ef Zámbó István kiállításáról

Deák Csillag: Nálunk a labda

„Motívumokat variálok végtelen változatban. Olyan érzésem van néha, mintha egyetlen képet festenék egész életemben. Szeretem az ellentétek egybe olvasztását, egymás mellett való szerepeltetését. Számomra egy locsoló kanna mellett heverő fűrész vészjósló, a koporsóban egy luk pedig optimista tett.”

Nézem efZámbó képeit az A38-as hajón. A művész elmondása szerint a kiállítás címében szereplő paplan szó a régebbi képeket, a párna pedig a legújabb kísérleteket jelenti. Aki ilyen múlttal takarózik, csak szép jövőre hajthatja a fejét. Mi se rúgjuk le a múlt takaróját, és megtámasztjuk fejünket a jövő párnájával, úgy nézzük a képeket.

Fekete-fehér színt alig látok, egy színes világ tárulkozik elém, pöttyös labdástól és életfástól. Az égbe mutató lakkozott körmű ujján egy kígyó tekeredik, maga a csábítás. Ott a kutyacsont, a kutya vacsorája, a semmi, lerágott csont már az oldalborda, az örök hazugság, hogy boldog leszel, ha párra találsz. Rilke és Szapphó még játszott, szállt a labda, itt is száll, de nincs költészet, tanúsítvány van, hogy valami létezik, valami van, de nem tudni, hogy mi célból és minek van. Öngerjedések és öngerjesztések, a nem olthatatlan hiány és kettőssége, az egyszerre phallosz alakú ujj, két gömbbel már lehet mell is és fenék is, az örök termékenység falánkságát látom, engem válassz, nem jársz velem rosszul. A Termékbemutató, 2012 képen is ott a fűrész(fog), és a szokatlan perspektíva eredményeként a fej különválik a testtől, bár úgy is mondhatom, hogy fej nélkül látunk egy emberi testet, és egy fejet, kirúzsozott ajakkal. Az előtérben egy asztal, tányérban egy pöttyös labdával, távolabb egy tűzhely főzőlapjait látjuk. Mozgalmas világ, játékba vannak a tárgyak, még az emberek is, hiszen a férfi(?) fej egyben labdaként is felfogható. Mindenki rúghat labdába, csak el kell kapnia.Nem is festő vagyok én igazán, hanem kollázsbarkácsoló. Fúrni-faragni szeretek, tárgyakat színezgetni, valójában kollázsban gondolkodom, ezért gyűjtöm a sokféle tárgyat. Az a filozófiám, hogy a tárgyak telepatikusan telítődnek. Bizonyos tárgyaknak sugárzása van, aki ezt nem érzi, az eldobja őket. Akik érzik, lehet, hogy nem is tudnak róla, de ezért gyűjtögetne.

efZámbó nagy felfedező, gyermeki látásmódját megőrizve képes egyszerű motívumokkal olyan világot teremteni, amit értelmezni lehet, ami az első látásra nem az, amit látunk vagy látni vélünk. Velünk homokozik és épít, rak össze, mintha egy kirakós játékot játszanánk, vagy másként mondva, megadott motívumokat kell egymással ötvözni. Ez a maradék-elv, ez van, ebből kell valamit kihozni. Fejben vagy a valóságban is. Zenés koponya fűrésszel, 2005, háromszög, kocka, kerek meggy, a koponya tetején egy félbe vágott egészséges alma, piros maggal. Tell Vilmos almája, a másik felét a nyílvessző vitte el. A koponya nem üres, színekkel telített, mozgalmas világ, kiütéses, arcán sok sárga pettyel, fertőzés gyanús, vagy pettyes labdára hajazunk? Az életet el lehet táncolni, sőt a talp alá valót is, nem beszélve arról, ha szánk helyén kézi fűrész lenne, és egész nap be nem állna a szánk, csak fűrészelnénk a szavakat. Buktánál a gépi fűrész a tájat öli meg azzal, hogy a fákat kivágják ki vele. ef Zámbónál a háttérben álló csenevész fa érintetlen. Muzikális király tankkal, 2010 az önmagát megsemmisítő zenészről és zenéről szól. A királyság létezik, de valami erősebb erő vonul fel ellene. Önmaga belső ellentmondása. Az Egyensúly, 2003 még az ártatlan és piros szíveket tolja előtérbe, ezeknek még van súlya, miként az emberpárnak is. De nincs mozgás, játék van, az élet a játék, és a szabadság lehetősége a kérdés. Picasso cirkuszi kötéltáncosa lép a kötélre, itt áll a cukorpálcikán. Az emberi szépség, az idill és a harmónia utáni vágy, és valami szomorúság jelenik meg ef Zámbónál is.

