülöttem a

lakásban. Mintha Meunben lennénk, vagy Párizsban, a Georges Braque

utcában. Itt vagy szívem legforróbb gödrében, a vérben lebegve, mint

egy Piros Angyal, Simon, Simon, Hantai Simon. És olyan vagy, mint

Pierre Matisse lila fénybelsejű, templombelső lila kristályragyogásból

lobogó temploma Nizza fölött egy kis hegyi városkában, s ott a

Fondation Maeght teremtés-házában a rózsafényű, rózsaszínű

csönd! Gyötrelmes, gyönyörű és gyűrten, hajtogatottan diadalmas

műveid Mama sötétkék-fekete sváb kötényéből születtek, Mama

kockásra hajtogatott és élesre vasalt sváb kötényébe temetve, a Kék

öröklét Temetőbe, mert Le mur, dits: Manteaux de la Vierge,

és Suite-La porte, dits: Les Catamurons, és Suite-Maman! Maman!,

dits: La Saucisse, és Suite ou non: Les Meuns. És hol van a szüret,

hol a disznóvágás: a véreshurka, a májashurka, a kolbász, a karmonádli,

amit anyád küldött neked velem: Londonon át Párizsba, hoztam neked

piros hajú, zsíros zöld bőrmellényű barátom. És mi volt még? Fehér a

fehérben, meg Pour Pierre Reverdy! És most már csak rothadás-csönd.

És nincs már pupilla-csönd, pupilla-tilalom, pupilla-némaság, pupilla-

börtön. Pupilla-gyász, pupilla-rózsaszín, kegyetlen pupilla-kegyelem!

Ó, és a Sexe-Prime! Hommage á Jean Pierre Brisset! Hatalmas

fekete tintával összevissza-teleírt fájdalom-függönyöd és düh-csődör

diadalmad, a Szent Rózsakép ősanyja itt lóg világegyetem-szívemben,

mint a széltelen űrben egy csillagkupacba, égő égitest-halomba tűzött,

gyönyörrel-szúrt feketecsipke-gyászlobogó, a föllázadt nemiség fekete

kócos nyerítés-zászlója, fekete-bajszú medúzákból és fekete vak

ménes-vágtatásból szőtt fekete átok-öröm. A Sexe Prime! Ami

olyan, mint egy mitológiai óriásnő meztelen nemző-liliom-fedő

szőrpajzsa, gubancos, durva, kecses és gravitáció-kegyetlen mágnes-

csillaggal, kócos és vastag szakáll-kendő, az óriás-pinát beborító szőrláva-

nemzésvágy-védő-tarisznya. Akár egy kupac fekete női selyemharisnya.

Mint egy elszáradt fa hódombra terített hajszálgyökér-legyezője. Akár egy

napfény-aranykorongos erdei tisztás óriás bozsgó, bizsergő hangyafészek-vulkánja!

Fekete szőrzuhatag-bugyi az óriás asszony meztelen ágyékán: a Föltámadás-sír viharfelhője!

Hol vagy? Nem tudom hol vagy. Pedig tudom hol vagy. Ott

fekszel hanyatt a szoros, szűk, feszes fadobozban, mint hegedű

a fekete hegedűtokban, ott fekszel a bomlás-feketében, tested fehér

habrózsakert lett a vak enyészet-szenvedélyben, szájad már beszáradt,

nyelved is elolvadt, csak arany-gyökértömésű fogaid állnak ki a

hörgéstelen üst-odúból, a nyitott vég-alkonyatból, mint téli erdőben

a csönddé-gyűrt avarból a hóvirágok, mint a fehérre meszelt léckerítés-

kisajtó, aminek háromszögletű léc-lándzsahegyein néma verebek ülnek.

És hol van anyád, Náni néni: Handl Simonné, született Wächter Anna?

