Tiszatájonline | 2014. március 13.

Deres Kornélia versei

A történet úgy végződött,
hogy apa egy reggel nem
tudta, hogyan kell felébredni.
Kiesett belőle a rutin.

Nem volt mit tenni,
anyával fogtuk az ásót,
és kivittük a ház mögé.
[…]

A példakép

Apa egy piszok szimuláns. Kint ül

a fényben, tolószékben gubbaszt,

de ha eléri az árnyék, és fölsikolt,

tovább kell tolni a napra, nincs mese.

Közben megpróbálok nem gondolni

arra, mi lesz vele este, olyankor

igazán kibírhatatlan, akár egy főnök.

Rendes szakmája kéménysöprő.

Apa egy piszok szimuláns, mert

sosem jön velem szerencsét hozni,

hiába figyelem éjjelente a gombjait.

Azt mondja, nincs benne munkakedv,

de tudom, hogy ilyenkor az életre gondol,

vagy arra, mikor anyu beakasztotta

a szekrénybe, mint egy munkaruhát,

és csak tavasszal engedte ki.

Apa egy piszok szimuláns, mindig

figyelni kell a szakállát, olyan nagy

ütemben nő. Után kell vágni, mint a

zöldeket. Gondosan, udvariasan, és

közben vigyázni a csillogó gombokra.

A vágás után mindig boldog, és elmondja,

milyennek látta a világot a szakáll mögül.

Mint egy befalazott kéményt, túlzónak.

Az ünnep

A történet úgy végződött,

hogy apa egy reggel nem

tudta, hogyan kell felébredni.

Kiesett belőle a rutin.

Nem volt mit tenni,

anyával fogtuk az ásót,

és kivittük a ház mögé.

A testet takarókba csavartuk,

mert meleghez szokott

az üvegház évei alatt.

Nevetségesen véznának tűnt,

mintha sosem élt volna.

­Megkönnyebbült a talaj,

ahogy betettük alá.

Rengeteg földet szórtunk a testre.

Nem lehetett a véletlenre bízni:

könnyek helyett csak a verejték.

Anya utána elköltözött,

és magával vitte az ásót.

Talán kíméletből.

A testről nem maradtak

emlékek.

Vagy letagadom.

Azóta minden tavasszal

imádkozom, nehogy újra

feltámadjon.

A bohóc

Nyár óta a félig épült üvegházak között jár,

mert formát adni csonkolás, vagy valahogy

így mesélte a boszorkány, aki már felolvadt

ezen a telepen, mint édesség a kávéban, mint

egy megváltás. Furcsa lerakat, szikkadt zöldek,

a gyerekkor szereplői, és meggyávult mind,

mint a fény. A bohóc új, nem lel nyugtot itt.

Persze férfi, harcsabajsza lóg, festett szeme

szomorú. Néha azért röhög magán, micsoda

maskara, ennyi pénzért. Aztán bömböl újra,

mert nincs ház, ami igazán felépült vagy el-

pusztult volna. Nincs poén, csak a megszokás.

A félépületben oltárt lát, szárnyas szervből

és öregszagból, túl ismerős, túl gyanús.

A családjára gondol, vagy arra, mikor lesz

végleg a lerakat része, keresi-e majd valami nő,

a lánya, a szeretője. Mi lesz, ha új szervekkel

ébred, mert a használtakat kieszi a boszorkány,

az édes. De valahol sejti, mindegy mit hisz,

csak arra kell vigyázni, hogy a végén ki ne

látsszék a régi neve. Az igazi.

A szőnyeg

Érezni a szőnyegen, a mintákba rejtve.

Vonalai vezetik ezt a nem túl erős

hideget, amit az öregember szelleme

hagyott itt, fullasztó nyári estékről.

Csak hidegben tart ki az emlék,

a tárgyak már rég kevesek,

de ebben mindig itt van, feje felfújt lufi,

és nem mondja meg, kit lőtt le negyven

éve, hogy merre szakadt a katonaszövet,

nem mondja, miért nem szólt jó előre

a szobában lakó hidegről.

Aztán már csak takarodót fúj, és

lemegy a földbe, a vonalakon túl,

engem meg itt hagy a szomszéd

szoba meszesedő burkával,

a fullasztó nyárral.

Azóta fekszem ezen a szőnyegen,

a mintázatot figyelem, hátha kiolvasható

belőle valamelyikünk története, hátha

így könnyebb közelebb kerülni

valami befogadhatóhoz, ami túlmutat

az öregember fényképén,

túl ezeken a suttogó tárgyakon,

túl a nyárvégi tusákon.

Hátha leírhatóvá válik a minták

hidege.

Légszomj

A bolondod voltam, mikor bátor voltál és hős:

direkt lekapcsoltam a villanyt, hogy csókot adjak

a szádra, nem törődve undorral és félelemmel,

amit a család sugárzott

(nagyanyámat el is temettük még azon a télen),

nem voltam több négynél, és nem tudtam még

a magassarkú lányokról, akik álmodban fürdettek,

hogy alig kaptál levegőt.

Azóta belefagytak szemedbe a könnyek,

vagyis én így magyarázom azt a csillogást,

mintha nem tudnánk, hogy a szeretet is csak

idegállapot, és az álmaid rögzültek valós

emlékké ott benn.

Megnőni halál, a gyereknek ezt mondom majd,

hogy tanuljon, míg ki nem fehéredik az arca

a fertőtlenítőtől. Mert nincsenek itt titkok,

csak az, hogy hallgatsz húsz éve, mint egy

elaltatott korcs.

De amikor majd újra szóba hozod a fehérre

meszelt, kicsempézett gyerekkort, azt hazudom,

hogy emlékszem rá(d), pedig dehogy, dehogy.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.
A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.