Tiszatájonline | 2014. március 23.

Győrffy Ákos: Quarnero-szövegek

Reggelenként kiültem a móló végére, a szigetek még tisztán látszottak olyankor, Krk és Cres partvonalai még tisztán, a magas kémény is Fiume mellett, a strandon csak néhány elszánt könnyűbúvár, a sziklák között úszkáltak hajnal óta, néztem a vizet, a reggeli tengert, és magamban énekeltem, motyogtam mindenfélét, ami éppen az eszembe jutott, amit a víz látványa hívott elő […]

(RÉSZLET)

Reggelenként kiültem a móló végére, a szigetek még tisztán látszottak olyankor, Krk és Cres partvonalai még tisztán, a magas kémény is Fiume mellett, a strandon csak néhány elszánt könnyűbúvár, a sziklák között úszkáltak hajnal óta, néztem a vizet, a reggeli tengert, és magamban énekeltem, motyogtam mindenfélét, ami éppen az eszembe jutott, amit a víz látványa hívott elő, és a fenék kövein ragyogó fény, a halrajok árnyéka a köveken, a kora reggelben volt valami személyes, valami nekem címzett, ami, ahogy egyre melegebb lett, úgy személytelenedett el, és amikor elhalt bennem az ének, és elhalt a motyogás, tudtam, akkor kezdődött igazán a nap, akkor kell felállni és visszamenni a sátorhoz, onnantól lehet emlékezni a reggelre, lehet várni, hogy milyen szavakat küld majd másnap reggel a víz.

*

Egy óriási halfarok kiszögezve a kocsma falára, legalább másfél méter hosszú, keményre száradt a napon, ennyi maradt a hírnökből, gondolom, de miféle hírnök, és miért pont hírnök, honnan jutott eszembe egy halfarokról éppen ez a szó.

*

A tengerésztemetőben suhancok cigiznek a sírokon, kutyáik vicsorognak ránk, arcképek a márványba vésett nevek mellett, az arcokat nézzük, az arcokért jöttünk, arcokért és nevekért, fregattkapitányok, hajószakácsok, gépészek, sorhajóhadnagyok, matrózok, néhány magyar név is rossz helyesírással, Varga Janosz például, akinek a sírját legalább ötven éve nem látogatta senki, és egy fiatal osztrák tiszt, aki “a Hudson jeges hullámaiba veszett” 1878-ban, egy expedíción, a testek legtöbbje nincs a temetőben, a testek a Hudsonban, az Adriában, a Földközi-tengerben, az Atlanti-óceánban vannak, vannak vagy voltak, hol lehetnek most ezek a testek, Isten fogadta magába, olvasom az egyik német nyelvű sírfeliraton, Isten tehát a tenger, ami végül is nem meglepő gondolat egy osztrák tengerészfeleségtől.

*

Nem láttam igazán jól, gyenge a távcsövem, szabad szemmel pedig egyáltalán nem volt kivehető az a rom a hegyoldalban, az se, hogy vár vagy templom volt-e, esetleg villa, csak egy tenger felé néző fal gótikusnak tűnő ablakkerettel, és mögötte, vagy benne, a hajdani udvarban egy magányos ciprus, emlékeztetett valamire, ismertem valahonnan azt a helyet ott fent, elhatároztam, hogy felmegyek majd valamelyik reggel, de persze nem mentem fel, csak néztem a rossz távcsővel és emlékeztem, mint egy álom után, amikor már elfelejtettem, hogy mit álmodtam, de egész nap ennek az elfelejtett álomnak az emléke foglalkoztat, tudom, és nem tudom mégsem.

*

Csak ha a sziget elhagyatott partjait nézte, érzett nyugalmat. Talán mert tudta, sosem jut el oda.

*

Birkakoponya egy útszéli bokor ágára akasztva, olajfaligetek, a nap, ahogy közeledik a part menti hegylánc gerincéhez, mintha most érne véget, mintha most kezdődne el, a koponya varratain húzom végig az ujjam, belenyúlok a száraz, pókhálós szemgödrökbe, felemelem a koponyát, magasra tartom, nem tudom, miért, hogy mit akarok ezzel, valamit jelentett ez a mozdulat, valamikor, egy nagyon régi mozdulat, nem én csinálom, hirtelen ér véget, zavarba jövök, mintha valami szemérmetlen vagy tiltott dolgot műveltem volna, egy birka figyel a kőkerítés mögül, visszaakasztom a koponyát a bokorra, figyel, nem mozdul, mintha most kezdődne el.

*

A város, a tenger. Drótketrecbe zárt kutya hátán friss sebek. Harang. Halrajok imája a nyílt vízen.

*

Ahogy elindul, többet visz önmagánál, ráfordul az útirányra, olyan sebességgel, aminek még sincs tempója, szemben van, egy kéz még felemelkedik, int valakinek, de nem látok senkit a közelben, akinek szólhatna ez az intés, mert mindannak szól, ami most már mögötte van, mert innentől, ami előtte van, az határozza meg őt, előtte a rozsdafoltos teherhajónak, összezárul mögötte az öböl vize, nyom nélkül tűnik el, nincs út, nincsenek jelek.

 *

Olyan helyet keresek, ahol a szigetek partjai kétoldalt nem határolják a látványt, ahol nem látszanak a fokok, nem törik meg a vízből kiálló sziklák, és ha találok ilyen helyet, leülök, nézek arrafelé, megnyugtat, hogy nem látok semmit, hogy akadálytalanul jut el valameddig a tekintet, aztán egy meghatározhatatlan ponton szétfoszlik az ürességben.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.
A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.