Te már nem emlékszel, hiszen csak az élő test, az eleven gyötrődő agy emlékezhet,

s én árnytalan nem-vagy súlyoddal emlékezem: ott álltám haldokló,

agyvérzéses anyád fejénél a dunyhás nagyszobában, és bátyád azt mondta:

„Mama, itt van Juhász Feri”, de mama csak nézett és nem tudott felelni,

szemei, mint a hatalmas lila ringlószilvák és száraz ősz hajában, mint

a fekete lepkék gyászcsillagok ültek eleven árulkodással, filmet forgattak

éppen rólam, rólam, meg szülőfalunkról, Biáról, s azt mondtam a fürge

láz-magas filmes fiúknak: „bemegyek Simon édesanyjához, Hantai nénihez.

Várjatok fiúk.” És másnap, mikor házatokat fotózták, azt mondta bátyád

siváran és árván ácsorogva a gangon: „ Egyszercsak Mama elkezdett lábával

rúgkapálni, csapkodni meztelen lábaival, mint vastag, eres, barna, bütykös

botjával a csordás, a kanász, ha botjával a tehenek szaros farát, oldalát veri,

mintha a disznók rózsabajszú fenekére csap, úgy hajtva őket a faluvég

zöldfüves, kákicsos, sásos mocsarasába. Addig rugdosott, míg meghalt.

„Aztán megmosdattam Mamát, felöltöztettem Mamát, betettem Mamát a

koporsóba.” Ó, drága Wächter Anna! Ó, drága öregebb barátom, Simon!

Hol vagytok már? Hiszen a földben. De talán nem is a földben!

És nem vagy már Párizsban, pedig ott vagy a Montparnasse temetőben.

És hol van már Babszi, és hol van már Héléne Cixous, az algériai filozófus?

És hol van már Derrida? És hol van M. Foucault, és hol az értelem-múltidő?

És itt vannak levelezőlapjaid, amit az Erdélyi Havasokból küldtél nekem, mert

lövészárok-ásásra vittek főiskolásként. Mikor katonaszökevény voltál

fonottkosárban vittem neked az élelmet, forgópisztolyt a szőlőhegyre, az ürgehegyre.

És nem vagy már Meunben, ahogy a francia parasztok mondták nekem:

„Mönben”, pedig ott voltál otthon, mintha Bián, Meunben, Fournier úr,

a galériásod vette neked váltóra az akácerdő-széli, patakmenti tanyaházat,

annak hatalmas istállójából lett belőled, mert általad szent, szorgalmas

műtermed és benne a teremtés-gőg és a teremtés-alázat. A hosszú fehér

istálló falakon képeid, a rácsnégyzet kék, piros, sárga, sváblila gyűrés-

csomózás-kioldás-kifeszítés vásznak fölszögezve lógtak, mint a templomi

fölszentelt függönyök, a padlón, a földön meg szürrealista, gyíkcsontvázas,

zölderes, avarszilánkhalmaz képeiden tapostunk, mint az ősföldkori avaron,

s az udvart kerítéstől birsalmafákig egy végtelen négyzetrács kék vászon

aludt a füvön, meg, mint gigászi négylevelű lóherék, csoda-lapulás lepkék

és e kék mennybolt-utánzat közepén szikrázó gyertyaláng-tiszta szűz kislányod

ült: Anna. Jaj, igen a birsalmafák, a birsalmák, amit oly gyakran permeteztél,

a filozófus Jean-Luc Nancyt is megigézték. És a műtéttel új, más szívet

kapott filozófus, barátod Derridával, a másik filozófussal, Nancy ez az angyal-

jelenés Biára is elment, hogy házadat lássa, hogy a Szél-utca végi halastavat is lássa.

Emlékszel, azt telefonáltad nekem egy vasárnap, harangozáskor: „Nancy Biáról telefonált.”