Kecskeméti „Nalaja klub”, 2010 kép egyértelmű utalás az indulásra, Pötyi albérletére, ahol az úgynevezett “Nalaja Klub” működött. …az egész szoba ki volt festve, amolyan bulizó helynek számított leginkább. A nalajázás elvont beszédet jelentett tulajdonképpen, a “beavatottak” nyelvén való automatikus, szürrealista szövegelést. Ide jártunk tehát a koncertek után, s a bulik közben lehetett folytatni a falfestést is. Úgy is mondhatnám, valamiféle mini művésztelepként funkcionált ez a hely.[1]

Mindig ugyanaz, de másképp. Álarcot látunk, amit ha letépünk, akár magunkról, egy régi arcot látunk, nincs változás, a személy nem változik, csak a forma. Mintha mindennek burka lenne, akár a fejes káposztának, a hagymának, türelem kell a lefejtéshez. Ez a leválaszthatóság, a héjazás, hajazás, az összetettség szimbóluma az, ami efZámbó képein megjelenik, bizonyos értelemben időtlenül, időhöz nem kötötten, bár térbe helyezett, ez a tér is semleges marad. Ásó-kapa-nagyharang (szövetségi oltár), 2010 képben a harmónia uralkodik, a kutyacsont jeleníti meg valaminek a lehetetlenségét, gumicsontját. Úgy torzó valami, hogy minden a helyén van. Bár itt a két, ellenkező irányba mutató női ujj az egynemű párokra is utal(hat).

A kifestett körmű nő pop-artos, benne a divat és a hippiség új és régi rendje, visszája jelenik meg. efZámbó motívumai (pöttyös labda, műanyagtank, piros szív, befőttes üvegbe zárás, koponya, klaviatúra, kézi fűrész, hal és kígyó, alma, törpe, emberpár, kocka stb.) ironikusak, sőt groteszkek, emberi világunk hiányaira és végességünkre utalnak. A halál nem élet, az élet nem halál, valahol mégis egyek. ef Zámbónál biztosan. A halhatatlan türelem az, ami legyőzhetetlen. Az ember bábu is, iderakják, odarakják. Elfelejtik. Bár ösztönlény, mégis az a sajátossága jelenik meg, hogy képes tükörbe nézni, és meglátni önmagát, még ha állatnak is látjuk, vagy annak látszódik.„Olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, ami nekem se jut eszembe.”— írja honlapján ef Zámbó. Nem konvencionálisan gondolkodik, lényei saját akarattal rendelkeznek és szabadok, ha nem azok, akkor szabálykövetőek, ef Zámbó számára normalitásuk lesz el nem fogadott. Síkban és térben egyaránt alkot. Sőt akciózik, perfomrance-okat ad elő. Babits egykor azt írta, nem bír nem versének hőse lenni[2], ef Zámbó sem tesz másként, képeinek hőse ő maga, négy szárnnyal, ha abból az egyik halnál csak kettő látszik. Arcimboldo és Dali jár kézen fogva ef Zámbó világában, lehet. Talán mások is. Az Álomi Reményfűző Intézet Sorskutatójaként ef Zámbó összetéveszthetetlenül önmaga. Nézzük a képeit, és hagyjuk, hogy reményeink köszönjenek vissza ránk. Nálunk a labda.

