Annus József: ENSZ-ülések a Lélek cukrászdában

2. RÉSZ

Megalakult az ENSZ lottóbrigádja is. Pedig nagy viták dúltak, amikor az eszme fölvetődött. A jól nősült bank­tisztviselő képviselte leghatározottabban azt a nézetet, mi­szerint helytele­nül jár el a szocialista kormányzat, amiért engedi, hogy némely ember pár forint befekteté­sével és öt szám leixelésével szerencsés esetben akár milliomos is lehes­sen a munka álla­mában. A nagyothalló G. támogatta őt, a kancsal B. csalásnak nevezte az egészet, a többiek azonban úgy foglaltak állást, hogy ettől itt még nem lesz kapitaliz­mus, no és különben is bölcsebb dolog az államtól a lottó­játék, mint volt például a gyermektelenségi adó az ötvenes években. Az első húzáskor már mosolyintott is egyet a sze­rencse: két találat akadt az egyik szelvényen, s ez kereken tizennégy forintot jövedelmezett. A summa a közös kas­szába került a megállapodás szerint, s csak újabb szelvények vásárlására volt fordítható. Három találat esetén már sza­bad költekezni: minden tag dupla feketét ihat (kivéve Diós­szilágyit, aki még dolgozik, mert csak hetvenkilenc éves, no meg bennünket, fiatalokat, akik máskülönben is duplát szoktunk inni), ugyanakkor egy stampedli (pontosabban szólva: három cent) konya­kot is kap minden tag. Négy ta­lálat esetén fél deci konyak és pezsgős vacsora a Koroná­ban. (Öt találat esetére – babonából – nem készült terv. Eset­leges óriási nyereménynél rend­kívüli közgyűlést kell össze­hívni.) A társaság titkára s mindenféle gyakorlati ügy inté­zője a korábban lottóellenes bankár lett, az elnök pedig H. Szabó Imre, aki önmagát jelölte e kevés fáradsággal járó, ám számára igen kedves tisztre, mondván: ezek közül itt örök életemben én voltam a legszegényebb, életem végén legyek legalább egy pénzügyi vállalkozás elnöke…

– Nem voltál te olyan szegény – mondja F.

– Volt két-három jó évem negyven esztendeje. Aztán semmi. Kevés lehet itt köztünk olyan, akit az érettségi bankettról egyenesen lucernát kaszálni hajtott az apja. S olyan is, aki ennyi kis nyugdíjból tengeti magát…

– Ne keseregj, Imre, még azt hiszem, kicseréltek – szól rá Diósszilágyi. – A szíved jól kalapál, épp a napokban néz­tem… Semmi okod, hogy a jó kedélyed elhagyjon…

– No, éppen amikor tőled jövök, találkozom a koporsós Bíróval. Látom ám, hogy néz. De valósággal úgy, mint aki a mértéket veszi. Mondom neki: tán nincsen ki a terv? Szól­jon ám, ha így áll a helyzet, mert én olyan lelkes híve va­gyok a tervteljesítésnek minden vonalon, hogy a maga ked­véért akár holnapután… Röhög a koma, aztán azt mondja: inkább a szer­kesztő úr szóljon majd időben, ha készül el­menni, mert ez a méret nemigen szokott raktá­ron lenni…

– Na látod, ha Nagy Ernő akkor jobban kupán vág, máma ilyen gondjaid már nem lenné­nek…

– Az igaz.

– Mi volt az? – kérdezzük többen, az öregek meg mind együtt akarják kezdeni.

– Várjatok, ezt majd én – helyezkedik kényelembe ismét Samu bácsi, aztán magas, recsegő hangon, mondatait a jobb fordulat kedvéért olykor széttördelve mesélni kezdi: – Tud­játok, Imre soha nem nyugodott, ez valóban örök ellenzéki volt. De nem úgy, mint mi, hanem – ahogy a példa is mu­tatja – olykor valóban vérre menően. Megjegyzem, szenve­dett ő eleget korábban és későbben is a nagy leleplező ri­portjai miatt, különösen ha Battonya felé me­részkedett, s a Purgly-birtok cselédeiről merészelt írni. Volt eset, hogy be­állították a csend­őrök a sarokba, aztán csak úgy „véletle­nül” rá-ráejtették a puskatust a lábujjára, miközben próbál­ták meggyőzni, hogy rosszul lát és hall, a Purgly cselédei igenis tűrhető jómódban élnek… Ugye, most már a szer­kesztő úr is úgy látja… Hát nem úgy látta. Kisántikált a vo­natra, hazajött, aztán megírt mindent. Három hónap. Vagy kettő. Mert nemegyszer volt ilyen…