Ó, igen! Az utcavégi csillámcsönd óriástó! Amely olyan

volt, mint egy gigantikus ezüst félcipő. Férfi-félcipő, hosszú

nádas-zöld cipő zsinórokkal, kalász-halakkal, feketekígyó-

bajszú, vastag kő-gomba szájú harcsákkal, egylábú, fordított

fekete-hangjegy gázlómadarakkal, szikrázó üvegpala hullám-némaság

redő-tolakodással, télen jég-harcilovag-öltözetben, nyáron levelibéka-

zöld szívhalk-ragyogás virágszép döbbenetben, és rézszürke veréb

csipogott, fekete-álom varjú károgott, Ájtatos Manó háromszög-

fejű róka futkosott rőten szimatolva a mélyzöld nádasutcák

falai között a hínárral poshadt csikóhaj-bóbitás nád-folyosók

vízében. És ez a tó tebenned és ez a tó énbennem. És te ebben

a tóban, a gigantikus ezüst félcipőben, és én ebben a tóban,

az ezüstbőr titáni életcipő mély vízüregében. Igen, a tó!

Annak sárrücskös szélén, amely olyan volt, mint a feketehimlő

fekete gennyhólyag-csomós apró testem a légyszarral bepettyezett

rózsaszín kerti rózsa fejszirmai, amely olyan volt, mint a fekete-

himlőbe göngyölt testem csecsemőkoromban: koponyám a hajas

korpadió, meg karjaim, kezeim, hátam, sovány sárga mellkasom,

egész testem a bokákig. Anyám azt mondta: „Lepedőbe

fektettünk, úgy fürdettünk a forró vízzel teli teknőben, görgetve

téged a forró vízben a lepedőt jobbra-balra húzva apáddal.”

Azóta is, ha hajamat tövig lenyírják nullás-nyírógéppel, koponyám

gömbfelülete lukacsos, mintha sörétes puskával lőtték volna

meg csecsemőfejemet, koponyám lukacs-gömbhalmaz, mintha

az agyag-szoborfejbe régi rézfilléreket nyomkodott volna a szobrász,

Ferenczy Béni, vagy Marton László. Ó, te okos, bátor anyám, ó, te

okos, bátor apám, orvostalanul úgy gyógyítottatok, mint a megfeszített

Jézus sebeit szent kenőccsel ujjhegyekkel kenegető százszor szent

szülők, Mária, meg József, az ács, hogy a fekete gennyhólyagok

ki ne fakadjanak. Kenegettetek olajjal, mirhával, mindenféle

lázzal, gyásztalanul és mégis gyászcsöndes megadással. Így lettem

kijelölt, megjelölt, életre, teremtésre kiválasztott. Igen, a tó!,

aminek sekélymáz vízszélén nád, kákics, sás, s a húsvéti

néma vízben, a tószél ezüst cipőorrában szilánkosra tört

szódásüveg sarló-karéjok, hogy mi gyerekek ne tudjunk fürödni.

Mert nem mindig volt ott a halász sós-paprikás-golyós duplacsövű

vadászpuskával. Ó, azok a szódavizesüveg szilánksarlókkal fölvágott

gyermektalpak, kamasztalpak, bokáig karéjosan szétmetszett ifjúság!

Igen, a tó, a Jean-Luc Nancy által nem látott tó, csak messziről,

mintha csillagparázs ég a szemgolyóban, vak vérgyűjtemény a fekete

pupillák látó-üst mélyén. A sárgazöld idegszövetháló hínártutajokon

kecskebékák ültek, hegyesfejűek, mint De Falla Háromszögletű kalapja,

testbőrük csíkos, mint a barna kordbársony és szitakötők pravoszláv

gyémántkeresztjei sisteregtek a békamennyország fölött, cikkanó

árnyuk az aranytrónokhoz hasonlító békaszemek pupilla-tükrében.

És te, akinek rózsaarany hatalmas írásbozont áldozat-képe ott függ,

a Beaubourg Hantai-szoba falán, sziromláng-közepén spahtli-kaparás

Dávid csillaggal, a kép-köldökkel, s a köldök alatt a sziromláng-hason kereszt.