Kölüs Lajos: Lomtalanítás

„…nekem operettnek tűnt minden irodalmi mű”

ef Zámbó képeket még nem gyűjtöttem, megéltem pár lomtalanítást életem során, de a lomok között nem találtam ef Zámbó képet. És úgy gondolom, hogy a jövőben sem fogok, hiába tetszene, hogy vau, találtam egyet. Büszke lennék rá, arra már kevésbé, hogy kidobták, valaki megfeledkezett magáról. ef Zámbó vallomása: Megyek az utcán, és ha látok egy eltaposott sörösdobozt, ami szépen kopott, akkor nekem az is megtetszik. Fölveszem és hazahozom. Cipőket is gyűjtök. Cipőkkel már sokat dolgoztam. Ugyanakkor gyűjtök néprajzi tárgyakat is. Régen nagyon szerettem cigány teknővel dolgozni, a kivájt fába kollázsokat készítettem. … Az a filozófiám, hogy a tárgyak telepatikusan telítődnek. Bizonyos tárgyaknak sugárzása van, aki ezt nem érzi, az eldobja őket. Akik érzik, lehet, hogy nem is tudnak róla, de ezért gyűjtögetnek.[3]

A Száraz halpuszi életfával, 2011 képben is ott a fűrész, a gyökeredző zöld lombú fa, és a páros, egymással szemben álló halmotívumok, amelyeket összekötő kör Pinocchio alakját is kiadják, zöld és fekete szemmel. Ahogy összefonódnak és átfedik egymást a körmotívumok, körcikkelyek, az ősi egységet szimbolizálják, az élet eredetét. Ezt hangsúlyozza a patinás képkeret is. A kép ugyan ezzel a címmel szerepel, de ott már a kutyacsont teszi lerágott csonttá, motívummá a párságon alapuló kapcsolatot. Kék holdkaréj itt a boldogságot, a boldogság kék madarát szimbolizálja. Ironikus a két ház, mint a különélés tárgyi alapja. A Száraz halpuszi locsolókannával, 2011 képen a szín dominál, piros, sárga és sápadt lila. Ironikus, már-már groteszk, ahogy ef Zámbó a piros szívet női mellbimbóként is idézi, és fűrész mögötti táj köszönt be a kép előterébe. Halak és kígyók világa. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fiú. Wahorn András, ef Zámbó István és feLugossy László néven jegyzi ma őket a magyar művészettörténet. Az András, az Öcsike és a Laca…[4] Ez már mese is. A hal meséje, de mondhatnánk, hogy az öreg halász mesél, szálkák és szilánkok nélkül, mit fogott és mit szalasztott el. …az ember gyereke tagadja az egy és oszthatatlan hivatalos állami művészet egyeduralmát, hogy többféle igazság, tehát művészet létjogosultságában hisz, hogy esélyt ad a szabad gondolatnak és szabad formának.[5] A Száraz halpuszik pöttyös bikával, 2010 alkotás az imitált kép a képben kerettel teremti meg az illúziót, törpeségünk határtalan. A barna szín a beolvadást, az egyéniség élének eltompulását ábrázolja.

