Gerevich András versei

Bodrogi horgászok

Krumplit hámozol a Bodrog parton,

míg halomba vágom a fát,

össze-vissza mesélsz, nevetgélsz,

a fejsze ritmusa méri időnket.

Füzikék és poszáták csivitelnek

a bozótban. Mint békés horgászok,

leülünk. Szorítani szeretném

a meleg madár testet, a vergődést.

Mint feszes damil végén

a húzás ellen szegülő hal,

nem adod át magad karjaimnak,

ahogy testedet el nem engedem.

Egymásnak esünk, homokkal

telik a szám, kialszik a tűz.

Mint gilisztára a hal,

harapok mellbimbódra.

Családi vakáció

Ezért hoztalak Firenzébe –

mutatott apu Boticelli Vénuszára.

Ilyen volt apád, mikor elvett –

állt meg anyu a Dávid szobor előtt.

Tíz évesen csak mászni szerettem,

tornyokra, romokra, sziklákra,

loholtam a csigalépcsőkön felfelé,

és körbe-körbe a dómkupolában.

Hisz apu teljesen más, gondoltam,

öregebb, kövérebb, szőrösebb,

de én ilyen leszek, ha nagy leszek.

Apu máig idézi döbbent arcomat: Ezért?

Viszont ha a Dávid szobrot látom,

kamaszosan zavarba jövök.

Évszakok

Vasárnap kiszöktünk az erdőbe játszani:

futottunk, zúgott a fejem a csicsergéstől,

méhek és bogarak zümmögtek arcom körül;

elbújtunk fatörzsek és bokrok mögé,

hogy meglessük az idegen sétálókat.

A nap zölden sütött a vibráló lombokban,

fogócskáztunk és zsiványok lettünk;

megmásztuk a sziklákat: erősebb voltam,

mint a kő, gyorsabb, mint a gyík, ügyesebb.

De elszakadt a pólóm, homok ment a számba.

Minden léptem térdig süppedt az avarban:

hangyáktól hemzsegett, szinte mozgott,

és ropogott, mintha egy raj döglött madár

koponyája zúzódna a levelek alatt –

belevetettem magam, pedig féltem.

Rejtsen el benne a sötét, éreztem alatta

a nedves földet, nyers szagát. Fáztam és

felálltam, ráolvadt arcomra a hó, befolyt

a ruhám alá. Ahogy bőrömre fagyott,

összeszorított, és hóvá vált a testem.

Homokóra

Állsz a teraszon, meztelenül,

a meleg szellőben remegnek alattad a fák.

Elvakít a kilátás.

A napok homokszemek:

a szemedbe fújja a szél.

Visszacsillan a napfény

az idő üvegfalán.

Homok hullik a körmöd alól,

a hajadból pereg,

homok csikorog a fogaid között.

A Bodrog partján birkóztatok

piszkos fűcsomók, eldobott csikkek közt.

A kajak gerince mereven megfeszült

az elfojtott lendülettől, a vizes homok

csikorgott alatta, ahogy kihúztátok a partra.

Gyerekek voltatok, beszöktetek a pataki várba,

megnéztétek, hogy porladnak szét

letűnt korok és üres hétköznapok,

és hangosan kuncogtatok,

ahogy szorongó anyátok kétségbeesetten

a neveiteket ordította: Máté! Márk!

Lukács! János! – mert nem talált,

amikor denevérszárnyán leszállt az éj.

Állsz a teraszon, a kék égen fölötted

fecskék csiripelnek és cikáznak,

siklanak, meglovagolják a szelet.

Ez a nap is homokból született,

és sziklaként fog összeesni,

magábaroskad a saját súlya alatt,

hangosan roppan, te meg csak állsz,

ahogy pörgeti, pörgeti a napórát a szél,

fújja a perceket, az órákat, az éveket,

átfújja rajtad, némán, csendesen.

Eli! Eli! Lama sabaktáni?

És megnyugszik a tested.

Mediterrán

Mint hajó alatt a tenger,

hömpölyög velünk az ágy,

szagod még idegen, mint

bányász-orrnak a kikötő.

Mint víz a testhez, bőrödhöz

simulok. Mint óceánban

a halak, izeg bennem minden

sejt. Felbőg a hajókürt,

elszakad a feszes damil,

a halászháló zátonyba akad.

Matrózkarok csillognak

a vibráló reflektorfényben:

ritmusra nyikorgó és vakító

világítótorony. Szörnyet

tépkednek a vízen a sirályok:

saját testét rágja és eszi.

Kettéroppan a hajótest,

deszkák apró szálkái szúrják át

minden irányból a bőrt,

szétfolyik a dízel a vízen.