És te, meg én! És én, meg te! Előbb Budapest. Aztán

neked Róma, a Magyar Akadémia. Azt mondtad nekem

egyszer, amikor elmondtam neked, hogy New Yorkba megyek

költőtársaimmal: „Keresd meg Norman Mailert, Greenwich Village-ben

lakik. Nézd meg, megvan-e még a festményem nála! Tudod: ott

ültünk sovány-szegényen a Tevere partján, meztelen lábunkat

áztattuk a folyó vízében, ott ültünk élve halott-szegényen, üres

zsebekkel, pénztelenül. Aztán jött a postás, Mailert kereste, mert

tízezer dollárt hozott neki: megkapta nagy regényére, a Meztelenek és

holtakra, az époszi háborús küldeményre a Pulitzer díjat. Rögtön képet

vett tőlem!” Aztán Párizs! Amikor mókázva beszéltem neked Simon

Pierre Székelyről, mert adott nekem Budapesten egy versemre készített

gyönyörű tusrajzot, ott állt egy lakás-előszobában, mint egy hindu

Delhiben a szálloda márványpalotában, fején fehér turbán, nyakában

sárgabarack-nagyságú golyókból, a porcelán láncmosoly-nyaklánc, ott

állt mezítláb, bokáig érő piros selyemgatyában és megcsókolt, mint Raghuvir

Sahay az indiai lepra-gyászban, Sahay a költő. Akkor azt mondtad: “Ne bántsd

Ferenc, ők voltak, akik befogadtak minket, amikor Párizsba értünk Zsuzsával!”

És most már a temető! A Montparnasse Temető! Amely olyan, mintha

egypúpú tevék, dromedárok lennének púpig beásva a földbe. És hol van már

Breton és hol van már Max Ernst, és hol van már Giacometti, és hol van már

Henry Michaux, és hol van már Aragon? És mi van G. Mathieu-val, akinek

világóriás festményeiről vastag hurkákban potyogott le a festék, mint gyerekkoromban

a lócitrom, a lószar a Margithídon elvonuló ezüstcsipke-sisakos rendőrök lovainak

dagadt vörös rózsanyílású farából, s ott is, itt is pléhládika-lapátos utcaseprők

söpörték a lósegg-dörrenet nyálas szénagombócokat a lapátvályúk bádog-szívébe.

S Georges Mathieu festéküres képein csak vastag sárga szalagok maradtak, mint

nyári eső után a csigabiga-csúszás fehér habszalagai az ázott fekete földön.

Hol vagy Simon? Fournier úrnál a Galeri Kléber könyvüzlet mögötti óriás termében

láttam veled több száz festményedet, a szürrealistákat és láng-naiv, koponyás-tükrű

szent csodákat, a Fontoskodók fáját is, ami válogatott verses-kötetem címlapja

is lett: Virágzó világfa néven. És könyveim minden szépsége a te hatalmadtól

Simon. Mert a te halhatatlan műved az erkölcsi gyötrelem fenséges diadalma

a hatalom, a te műved a töprengő tisztaság győztes magánya Loyolai Szent Ignác-

kalapban, Szent Tamás ima-küzdelme a fáradt gyönyörű parasztoknak prédikálva.

Ott ülsz Isten előtt egy Isten-felé fordított barna tonett széken. És nézed az

Istent és az Isten néz téged. Mint ahogy egyszer, ahogy mondtad: a műterem-szoba

sarkának fordított széken ültél egy hétig, s nézted keményen a sarok-háromszög

nyitott-könyv fehér falait. De ott csak választalan szemgolyó-magány, hálátlan üresség.

És falak, falak, falak, falak, falak, falak. És Szívedben Isten Szent Madárfészke!

Ülsz, mint Jani bátyám, a szobafestő-mázoló, a munkanélküli, mezítláb egy hokedlin a

szomszéd ház fehérre meszelt oldalfalát nézve egy hétig. Ült, ahogy te is, Barátom.

Te pokol-tűzzel leöntött erkölcsi mennyország. Angyaltalan lebegő magasság.

És falak! Falak! Falak! Falak! Falak! Falak! Falak! Falak! Falak! Falak!

Megjelent a Tiszatáj 2011/11. számában

Kapcsolódó írásaink:

Megnyílt a Ludwig Múzeum Hantai-életműkiállítása >>>

Hantai Simon kiállítása a Ludwig Múzeumban (Deák Csillag és Kölüs Lajos írása) >>>