A Gyógyuló ikon útvesztő táblával, 2009 önirónia is. A pöttyös labdából bolygó lett, erős gyűrűvel, kevésbe lehet játszani, és az embert összevarrják, ha akarja, ha nem. Irányadó, hogy itt házaspárral is találkozunk, a paragrafusok örvényében. Lejtős táj szívet bekebelező szennyeződéssel, 2009 kép is motívumokban gazdag, a zöld piramis és kék kígyó, a két alak a szétválást, a kiűzetés a paradicsomból példázatát adja. A képek elasztikussága, motívumgazdagsága és modern, mások által is érthető formanyelve lehetővé teszi a széleskörű megítélést és befogadást. Dada és szürrealizmus. Az építő tudásszomj, 2004 kép az örökös játékot idézi fel, és a fekete szín a szomorúságot, a veszteség érzetét kelti. A zenés cirkusz az eseményhorizonton, 2012 kép a bezártságot (befőttesüvegek), a határ át nem lépését (elszakított sorompók), a süketek párbeszédét ábrázolja. Semmi sem szabad, a király(nő) sem játszik. A középpontba helyezett zöld domb és családi ház az elérhetetlen, boldog véget jeleníti meg. A Halálzene, 2001 képen a már megjelent motívumok ismétlődnek, egy hanggá állnak össze. A Zenés beszélgetés, 2009 kompozíciós megoldása a zöld sportpályát is behozza, és a trompe-l’oeil hatással teszi nyílttá a női és férfi test közötti párbeszédet. Adott pillanatban rátalálok a megfelelő tárgyra. Eszembe jut mondjuk egy fehér bot. Megtetszik, utána rögtön eszembe jut, hogy mennyi mindent jelent, és ha sok izgalmas jelentése van, akkor felhasználom. Ebből lesz egy motívum, amit évekig variálhatok, és különböző szituációkba helyezhetek. Valamelyik képen az egyik motívum nagyobb, akkor abba az irányba asszociálhat, aki nézi a képet; és ezáltal újabb jelentést kaphat egy egészen egyszerű tárgy képe. A különféle színű háttér is megváltoztatja a hangsúlyokat, más és más hangulatot teremt.[6]

Egy felhőről lépett a földre, 2008 a női principiumokat gyűjti egybe, és keresztet formál általuk, ezzel a végzetet is szimbolizálja. Elhagyottan tébláboló fél csizma a magára maradást is kifejezi. A másik csizma a mennyországban maradt. Se itt, se ott.  Áttűnések, mert itt minden más lesz, eltakorod, kitakarod, visszatakarod. Játékosan. Arisztotelész: Minden, ami változó, tehát mozog, az egyszersmind osztható, ráadásul végtelenül. ef Zámbó pragmatikus alkotó, kipróbál, tervez, a valóságba viszi át elképzelését. Nagyon ironikus a Konyhagyeplő, 2012 kép, amelyben ott bujkál Hófehérke és a hét törpe meséje, a kiszolgáltatott nő, bár nincs jelen, helyette ott sok lábas, a főzés melege, forrósága.

Geometriái az alkotás terét felbontják, élesítik, az arányokat tudatosan eltorzítják, összefonódnak és összegabalyadnak (Ördöglétra,2009), mintha mindegyik tárgy levegő után kiáltana, és szabadságát követelné, az egység megbontása árán (Betört kancsótojáshéjfeű Edwin, 2012). Az Újszövetség képeit látom, itt új egyezséget kötnek, csak nem isten és ember között, nem is isten és isten között, nem is ember és ember között, hanem ember és tárgy, fordítva, tárgy és ember között. A megbomlott harmónia nem hat természetellenesnek, hiszen életünk során is ezt tapasztaljuk, efZámbó a mindennapok világába kalauzol el bennünket, ahol értik a nyelvünket, ha nem is beszélünk a saját nyelvünkön. Nincs nyelvi kirekesztés, épp ellenkezőleg, bevonódás és bevonatás van, eggyé válás, hasonulás. Miközben a formákon átsejlik egy másik forma, ami megváltoztatja a motívumok értelmét  és jelentését. Történhet ez bigott módon, bosszantva a nézőt, a formák egyszerűsége és színvilága közel visz minket önmagunkhoz, a kirekesztést veti el.

Az összhatás harmonikus, a tételek ritmusba állnak, zenélnek, egyik kép sem lóg ki a sorból, mindegyiken ott ef Zámbó ujjnyoma. Az időbeli változás motívum változást is hoz, de egyben saját hagyományának újra alkotását is. A lehetetlent egységesíti, korának feszengő kérdéseit veti fel, viszi vászonra. Saját kánonját rúgja fel, pécézi ki.

ef Zámbó István – MÚLT PAPLAN JÖVŐ PÁRNÁVAL

2014. március 26. – 2014. április 6.
A38 Hajó Budapest XI.,
Petőfi híd, budai hídfő

[nggallery id=330]