– Öt vagy hat esetben kellett leülni, hiába kérvényez­tem. Ismertek a smasszerek a Csillag­ban! Ajaj! Volt eset, hogy Szegeden a Kárász utcán átkiáltott az egyik a túlsó ol­dalról: jó napot, szerkesztő úr, hogy vagyunk, hogy va­gyunk! Rég volt nálunk…

– Negyvennégyben elvállalt valami rongy lapot a sze­rencsétlen, negyvenöt után meg azért internálták…

– Rosszul esett, mert akkor már igazán megvilágosodott, kik hol és hogyan csaptak be. Azt hittem, az új világ, ame­lyikért annyit szenvedtem, könyörületesebb lesz hozzám… Na de volt ennek az internálásnak egy nagyon nagy öröme: számadó gulyás lettem az állami bir­tokon, s Purgly csak a bojtárom…

– Engedd, hogy mondjam már tovább. Szóval Nagy Ernő… Hatalmas paraszt báró volt ez az ember. Igen gaz­dag, s ahhoz illően dölyfös. Imrének a fülébe jutott, hogy a gazda meg­rontott egy szegény kis gyereklányt, valamelyik cselédjének a gyermekét. Nosza, neki az újságban! Dörge­delmes cikk, olyan kitételekkel, hogy annak alapján akár akasztani is vihet­ték volna a kulákot. Persze semmi nem történt. Harmadnap estig. Mert akkor Nagy Ernő elbújt a Hajnal utcában egy fa árnyékában, s megleste Imrét, aho­gyan az a „szolgálati bicik­lin” kerekez hazafelé a nyomdá­ból a Sírkert utcába. Kilépett az árnyékból, s kemény han­gon közölte, miféle számonkérés okából vesztegel ő itt, az­tán puff! Egy biciklipumpával jól fejbe kólintotta a szenve­délyes riportert. Imre összeesett, a támadó elinalt. Hamaro­san felébredt azonban a kemény fejű ellenzéki, s megtapo­gatván magát konstatálta, hogy ugyan bevert fejjel, de na­gyon is ezen a világon van ő. Visszahajtott a nyomdába, s bekiáltott a megder­medt nyomdászoknak: első oldal ötös-hatos hasáb ki, újat írok! Aztán nekiült. A főcím így szólt: „Alattomos orvtámadás lapunk főszerkesztője ellen.” A tu­dósítás ilyenképpen zárult: „…a kórházból nyert értesülés szerint főszerkesztőnk állapota válságos…” Megmosdott az­tán, s hazabiciklizett. Estefelé jött el hozzám, de akkor már nem is kellett a sebet ellátni, kitelt minden a maga foltjából. Mondtam neki: semmi baj, Imre, semmivel nem vagy ütő­döttebb, mint azelőtt voltál. Ő diszkréciót kért, de csak másnap értettem meg, hogy miért. Az új cím: „Főszerkesz­tőnk állapota még mindig aggasztó!” Mit mondjak: három napig tar­totta első oldalon az ügyet és magát. S mindez ho­zott…

– Százötven előfizetőt, a példány pedig háromszázzal ment föl. Majdnem meggazdagod­tunk… Hát, ha nem is ép­pen így volt, ahogy Samu elmondja, a történet jellemző. Ti el sem tudjátok képzelni, hogyan csinálhatott egyetlen em­ber egy egész újságot. Ollóval is persze. De írni is kellett, meg sok-sok rafinált ötlettel élni. Hogy mondjak egyet: fönt jártam Pesten egy kamarai ülésen (akkor még nem zá­ratott ki Purgly), és egy régi jó kollégától kaptam egy kli­sét. El nem tudjátok képzelni, micsoda érték volt az! Egy klisé! Fényképről készült lemez volt, a kép egy égő házat ábrázolt, ott látszottak a tűzoltók is fecskendővel, sisako­san. Ez igen! Mindenkit lefőzünk! Bárhogy kerestem azon­ban, tűzről napokig nem érkezett hír. Gondoltam, már föl kell gyújtani egy házat. Egy hét múlva azonban leégett a túrkevei gőz­malom. Be a képet, gyorsan! Kissé alacsony volt az a ház malomnak, no de ki törődött avval? Legköze­lebb valóban ház gyulladt ki, valahol Tótkomlóson. Be a képet! Amikor Apátfalván kigyulladt a jegyzőlakás, kissé félve raktuk be a klisét, de hát elmaszatolódott az már an­nyira, hogy maga a tűzoltóparancsnok sem ismerte föl, hogy nem az ő fecskendőjük van a képen. Fél év múlva már odáig mentem a vakmerőségben, hogy ez alá a cím alá is odabig­gyesztettem a képet: „óriási árvíz a holland par­toknál…”

*

Samu bácsi nyolcvanadik születésnapján mi fiatalabb „kapa-kaszakerülők” is ott lehettünk. Az ünnep minden igyekezet ellenére sem lehetett vidám. Az óriás tortán a nyolcvan gyertya, a ház tele megilletődött vendégekkel, könnyező rokonokkal. Mintha templomban lettünk volna – gyászmisén. Hogy mégis indult valami mozgás, duruzso­lás, félrehívott:

– Gyere, megmutatom Móra Feri szobáját. Nézd, itt írta a Georgikont. Az ágy ugyanúgy áll, a kis szekrény is. Az­tán itt a hamutartó meg ez a két szivarcsutka… Amikor utoljára volt nálunk. Mindeddig megőriztem ezt is… Sokan nem értették, miért nem csomagoltunk mi negyvennégy­ben… Hát hova vittem volna mindezt? És látod, most még­is elmegyek…

Másnap nyugdíjaztatta magát, hamarosan beköltözött Szegedre, odahagyván a házat, amelynek nem csupán la­kója, de része volt. Beleépült, mint Kőmíves Kelemenné a falakba. S hogy kiemelték belőle, nem a falak dőltek össze, de ő pusztult belé.

*

Hamarosan elment Imre bácsi, pár éve pedig kidőlt a sorból az ősz jegenye is. Nacsa Imrével, a „literátus szabó­mesterrel” találkoztam múltkor az utcán.

– Nem jársz a Lélekbe – mondom. – Ha erre van utam, benézek mindig, hátha ott talállak. De hiába.

– Miért mennék? Itthagytak már mind… Mostanában nem járnak oda már ilyen vén sala­bakterek…

A terem átalakult. Nincs már ott a kanapé, a könyöklő. Kis üvegasztaloknál, apró székeken fiatalok ülnek. Söröz­nek, hangoskodnak. Szeretném egyszer csöndre inteni őket, s elmon­dani, kik ültek itt valamikor a galériaföljáró melletti asztaloknál. Nem, nem anekdotázó öregurak vol­tak, ha emlékezésem a mosolygó-évődő arcukat villantotta is föl. Életük kicsiny része volt csupán az ENSZ-ülés a Lé­lekben. Egy órácska után kocogtak haza nyelvórát tar­tani, helytörténeti munkákat írni, gyógyítani. Feri bácsi írásai egy leendő Makó-monográfia fontos fejezetei lehetnek. Samu bácsi több könyvet adott ki. A Hollósy Kornéliáról szóló készen áll a hagyatékban. Imre bácsi kérészéletű la­pokba írta életművét, ám hiteles, szép életképei mindenki másnál pontosabban rajzolják meg a századforduló kínlódó kisparaszt­jainak világát, ahogyan azt egy hozzá írt levelé­ben Veres Péter minősítette. Mindennek föl­tárása persze a helytörténeti kutatás föladata.

Én nem akartam mást, mint e kedves öreg árnyak után néhány búcsúzó szót küldeni, s a kézfogásokat meg­köszönni.

Kép: H. Szabó Imre

1. RÉSZ >>>